11.fejezet - Új erő

2. Évad

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit vártatok, lehet kell ennyi idő mire fel kerül az új rész, de remélem ezért velem tartotok! Köszönöm a véleményeteket! :)
Jó szórakozást! :*

Diego arcán ott van a szomorúság és a düh.

­ – Nem! Én nem foglak téged szolgálni! Akkor inkább a vég! – Mondta a férfi.

– Jól van! – Végig gondoltam, tudom, hogy mire képes a mágia, mert érzem, hogy a kardom reagálni kezd, mintha éhes lenne. – A tested örökre eltűnik, de a lelked, az enyém! – A szívét, amit a kezemben tartok egy szempillantás alatt összezúztam, darabokra tört, majd Diego homlokára teszem a kezem és kihúzom belőle a lelkét. A kardom pedig ezt beszippantja, és a szem újra megjelenik rajta és újra rám kacsint majd eltűnik. Ekkor jövök rá, hogy akiket elpusztítok, azoknak a lelkük velem marad és az erejük az enyém lesz. Mack lelke is ebben a kardban van, ez a kard az ő lelkével született.

Itt állok némán a többiek között, már nincsenek Diego klónok se az igazi.

– Heather! – Rolf jön oda hozzám, mint ha érezné, hogy kicsit meggyengültem. Összeesek, de ő elkap és ölbe visz tovább.

Mikor felébredek, azt látom, hogy egy szobában vagyok egy ágyon, és Rolf ül az ágy szélén.

– Nem hittem volna, hogy erre képes vagy. – Mondta.

– Mire?

–Megölted Diegot, egymagad. Már most túlszárnyalsz minket, vajon mire lehetsz még képes? – Hangosan gondolkodik, valahogy ez olyan csábító. Felülök és átölelem a vállát.

– Tudom, hogy velem szeretnél lenni egy csapatban. – Kicsit megijedek, hogy tudja. – Jól meggondoltad? Mert nem tudom, hogyan tudnálak erősebbé tenni, mivel nem tudlak kínozni, mint Rikhter. – Halkan beszél, nagyon fülelnem kell, hogy mit mond, de megértem, és ezek a szavak nyugtatnak.

– Igen! Veled szeretnék lenni. – Válaszolok határozottan.

– Miért?

– Mert… rá mutattál arra, hogy soha ne adjam föl. Szeretnék tőled tanulni.

– De nem tudom képes vagyok arra, hogy tanítsalak!

– Miért? – Aggódva nézek rá, ő pedig a szemembe nézz. Egy ideig csak nézzük egymást.

– Mert van egy bökkenő, ami miatt nem tudlak bántani.

– Pedig muszáj lesz, mert fejlődni szeretnék a te oldaladon.

– Heather! – Kezével elkapja a nyakam közel húzz magához és megcsókol. A hátamra fektet, keze pedig a testemen vándorol. Lassan lehámozza rólam a szoknyát, a felsőt, a melltartót és a bugyimat. Én is leszedem róla a pólót, nadrágját kigombolom, alsónadrágját is lehúzom majd félre dobom.

– Azért nem tudlak bántani és kiképezni,... mert szeretlek! – Rolf szavai drogként hatnak rám.  Erősen hatol belém újra és újra.

– Szeretlekhh! – Erőlködve mondom ki, mert a szex annyira elképesztő, és ő az első olyan férfi, akivel tényleg élvezem!  A nyögések hörgések, szinte vadítóak.

Mikor mind ketten elélveztünk Rolf leszáll rólam és mellém fekszik. Gondosan betakargat én pedig a mellkasára fekszem.

– Ugye tudod, hogy a szeretett miatt én nem tudlak kiképezni.

– Dehogy nem! Képes vagy rá!

– Miből gondolod?  – Felnézek arcára szemében valami új csillog. Lassan szóra nyitom számat.

– Mert gondolj arra, hogy a vadászoknak Sophie után én kellek, és ki kell képezned, hogy megtudjam védeni magam.

– Rendben, kiképezlek, de valamit tudnod kell rólam. Sokszor nem tudom hol a határ, mivel farkas vagyok ezért elvesztem az eszem, meg tanultam kontrolálni önmagam, de ha rólad van szó, akkor nem tudom, hol a határ. Olyankor pedig nagyon veszélyes vagyok. Szóval, ha bántanálak is, ne haragudj! – Sajnálkozóan hagyja el a mondat a száját.

– De nem tudok meghalni, nagy baj nem fog történi.

– Igen, de maga a tudat, hogy bántalak, már az is nagy baj. – Ahogy kimondja, szorosan magamhoz ölelem. Simogatja a hajam és dúdol egy számot. Emlékszem, hogy egyszer már ezt dobolta a lábán. Olyan ismerős, de mi ez?

– Mit dúdolsz?

– Nem ismered?

– De! Nagyon ismerős, ám nem jut eszembe.

– Majd megmondom, talán! – Egy puszit nyom a homlokomra majd fel kell. Felöltözik én is követem a példáját.

– Itt az idő, hogy leszálljunk a fellegekből a földre. Ha tényleg velem akarsz edzeni, akkor nincs vesztegetni való időnk! Hozd a kardod. – A szememben ott van a csillogás, izgatott vagyok, mert már annyira vártam, hogy vele edzek, hogy az valami hihetetlen. Megragadom a kardot, és megyünk ki a Holló udvarára.

– Gondolom a kiképzésemről semmit sem hallottál? – Kérdezi.

– Nem.

– Jó! Én nem azt az edzést fogom neked nyújtani amit Sophie-nak, mert te nem vagy tündér, az biztos. Viszont van egy nem túl bonyolult feladat, ami elég hatásos. – Miközben magyarázz, egy Vaskapuhoz érünk. A kapu hatalmas egy Holló motívum rajta, aminek a szeme helyén egy vörös kő van. A kapu túl oldalán nincs semmi, csak üres tér.

– Van olyan elem, ami közel áll hozzád? Víz, szél, tűz, föld, villám, fém, gyémánt? – Kérdezi.

– Gyémánt? Olyan is van elemként?

– Szénatomokból áll az igaz, de ez az egyik legkeményebb ásvány. Létezik elemként a halhatatlanok között.  Eldöntheted, hogy ezek közül, melyik elemet akarod birtokolni. Egyik sem lesz könnyű.

– Valahogy… a gyémánt érdekel a legjobban.

– Ez furcsa lehet, de eddig nagyon kevesen próbálkoztak vele, és azok is mind elbuktak.

– Miért?

– Mert ha a gyémántot akarod, az hosszabb idő és nehezebb, mint a többi, ám én azt mondom, próbáld meg. – Bólintok, ő a kapu zárjára teszi a kezét, és a tér, ami eddig üres volt, most mindenhol fák, bokrok, olyan virágok, amiket életemben nem láttam és mindez gyémántból. A kapu ki nyílik. Rolf mutat, hogy menjek be. Belépek, és rögtön elfog egy mágikus érzés, még a kardom is megrázkódik a hüvelyben. Mikor meg fordulok azt látom, hogy Rolf lezárja a kaput, de ő nem jött be.

– Rolf?!

– Ez az edzés része. Én nem mehetek veled, mind ezt egyedül kell megtenned.

– De mit kell csinálnom?

– Csak haladj előre, és tudni fogod. Viszont… – közel álltam ahhoz, hogy a kapu rése között elkapjon és oda húzzon magához. A fülembe súgja: – Úgy hiszem képes vagy rá, de ha még sem, akkor a gyémánt fel fog emészteni, ki tudlak szabadítani, de ha elbuksz, akkor soha nem uralhatsz természeti erőt, mert a gyémánt túl kemény, hogy engedje. Szóval adj bele mindent. – Elkapja ajkamat és megcsókol. Aztán Rolf eltűnik a kapuval együtt, a helyén pedig a terület többi része áll.

Fogalmam sincs, merre menjek, ezért választok magamnak egy utat és elindulok.

Ha elbukok, soha nem uralhatok természeti erőt? Kösz! Ezt pont akkor említi, amikor már bent vagyok.

– Hát te? Rolf küldött? – Ismeretlen hang szólít meg, a kardomra teszem kezem, hogy felkészüljek akár egy nem várt támadásra.

– Nyugalom. Nem foglak bántani, még. – Egy makulátlan nő lép elő a gyémánt fák közül. Szeme aranybarna, haja gyémántkövekből áll. Ruha egyáltalán nincs rajta, bőrét gyémántok borítják.

– Te ki vagy? – Kérdezem.

– Névtelen vagyok, de ha annyira akarsz, szólíts M-nek.

– M? Milyen név az hogy M? Ez csak egy betű.

– Most még csak az út elején jársz, ennek pedig később jelentése lesz. Szóval azért vagy itt…?

– Mert el akarom sajátítani a gyémánt elemet.

– Szóval birtokolni szeretnéd.

– Tényleg kevés személynek sikerült?

– Igen. Igazából eddig öten próbálták meg, négyen elvesztették varázserejüket, egy pedig megcsinálta, de ő… – Várom hogy folytassa, de nem szól semmit.

– Igen, Ő?

– Ő más útra tért. Halhatatlannak lenni kettős érzés. Felemelő, ugyanakkor magányba taszító.

– De én nem vagyok magányos!

– Most még nem. De most hagyjuk ezt! Ideje megkezdeni a feladatot.

– Rendben!

– Én vagyok az első állomásod, rajtam kívül még négy helyen fogsz járni. Mindenhol az a cél, hogy tovább juss a következőhöz. Viszont! Ahhoz, hogy tovább tudj menni, szükséged van egy kulcsra. A kulcs megmutatja, hogy melyik irányba kell tovább menned.

– És mi van, ha nem szerzem meg a kulcsot és úgy megyek tovább?

– Az azért lehetetlen, mert anélkül nem fogod megtalálni. Ez a gyémánt erdő hatalmas közel harminc-ezer négyzetkilométer. Szükséged van a kulcsra, mert az vezet el. – A nő kezében egy bronzlánc jelen meg, s annak a végén lógott egy ugyan olyan színű kulcs. Arrogáns arc kifejezéssel néz és lassan emelkedik a levegőbe.

– Szerezd meg, ha tudod!

*

– Áááh! – A földre esek és egy kis vér jön föl távozva a számon. Nem tudom, mennyi ideje harcolok azért a kulcsért, de nagyon kimerítő. Ez a nő iszonyat erős, igaz ő sincs már a toppon.

De ha ez ilyen nehéz, milyen lesz a többi?

– Csak nem megingott a hited? – Röhög rajtam miközben letörli a vért arcáról.

Egyáltalán miért csinálom én ezt? Mit akarok bebizonyítani? Olyan sokszor elvesztem a magabiztosságom mostanában, instabil vagyok érzelmileg, akkor mégis hogy lehetnék jó fizikailag? Mi történt velem?

„– Heather! Heather! Hallasz?! – „ Egy hang szólal meg a fejemben, de ez most olyan ismerős…  „– Heather! Az ördögit válaszolj, ha hozzád beszélek! – „

– Rikhter?!

„­– Na végre! Mond, te komolyan ezt mégis hogy képzelted?! Csak úgy itt hagysz engem és enyelegsz Rolffal, majd a kiképző táborba mész! „

– Rikhter… most nem érek erre rá, hagyj most békén.

­„ ­– Nem! Oda megyek! Segítségre van szükséged! Hihetetlen, hogy Rolf hagyta, hogy ezt végig csináld!”

– Nem jössz!

„– Mi?!”

– Ez az én edzésem, az én csatám!

– Meg mondanád kivel beszélgetsz? – Kérdezi M.

„– Heather! Ne vitatkozz, oda megyek, Rolf csak kényelmesen ül a seggén és nem csinál semmit!”

 Felsóhajtok. – Rikhter… Rolf azért csak ül és nem csinál semmit, mert ő legalább hisz bennem! Hisz abban, hogy képes vagyok rá, és akármi is történjen… megcsinálom, elvégre… halhatatlan vagyok! – Lassan felállok, ekkora elszántságot eddig nem éreztem, és hogy elköteleztem magam, annak Rikhter az oka, mert beszéltem vele.

Mosolyra húzódik a szám.  Köszönöm Rikhter! De nincs szükségem a segítségedre.

Mint ha kitöröltem volna őt az elmémből, már nem hallom.

– Mi olyan vicces?

– Csak az, hogy a makacsságom mindig előre vitt. – A sebeim már régen begyógyultak, s már nem fáj semmi. Meg indulok előre, lépteim lassúak.

– Kérdeznék valamit. Volt valaki, akit mondtál, hogy megcsinálta ezt a kiképzést. Ki volt? – Kérdezem.

– Ez nem a te dolgod. Ne érdekeljen.

– Rendben! Akkor kössünk egyességet! – Elkezdem körbe sétálni M-et.

– Mire gondolsz?

– Lehet olyat, hogy időre kérem ezt a harcot?

– Végül is. De miért kérnéd arra?

– Öt perc! Ha öt perc alatt sikerül tőled megszereznem a kulcsot, akkor meg mondod, ki volt az a személy.

– És ha nem sikerül?  

– Akkor egyértelműen nem kell választ adnod. – A nő mintha gondolkodna.

– Nem szokásom egyezkedni, erre még nem is nagyon volt példa.

– Újítsunk a szabályokon. – Tudom, ez őrültség, de muszáj megcsinálnom!

– Ám legyen! Óra indul!

Kardomat kihúzom tokjából , a nő egyenesen felém rohan keze gyémánt karddá alakul át, balról támad, de kivédem s egy szásznyolcvan fokos fordulattal eltalálom balfelén a nyakát. El kell engednem a kardomat, mert a nő gyémántbőrébe beleszorult. Ő elölről akarja belém szúrni gyémántfegyverét, a testem reagálásként egy hátra szaltóval védem ki a támadást.

– Lehetetlen! Külsőleg nem tudsz megsérteni. – Igaz! Hiszen gyémánt borítja. Valahogyan belülről kéne kárt tenni benne, de ehhez testközelbe kell férkőznöm.

Folyamatosan kapom a támadásokat, nagyon gyors, alig bírom tartani az ütemet, de ha megsebesít, akkor egy darabig nem tudok felállni, az pedig időpazarlás. Jól van! Talán akad rá mód, hogy kijátsszam.

Egy mozdulattal a földre küld, ő pedig fölém mászik.

– Már csak egy perced maradt. Itt az ideje, hogy elfogad a vereséged. Mert öröké várhatsz, hogy elmondjam az igazat. – „Igazat, igazat, igazat, igazat…”  A fejemben csak ez a szó tapad meg.

– Tudod… – Kezdek bele. – az eddigi életem, úgy zajlott, hogy hazugságban éltem. Az apám elhagyott, az anyám pedig kirúgott, és a fiúbarátom, akit valaha szerettem folyton csak megsebzett, és nem tudtam, hogy nem emberi lény vagyok. Utáltam magam, utáltam a világot, az anyámat, az apámat, mindenkit, aki élt és mozgott. De… most, hogy már kezdenek megnyílni előttem pár kapuk, tudom, hogy van remény. Remény arra, hogy a hazugság ketrecéből kiszabaduljak. Mert… elegem van… a HAZUGSÁGOKBÓL! – Nagy lendülettel cserélem meg a testpozíciónkat, szinte leszorítom a földre, kezemet pedig összeteszem. A nő nyakában lévő kardom, mintha életre kelne, egy belsőenergia áramlik a gyémánt bőrön keresztül a belső részhez, s két cikázó pont szabdalja darabokra a M belsőtestét. Gyorsan elugrom, a nő pedig darabokra hullik. A két vibráló energia a kardba talál vissza, majd az pedig a kardhüvelybe. A szem ismét rám kacsint, s a kulcs a kezembe repül.

– Nem is rossz!

–M?

– Igen, én vagyok, de csak a lelkem van már fent, így nem látsz már, csak a hangomat hallod.  A kardod engem nem fog beszippantani, mert nem én vagyok a gyémánt főuralkodója.

Úgy néz ki, sikerült. Mégis csak megcsináltad.

– Hm! – Mosolyodok el. – Megmondtam.

– Nos, tényleg hallani szeretnéd?

– Igen. – Határozottan tudni akarom!

– Akinek még birtokában van a gyémánt erő, az az apád!

– Mi?! – A döbbentség rabul ejti az arcom, s minden életérzésem. – Te meg honnan tudsz az apámról?! Miből veszed, hogy pont ő az apám?!

– Hidd el, mi tudjuk! És sosem hittük volna, hogy pont a lánya fogja megkísérelni ugyan ezt, úgy gondolom Rolf tudta.  – Mondta M, vagyis, már csak a hangja.

 – De, akkor az apám… halhatatlan? És… a gyémánt…

– Igen, halhatatlan.

– Ki ő?! – Ötévesen hagyott el, egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan hívták.

– Hidd el, nincs olyan messze tőled, de magadtól kell rájönnöd, hogy ki ő.

– Megállapodtunk! Mond meg!

– Megmondtam. Ő az apád. De többet, sajnos én sem tudok. Sajnálom. De Heather!

– Tessék?

– Csináld végig! Szerintem te is képes vagy rá. – Ezzel a hang megszűnik, és én újra itt állok egyedül. Csak nézek magam elé, de valahogy, megkönnyebbültem.  Most azon fogok gondolkodni, hogy vajon az anyám éle még és hogy ő embere egyáltalán?

Hirtelen a kulcs erősen rezegni kezd a tenyeremben, felszáll s egy fára irányul. Oda megyek a fához, a kulcs a fa kilátszó gyökerei közé mutat, és ott van a kulcshelye. Hát ezt tényleg nem találtam volna meg. A kulcsot a zárba teszem, majd elfordítom, a fa egy repedés mentén ketté hasad s út nyílik a következő helyhez.

– Üdvözöllek! Ez a második megpróbáltatás, és szólíts I-nek. – Ahogy belépek egy lilabőrű pasas szólít meg. Haja dús és fekete, szemei rikító zöldek. A bőrén ezüstös motívumok rajzolódnak, csak a felsőtestén látom, mert egy vászonnadrágot és fekete bakancsot viselt.

– Ez most valami vicc? I-nek? Miért kell egy darab betűből állni a neveteknek?  – Kérdezem.

– Tudod az i betű egy szónak a második helyén áll. – Most hogy ezt mondja, átvillan, hogy ott volt M, ő volt az első, akkor ez a szó úgy kezdődne, hogy MI?

– Tisztában vagy a feladattal. A kulcsmegszerzése.

– Igen! Nálad van.

– Nem, nincsen. A kulcs ott van. – Mutató újával mutat hol a kulcs, szememmel követtem és mikor meglátom azt hittem lehidalok. Egy olyan terület, ahol hatalmas árkok, benne forró láva, a gyémánt földből kiálló hegyes tüskék egy fimon érintésre is kettévágnának. Leírhatatlan mit látok, de azt tudom, hogy mind ezek mögött van a kulcs, amit csak ebből az irányból lehet megközelíteni.

– Kitalálom! Ezeken a csapdákon át kell jutnom, hogy megszerezzem a kulcsot, ugye? – Nézek rá választ várva. Ő rám néz és felhúzza a szemöldökét.

– Az túl egyszerű lenne.

– Mi van?!

– Az tény, hogy meg kell szerezned a kulcsot, de ahhoz fájdalom kell. Minden egyes csapdába bele kell esned és elviselned a fájdalmat. Csak úgy fogsz fejlődni, ha minél több szenvedésed van.

Általában a filmekben mindig úgy van, hogy ki kell kerülni a csapdákat és úgy megszerezni a kincset. De ez nem film.

–Talán valami baj van? – Kérdezi.

– Igazából… tudom, hogy nem halhatok meg, de az a fájdalom…

– Megértem. De ennek ez a lényege. Sokkal nagyobb fájdalmaid lesznek ezeknél, ezért kell, hogy fejlődj. – Igaza van!

Neki vágok!

Az edzések iszonyatosak voltak. De minél többet szenvedtem annál erősebbé váltam. A következő két hely, ahova elvitt a kulcs még keményebb volt. Rájöttem, hogy a lények egy betűs nevei egy szót raknak össze. Most fejeztem be a negyedik szintet, eddig pedig azt a szót kaptam, hogy Mira. Már csak egy van hátra, de a gyémánt energiáját még mindig nem érzem.

– Heather Blassem! Úgy látom sikerült idáig eljutnod, a nevem H. – Egy fekete oroszlán áll előttem, szeme világoskék, sörénye pedig ezüstösen csillog. Hangja egy nőéhez hasonlítható. H? Akkor a szó Mirah? De hát az nem azt jelenti, hogy gyémánt?

 – Ez az utolsó megpróbáltatás, ha sikerül, a gyémánt a tiéd.

– Honnan tudom, hogy sikerül? Itt már nem kell kulcs.

– Így van, itt már nem. Itt engem kell elpusztítanod – Hírtelen az oroszlán teste fekete gyémánttá változik. – mert én vagyok maga a gyémánt! –Hihetetlen! Érzem az erőt, ami az állattestéből árad. Olyan fényesen ragyog, hogy nem látok semmit.  Le is csap rám, a testem pedig egy fa törött ágára repül, ami át halad mellkasomon.

– A picsába! – Kardommal levágom az ágat így a földre esek. Lassan kihúzom magamból az idegen testet, látom, hogy az oroszlán felém tart, a kezemben lévő hegyes ágra összpontosítok. Rikhter azt mondta, hogy a mágiát éreznem kell, szóval, ha már érzem, akkor a fantáziám is működik vele.  A lila energia összegyűlik az ágkörül és már egy penge éles dárda van a markomban. Mikor az oroszlán eléri a megfelelő távolságot, a fegyvert az állat bal szemébe döföm. Ekkor a tarkómon hatalmas fájdalmat érzek, az ott lévő szem, amit még Rikhter ültetett belém kinyílt. Az oroszlán hátra ugrik, és mintha alig állna lábán, fájlalja szemét.

– Ááá! – A harmadik szemem szétfeszül, nagyon fáj. De látom… ahogy az oroszlán erőre kap, eltűnik és a hátam mögött jelenik meg, karmait a hátamba lövi és letépi fejem.

Igen! Az oroszlán erőre kap és eltűnik. Szóval képes vagyok látni a jövőt, és a bekövetkezendő eseményeket.

Az állat már mögöttem van, felugrom, kardom ismét lilán világít, elő rántom majd az oroszlánt hátulról telibe szíven szúrom.  A két fénylő pont ismét előbukkan, körbe fogják az a gyémánt állatott és szinte széttépik.

A gyémántdarabok akár a mágnes tapadnak rám, minden szilánk, még a legapróbb darab is belefúródik a bőrömbe. Ez a gyémánt is lilán világit bőrömön, égeti a testemet, mint ha beszivárogna a szervezetembe. Az oroszlánnak csak a fekete színű vére látszik mindenhol, de maga az állat szinte sehol nincs. A két pont körülöttem cikázik, egyre gyorsabban mozognak, s a kardom két pontjából, most már három lett. H-át is megemésztette a kardom, mert ő volt a gyémánt elem főlényege. Most már csak az nem világos, hogy ha az apám legyőzte őket, akkor hogyan tudtam én is velük harcolni? Talán az apám nem teljesen sajátította el ezt az energiát? Lehet csak akkor lesz teljesen az enyém ha megölöm őt? De azt se tudom, hogy az ellenségem vagy a barátom.

Az út megnyílt előttem, a kapu, amin bejöttem erre a helyre most ismét előttem van tárva nyitva. Lassan sétálok ki, Arata, Rala, Ezra, Wren, Aisha, Rolf, Rikhter és Wilwain fogad.

– Nocsak! A kis újonc csak nem erősebb lett? – Wilwain szavai kicsit sértően hangzanak, ugyanakkor mégis kedvesnek.

– Már nem vagyok újonc, Wilwain. – Mosolygok rá, szokatlanul vissza mosolyog.

– Üdvözlünk Heather! Látom sikerült teljesítened. – Dicsér Arata. Valami nem stimmel.

– Nos köszönöm! – Rolfra nézek, szemei sötét barnák, Aisha-nak rövidebb haja van,  Rikhter haja pedig inkább barnának mondható. Mi a jó élet?!

– Gyere, haza megyünk. – Rolf közelít felém, s kezét nyújtja. Lassan nyúlok felé, mikor megérintem bőrét szokatlan érzés fog el. Ez nem Rolf!

Hirtelen megállok.

– Heather? Valami baj van? Miért álltál meg? – Kérdezi Rolf.

– Én igazából… kicsit régen láttalak már titeket és…

– Ó értjük mi, ne félj! – Rikhter oda ugrik mellém és átkarolja a vállam. – Gyere, pihenned kell! – Mi van?! Ezek nem is veszekednek?! A kardom mintha remegni kezdene, ők nem azok, akiknek mutatják magukat és egy hang megszólal a fejemben: Vadászok!