2014. július 9., szerda

12.fejezet - Harcolj!

Sziasztok! 
Most éppen elutaztam, ezért most megint tovább kell majd várnotok, de igyekszem! :)
Köszönöm a véleményeket! <3
Jó olvasást! :)






Rolf megfogta a kezem, de én elrántom.
– Heather? Mi a baj? –
– Tudjátok az embereket nagyon könnyű megtéveszteni, csak hogy én nem vagyok ember, és ti sem vagytok a Holló tagjai.
– Hm! Nos, úgy látszik, a te eszeden nem lehet túl járni. – Ismeretlen alakokká változnak, csak egy ismerős van, John.
– Nem volt nehéz. Elégé bénán másoltátok le őket, tele hibákkal. – Jól sejtettem, vadászok. – Mit akartok? – Kérdezem.
– Hagy mutassak valamit. – Szólal meg John. Egy tekercset rak elém, szétnyitja és a mágia erejével egy képet mutat.
– A Holló… ég. Mi ez?!
– Érted jöttünk, de nem találtunk a Hollóban, ezért egy kis mágiával kiszedtem Rolfból, hogy hol vagy. – Mi?! Hogy lehet ez? Hiszen ők olyan erősek, hogy lehet, hogy John megtörte őket?

„ Heather! Hallasz?” Rikhter?! Igen! Mi folyik itt?
„A vadászok betörtek a Hollóba elvitték Sophie-t és most rád vadásznak. Figyelj, igazából betörtem hozzájuk és elloptam egy vadászfegyvert, ezért dühösek. 
„ Neked elment az eszed?! De miért?!"
„ Az most mindegy, majd elmagyarázom, találkoznunk kell, valahogy szökj meg tőlük. „ 
"Hol vagy?"
„ Pont alattad, a föld alatt. Látod azt a barna hajú gyereket, aki engem másolt?” Igen.
„ Ő Mardant. Kémkedik a vadászoknál, segíteni fog. „

–Elégé csendben vagy. – Mondja John.
–Tudod, ha fele annyi eszed lenne, mint egy tyúknak, akkor sem lennél észlény.
– Hogy merészeled?! Sértegetsz?
– Én? Dehogy is! Csak az igazságod mondom, tudom, azt nagyon nehéz elfogadni, de megértelek, sajnos a lúzereknek csak ez jut.
– Ha még egyszer sértegetni mersz…
– MI lesz? Megerőszakolsz? Megkínzol? Nem hinném. – tenyeremet az égnek fordítom, egy lila gyémánt labdát idézek elő és egyenesen Johnnak dobom. Nem csak ő repült neki egy romnak, hanem a többiek is, persze Mardantra vigyázok.
– Heather! – Változik Mardant régi önmagává. – Ezt hogy csináltad?
– Erre nincs idő! Vezess Rikhterhez!
– Oké, gyere! – Rikhter egy mágiával megfogja a kezem és szinte átmegyünk a földön. Egy szempillantás alatt ott állok Rikhter előtt.
– Heather! – Rikhter oda jön hozzám.
– Rikhter, magyarázd el!
– Rendben! Figyelj. Ezt loptam el: – Kezében egy átlagosnak látszó fegyver jelenik meg, de ezüst színe és mérete, nem tette szokványossá. – Ez egy olyan fegyver, amivel a halhatatlanokat élőké változtatja. Ha például eltalálnának engem, minden erőmet elveszteném, s mivel sebesülten lettem halhatatlan, ha élő leszek, valószínű meghalnék, de már nem jövök vissza, mint halhatatlan.
– De az a méreg, amiről Rala mesélt nekem…
– A halál méreg? Szóval tudsz róla?
– Igen, Rala elmagyarázta, mert amikor Tara-t hajkurásztuk akkor láttalak titeket, ahogy szinte lebomlik rólatok az összes hús.
– Szóval akkor azért kiabáltál úgy. – Döbben meg egy pillanatra. – Figyelj, a méreg a mi kezünkben volt eddig, ezek a szemetek ellopták és most fel akarják használni ellenünk. – Most érzem azt, hogy én is gyűlölöm a vadászokat, de nagyon!
– Heather, valamit tudnod kell. A kiképzés amin voltál, ami ott egy nap, az itt egy hét.
– MI?! Két napot voltam ott, akkor…
– Igen, itt két hét telt el nélküled. – Hirtelen rosszul érzem magam.
– Mi van a többiekkel? Mardant és én itt vagyunk, annyit tudok, hogy Sophie-t elrabolták a vadászok, de ennyi.
– Várjunk csak. Egyszer Arata azt mondta nekem, hogy Sophie-t rád és rám bízza.
– Igen, tudom. De én nem lehetek Sophie-val.
– Miért nem?
– Mert Sophie… nos ő… – Kis idő után végre elmondja. – Szeret engem.
– Mi? Várj egy kicsit. Rolf is szeret engem. – Rikhter szemei kikerekedtek. Egy pillanat alatt elkapja a derekam és magához húz. – És te? szereted őt?
– Most ezt miért csinálod? – Keze vándorolni kezd a testemen, olyan közel húzz, hogy nem kapok levegőt. Miért esik jól az érintése? Miért remegek és miért érzem hogy zavarban vagyok? Miért?!
Egyszerűen nem bírok magammal. Elkapom ajkait és megcsókolom. Rikhter meglepődve viszonozva, a derekára ugrok, neki tol a falnak és szinte leszaggatja rólam a ruhám alsó részét, ő is kivetkőzik magából és belém hatol.
– Áhh! Uramisten! Igeeenhh! – A nyögések felszöknek a torkomból.
– Neemmhh! Nincs uramistenhh,… inkábbhh…mond azt, hogy… Rikhter nagyúr!
– Áhh! Ááh! Méghh! Áhh! – Megfordít én pedig előre dőlök és most úgy tolja belém. – Igenhh! Ez az! Ááh! Ááhh! – Egyre gyorsabb tempóra vált, míg nem teljesen elélveztem. Bennem élvezet el.
– Lehet, hogy halhatatlan vagyok, de szex nélkül nem bírnám ki. – Mondja Rikhter icipici arroganciával.
– De ugye nem leszek terhes?
– Nem! Ha két halhatatlan szexszel abból nem lesz baba.  – Szóval anyám nem volt halhatatlan?
– Hallottam! Mi van az anyáddal?
– Az van, hogy apám halhatatlan, de ha ez igaz, akkor anyámnak élőnek kellet lennie, mert akkor nem születtem volna meg.
– Igen valószínű, de honnan tudod, hogy apád halhatatlan volt?
– Onnan, hogy ő volt az, aki egykor teljesítette a gyémánt elem energiáját. – Rikhter ismét ledöbben. Ránézek és gyanúsan méregetem. – Te tudod ki az?
– Öhm… valójában… tudom. Mert szinte legendává vált.
– Ki?! – Majdnem letépem a fejét annyira megragadom, hogy mondja el.
– Heather! Nyugi! Ha megmondanám, az most nagyon felkavarna.
– Mióta érdekelnek téged az én érzelmeim?! Te mindig leszarod hogyan éreznek mások, szóval most is szard le és mond el! – Már kiabálok vele, de ő csak ridegen néz rám.
– Jó, leszarom! Az apád Ezra Kein!


– Mi?! Ezra… ne röhögtess! Úgy néz ki mint egy tizenhét éves tinédzser.
– Arra nem gondoltál, hogy a szellemek megfiatalodnak. Ráadásul Ezra nagyon fiatal volt mikor meghalt, pont utána felcsinált egy élőt és abból lett egy gyerek.
– Nem… Ezra… – Nem tudom elhinni, képtelen vagyok, ez annyira… Azért védet mindig? De akkor miért hagyott el?
– Hallom a gondolataid. Úgy gondolom, ezt csak ő tudja elmondani. De én is észrevettem már korábban, hogy nagyon ragaszkodik hozzád. Azt nem tudtam, hogy ő az apád, de ő volt, aki a gyémántot először sikeresen végig csinálta.
Annyira össze vagyok zavarodva. Rolf, Rikhter, Ezra…
– Mardant! – Te végig nézted ezt a pornó jelenetet?! – Felnézek és Mardant ott áll ijedt és zavart arccal.
– Öööööö bocsika! Nem akartam, deee… sajnos megakadt a szemem a…
– Min? – Kérdezi Rikhter.
– A méretén… elégé… nagy.
– Mardant! Fúúúj! Takarodj a szemem elől!
– Oké! Ja amúgy a vadászok megtaláltak és éppen lefelé tartanak.
– Istenem, hogy te mekkora szerencsétlen vagy! Istenem?! Hogy mondhattam ilyet?! Wááááh~ ! – Rikhter leporolja magát, mint aki bemocskolva érzi az önbecsülését.
– Gyerünk! – Felkapta a fegyvert és hárman törünk felfelé, de persze nem abba az irányba ahonnan a vadászok jönnek. Mikor kijutunk Sophie hangját hallom. Követni kezdem.
– Heather! Hova mész? – Rikhterék követnek engem.
– Hallom Sophie-t. Sophie! – A harmadik szemem kinyílik, látom, ahogy a lány a fellegekből esik le, mert egy repülő vadásztól szabadul ki.
– Rikhter! Kapd el! – Rikhter kicsit későn, de kapcsol, felnéz, szárnyakat növeszt és felszállva elkapja a lányt.
Rikhter úgy tarja Sophie-t, mintha vigyázni próbálna rá. Óvatosan lerakja.
– Sophie, hol vannak a többiek? – Kérdezi tőle Rikhi. Egy ideig nem tudd megszólalni, de aztán végre beszélni kezd.
– Jól vannak, a Hollóban vannak.
– De hát az lángokban égett! – Mondom.
– Az csak látszat, vadász nem léphet a Hollóba.
– Akkor hogyan támadtak meg benneteket?
– Úgy, hogy egy kém van köztünk, akik nekik dolgozik.
– Ki az?!
– Kiara!
– Ch! A kishitű. – Rikhter ördögi vigyorral néz, és felcsillan a szeme. – Úgy is az agyamra ment már, most legalább lesz okom feldarabolni. Sophie menjünk oda, azaz repüljünk. Te fogd Mardant én viszem Heather-t. – Rikhter felkap Sophie pedig Mardant-ot és repülünk.

Kis idő múlva látjuk a Hollót és tényleg semmi baja nincs. Megkönnyebbülök, hogy a Holló ép, lehet ez is azt jelenti, hogy már ide tartozom.
– Szálljunk le! – Utasítja Rikhi. Leszállunk és azonnal berohanunk az épületbe. A tanács szintre megyünk. Mindenki itt van, éppen tárgyalnak, de ez befejeződik, amint belépünk, a figyelem ránk irányul, vagyis inkább rám.
– Heather? Hát te? – Kérdezi Rala.
– Mi az?
– Hogy-hogy itt vagy? Az edzésen kéne lenned.
– Már végeztem. – Mindenki megdöbbenve nézz rám, csak Rolf arca derül mosolyra. Meglátom Ezra-t és összeszorul a gyomrom.
– Megcsináltad? – Arata is ledöbben.
–  Én megmondtam! – Szól Rolf. – Meg tudja csinálni. – Sok mindent mondanék nekik, de inkább csendben maradok.
– Úgy látom, most már ketten vagyunk! – Rikhter ridegen beszél Rolfhoz és a tekintette is a régi kegyetlen Rikhteré.
– Tudok róla, hogy te is pályázol Heather-re. – Rolf nézése is sokkal hűvösebb, mint az előbb.
– Fiúk, elég, ezt később! – Mondja Rala. – Heather, bevallom én nem hittem abban, hogy megcsinálod ezt a kiképzést, csak egy embernek sikerült megcsinálnia és…
– Igen, az apámnak.
– Mi?! – Végig néznek rajtam, és egy darabig síri csönd van.

– Te honnan tudod…?
– Elmondták, akikkel harcoltam.
– És azt is, hogy ki ő?
– Nem. – Igazából nem ők mondták meg, hogy ki az apám, hanem Rikhter, szóval nem hazudtam nagyot.
– A vadászok a Holló előtt vannak. – Jelenti ki Rikhter. – Érzem őket.
– Rendben! A fegyvert akarják. Arata, Aisha, és én megvédjük a fegyvert, ti pedig öljétek meg őket. – Utasít minket Rala.
– És vele mi lesz? – Rolf Kiara-ra bök.
– Neki tartogatok valamit. – Rikhter ördögi és nagyképű vigyorral mered a lányra.
– Sose bírtam a képed, de ezt az árulót még jobban utálom. – Áll Tara Rikhter mellé.
– Segítesz?
– Kivégezni?
– Ugyan kérlek, az messze van. Megkínozni.
– Még szép! – Tara és Rikhter mióta jönnek ki ilyen jól?
– Heather? Szeretnél harcolni? – Kérdezi tőlem Rala.
– Igen. Csapatokban leszünk?
– Nem! Fogjatok össze és harcoljatok. Rikhter, te menj a az Ajtóhoz, Averill itt van a határon.
– Rendben! – Rikhter ode jön hozzám és a mellettem álló Sophie-hoz. Mind kettőnknek megfogja az állát és felemeli, hogy a szemébe nézzünk. – Nos, legyetek rossz kislányok és öljetek meg minél több haszontalan feleslegesen létező vadászt. Heather ­– Néz a szemembe. – érted már kevésbé aggódom, hiszen megerősödtél elég rövid idő alatt. – Rám kacsint, majd elengedi az álam és Sophie-hoz közelebb megy. – Te viszont olyan vagy, mint egy szentségtelen angyal. Jónak látszik, de ami belül van az sötét. Ezt szívesen kipróbálnám a hasad alatt, lábad közt lévő helyen. – Megnyalja száját, majd Sophie nyakát is. Rákacsint, majd elmegy. Sophie arca nagyon piros.
– Sophie, gyere! – Szólok neki, ő meg értetlenül néz rám.
– Hova?
– Harcolni!
– Veled?! – Megfogtam karját és kirángattam. A többiek követtek.
–Heather! – Szól Rolf. – Tudom, hogy te és Rikhter mit csináltatok egymással. – Lemerevedtem.
– MI? Rolf én…
– Nem! Igazából örülök neki.
– Tessék?!
– Így legalább van miért harcolnom Rikhterrel. Igaz más is van, de én érted akarok harcolni.
– Rolf, ez hülyeség! Én megcsaltalak!
– Heather! Mi nem is vagyunk együtt, csak lefeküdtünk.
– Mi?! Te csak kihasználtál?!
– Dehogy! Én csak azt mondom, hogy nem alkottunk egy párt. Mondtam, hogy szeretlek, nem? Csupán lehet, hogy te Rikhtert is szereted. – Miután ezt kimondja kételkedni kezdek az érzéseimben. Lehet egyszerre két személyt szeretni? Rolf várja, hogy szóljak valamit, de nem teszem. Csak haladok tovább, ki a Holló biztonságot nyújtó falaiból. Mikor ki érünk, látjuk, hogy ott állnak velünk szembe a szemetek.
– Végre ki jöttetek. Már vártunk!
– Nem hiszem… – Ezra lépett ki elénk szeme ismét átváltozott sárgára. – … hogy vártátok a halálotokat! 
– Nektek lesz most annyi! – John elővesz egy fegyvert és a többi vadász is.
– Körülöttem mindenki felveszi halhatatlan alakját. Tara tűztől égő teste, Rolf hatalmas farkas, Norana vörösen izzó szemei, Sophie óriási tündér szárnyakkal, Mardant hegyes nagy fülei és világoskéken világító szeme, Wilwain bőre tükörré változik és gyönyörűbb, mint valaha, Wren karjából és hátából éles tüskék állnak ki, aminek a végén méreg van.
Vajon az én aurám hogyan nézhet ki? Becsukom a szemem és hagyom, hogy a mágia átjárja testem. A bőrömön hideget érzek, mikor kinyitom a szemem a testemet gyémánt pajzs borítja, a ruhám is más, egy hosszú fekete, lila gyémánttal díszített fél szoknya van rajtam csak a jobb lábamat és fenekemet takarja, a bal felé teljesen ki van, egy lila gyémánt alsónemű van alatta. Egy erős öv tartja ezt össze, amiből egyszerű szegecsek állnak ki. A felsőm csak egy egyszerű melltartó, de szintén lila gyémántból.
– Azta! Úgy látszik a lila a te színed. – Jegyzi meg Tara. Most, hogy így mondja, igaza lehet, mert senkin nincs lila szín, csak rajtam.
– Heather vigyázz! – Rolf hangját hallva felnézzek és John egyenesen felém céloz fegyverével majd lő. Tara elém áll és a tűzgolyót, ami felém halad egy mozdulttal visszarúgja, eltalálva az egyik vadász csajt. A lány fejét találja el, elég róla minden hús miközben keservesen sikoltozik, de már csak hamu maradt belőle.
Tara teste egy tűz tornádóvá változik, Mardant és Wilwain közösen alkotnak a mágiából egy szél tornádót, majd hozzá adják Tara energiájához, és egy hatalmas tűz tornádó keletkezik. A többiek a saját mágiájukkal támadnak a vadászokra, akik legalább vagy ezren lehetnek. John mögém kerül.
– Szia cica!
– Mit akartok a fegyveren kívül?
– Tudott te azt jól. Téged!
– Miért?
– Hát nem tudod? Te egy különleges halhatatlan vagy. Lehet, hogy vadász.
– Nem! Nem vagyok vadász.
– Talán nem – elém áll. – De akkor vajon mi lehetsz? Nem vagy démon, farkas, tündér, elf, vámpír vagy bármi más. De akkor mi?
– Miért érdekel ez titeket?
– Mert a kutatásaink során, rájöttünk, hogy benned lehet olyan gén, ami végezhet a halhatatlanok népével. – A szemeim kikerekedtek.
– Micsoda?!
– Meg tudnád ölni őket. – Mutatott a többiekre. – Akkor miért nem teszed? – Súgja. Megfogom John arcát, lágyan finoman megsimítom, majd közel hajolok hozzá.
– Mert én is veszélyes vagyok! – Azzal megcsókolom és a gyémánt elkezd beszivárogni testébe, amitől a belső szerveket megroncsolhatja. John távolodni akar tőlem, ám én nem engedem. Végül elengedem, nem lököm őt el csak elengedem és mégis, hatalmas erővel repül hátra. Elindulok John felé.
– Nem hiszem, hogy tudnék veled együtt dolgozni, vagy bántani a többieket.
– De miért?
– Ostoba vagy, hogy ezt kérdezed, de a válasz roppant egyszerű: Mert ők a családom! – John úgy néz ki, mint aki nem érti, miért tartom őket a családomnak. Mikor oda érek hozzá látom, ahogy a gyémánt felemészti a testét, nagy fájdalmai vannak.
– Nem vagytok emberek, de ugyan úgy öregetek mint ők. Mik vagytok? – Kérdezem tőle. John a szemembe néz.
– Olyan lények, amik nem erről a földről származnak.
– Idegenek. – Gondolkodom hangosan. – Ti földön kívüli lények vagytok.
– Igen.
Emlékszem, amikor egy űrhajó lezuhant és erről volt szó a híradóban, ezt folyt a csapból is, aztán meg azt mondták, hogy ez nem űrhajó, hanem egy időjárást ellenőrző légballon. Az emberek egy része, tudja, hogy vannak halhatatlanok és azt is, hogy vannak földönkívüliek is. Csupán elhallgatják egymás elől.
– Miért akarjátok megvédeni az embereket minket pedig megölni?
– Mert ez a föld az embereké, nektek pedig pusztulnotok kell. – Leguggolok elé, sajnálattal nézek rá.
– Tudod, senki nem felesleges lény ebben a világban, még ti sem. Pont ezért ölünk meg titeket és ti is ezért az elv ért harcoltok ellenünk. – John meglepődve néz rám, felegyenesedek és a távolba nézzek.
– Jól van! Ha te nem adod az erőd, akkor elveszem másét! – John feláll és Ezra-t veszi célba.
– Ne! – Harcolni kezdek a férfival, hogy ne tudja elérni a fiút. Minden erőmmel védem Ezra-t, aki nem is veszi észre, hogy John őt akarja, mert a többi vadásszal harcol. John felrúg a levegőbe, ám én pont rá esek és betörik alattunk a föld.
– Nem hagyom, hogy hozzá érj! – Ordítok rá. 
– Heather! – Rolf kiáltja a nevem és oda rohan.
–  Nem sok mindent tehetsz ez ellen. – Mondja John és leszorít a földre. Rolf rohan felénk emberi alakot ölt majd két talppal lerúgja rólam a férfit.
– Jól vagy?
– Rolf, John Ezra-t akarja!
– Mi?! Miért?
–  A gyémánt miatt!
– Honnan tudod…
– Erre nincs időnk! Meg kell állítanunk! – Rolf kapcsol és együtt harcolunk John ellen.
– Nagyon félted őt! – Gúnyolódik John.
– Mert a családomhoz tartozik! – Pont ő az, aki a családom.
– A családodhoz? Ezekhez a szörnyetekhez?!
– Ők nem szörnyetegek! Azok ti vagytok! – John csak egy karnyújtásra van Ezra-tól, de én erősem fogom, annyira, hogy a kezem már sebesedik.
– Heather! – Ezra hátra néz és nem érti a jelenlegi helyzetet.
– Ezra! John téged akar… – Mondom neki, de alig jönnek ki a szavak, mert annyira harcolok John ellen, hogy ne érjen hozzá Ezra-hoz.
– Engem? Miért? – Idegesítő, hogy én itt szenvedek ő meg nem csinál semmit. John kezében egy hosszú kard jelenik meg, a kard át halad rajtam a hasamnál és én két darabban esek a földre.
– Ááá! – Ez…
– Heather! – Ezra kiált és csak anynit látok harcol John-nal.
– Heather! – Jön oda Rolf. –  A tested egybe olvad újra.
– Tudom… dehh… nagyon… fáj…  Áááááááááááá! – Úgy ordítok, hogy a torkom is megfájdul. A testem önmagától visszarakódik és most már egy darabban vagyok. Lassan felülök, Ezra arca van előttem, tekintette rémült és véres. John elkapta és egy energiaszívó karddal sebezte meg.
–Apa… – Ezra egyre jobban távolodik tőlem, nem képes harcolni az energiája nélkül.
– Apa! – Utána nyúlok, ahogy a földön húzzák őt arccal felém.
– Micsoda?! Te meg honnan… tudsz róla? – Kimerülten, de rémülten tekint rám.
– Nem számít! – Megragadom a kezét. – Apa, a gyémánt…
– Tudom! Harcolj Heather, mert te kellesz majd nekik. – Csak ijedten nézek rá, nem tudok megszólalni. – Megkell majd ölnöd, csak úgy juthatsz a gyémánt teljes birtokába, ha elpusztítasz.
– Mi?! Nem! Apa, harcolj ellenük, meg fognak ölni! – Erősködöm, de ő csak mosolyog.
– Tűnj innen! – Lök arrébb az egyik vadász. De nem érdekel, újra Ezra kezét markolom és most visszahúzom Johntól, hogy ne tudja őt elvinni. John hátra pillant.
– Nem hiszem el! – Dühöng.
– Ezra gyere! – Húzom.
– Heather! Én még jobban kezelem a gyémántot mint te, bízz bennem, nem hagyom magam! – Azzal Ezra egy halovány puszit nyom a homlokomra majd ellöki magát tőlem egyenesen a vadászok kezei közé.
– Apa…














2014. július 1., kedd

11.fejezet - Új erő

2. Évad


Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit vártatok, lehet kell ennyi idő mire fel kerül az új rész, de remélem ezért velem tartotok! Köszönöm a véleményeteket! :)
Jó szórakozást! :*









Diego arcán ott van a szomorúság és a düh.
­ – Nem! Én nem foglak téged szolgálni! Akkor inkább a vég! – Mondta a férfi.
– Jól van! – Végig gondoltam, tudom, hogy mire képes a mágia, mert érzem, hogy a kardom reagálni kezd, mintha éhes lenne. – A tested örökre eltűnik, de a lelked, az enyém! – A szívét, amit a kezemben tartok egy szempillantás alatt összezúztam, darabokra tört, majd Diego homlokára teszem a kezem és kihúzom belőle a lelkét. A kardom pedig ezt beszippantja, és a szem újra megjelenik rajta és újra rám kacsint majd eltűnik. Ekkor jövök rá, hogy akiket elpusztítok, azoknak a lelkük velem marad és az erejük az enyém lesz. Mack lelke is ebben a kardban van, ez a kard az ő lelkével született.

Itt állok némán a többiek között, már nincsenek Diego klónok se az igazi.
– Heather! – Rolf jön oda hozzám, mint ha érezné, hogy kicsit meggyengültem. Összeesek, de ő elkap és ölbe visz tovább.

Mikor felébredek, azt látom, hogy egy szobában vagyok egy ágyon, és Rolf ül az ágy szélén.
– Nem hittem volna, hogy erre képes vagy. – Mondta.
– Mire?
–Megölted Diegot, egymagad. Már most túlszárnyalsz minket, vajon mire lehetsz még képes? – Hangosan gondolkodik, valahogy ez olyan csábító. Felülök és átölelem a vállát.
– Tudom, hogy velem szeretnél lenni egy csapatban. – Kicsit megijedek, hogy tudja. – Jól meggondoltad? Mert nem tudom, hogyan tudnálak erősebbé tenni, mivel nem tudlak kínozni, mint Rikhter. – Halkan beszél, nagyon fülelnem kell, hogy mit mond, de megértem, és ezek a szavak nyugtatnak.
– Igen! Veled szeretnék lenni. – Válaszolok határozottan.
– Miért?
– Mert… rá mutattál arra, hogy soha ne adjam föl. Szeretnék tőled tanulni.
– De nem tudom képes vagyok arra, hogy tanítsalak!
– Miért? – Aggódva nézek rá, ő pedig a szemembe nézz. Egy ideig csak nézzük egymást.
– Mert van egy bökkenő, ami miatt nem tudlak bántani.
– Pedig muszáj lesz, mert fejlődni szeretnék a te oldaladon.
– Heather! – Kezével elkapja a nyakam közel húzz magához és megcsókol. A hátamra fektet, keze pedig a testemen vándorol. Lassan lehámozza rólam a szoknyát, a felsőt, a melltartót és a bugyimat. Én is leszedem róla a pólót, nadrágját kigombolom, alsónadrágját is lehúzom majd félre dobom.
– Azért nem tudlak bántani és kiképezni,... mert szeretlek! – Rolf szavai drogként hatnak rám.  Erősen hatol belém újra és újra.
– Szeretlekhh! – Erőlködve mondom ki, mert a szex annyira elképesztő, és ő az első olyan férfi, akivel tényleg élvezem!  A nyögések hörgések, szinte vadítóak.


Mikor mind ketten elélveztünk Rolf leszáll rólam és mellém fekszik. Gondosan betakargat én pedig a mellkasára fekszem.
– Ugye tudod, hogy a szeretett miatt én nem tudlak kiképezni.
– Dehogy nem! Képes vagy rá!
– Miből gondolod?  – Felnézek arcára szemében valami új csillog. Lassan szóra nyitom számat.
– Mert gondolj arra, hogy a vadászoknak Sophie után én kellek, és ki kell képezned, hogy megtudjam védeni magam.
– Rendben, kiképezlek, de valamit tudnod kell rólam. Sokszor nem tudom hol a határ, mivel farkas vagyok ezért elvesztem az eszem, meg tanultam kontrolálni önmagam, de ha rólad van szó, akkor nem tudom, hol a határ. Olyankor pedig nagyon veszélyes vagyok. Szóval, ha bántanálak is, ne haragudj! – Sajnálkozóan hagyja el a mondat a száját.
– De nem tudok meghalni, nagy baj nem fog történi.
– Igen, de maga a tudat, hogy bántalak, már az is nagy baj. – Ahogy kimondja, szorosan magamhoz ölelem. Simogatja a hajam és dúdol egy számot. Emlékszem, hogy egyszer már ezt dobolta a lábán. Olyan ismerős, de mi ez?
– Mit dúdolsz?
– Nem ismered?
– De! Nagyon ismerős, ám nem jut eszembe.
– Majd megmondom, talán! – Egy puszit nyom a homlokomra majd fel kell. Felöltözik én is követem a példáját.
– Itt az idő, hogy leszálljunk a fellegekből a földre. Ha tényleg velem akarsz edzeni, akkor nincs vesztegetni való időnk! Hozd a kardod. – A szememben ott van a csillogás, izgatott vagyok, mert már annyira vártam, hogy vele edzek, hogy az valami hihetetlen. Megragadom a kardot, és megyünk ki a Holló udvarára.


– Gondolom a kiképzésemről semmit sem hallottál? – Kérdezi.
– Nem.
– Jó! Én nem azt az edzést fogom neked nyújtani amit Sophie-nak, mert te nem vagy tündér, az biztos. Viszont van egy nem túl bonyolult feladat, ami elég hatásos. – Miközben magyarázz, egy Vaskapuhoz érünk. A kapu hatalmas egy Holló motívum rajta, aminek a szeme helyén egy vörös kő van. A kapu túl oldalán nincs semmi, csak üres tér.
– Van olyan elem, ami közel áll hozzád? Víz, szél, tűz, föld, villám, fém, gyémánt? – Kérdezi.
– Gyémánt? Olyan is van elemként?
– Szénatomokból áll az igaz, de ez az egyik legkeményebb ásvány. Létezik elemként a halhatatlanok között.  Eldöntheted, hogy ezek közül, melyik elemet akarod birtokolni. Egyik sem lesz könnyű.
– Valahogy… a gyémánt érdekel a legjobban.
– Ez furcsa lehet, de eddig nagyon kevesen próbálkoztak vele, és azok is mind elbuktak.
– Miért?
– Mert ha a gyémántot akarod, az hosszabb idő és nehezebb, mint a többi, ám én azt mondom, próbáld meg. – Bólintok, ő a kapu zárjára teszi a kezét, és a tér, ami eddig üres volt, most mindenhol fák, bokrok, olyan virágok, amiket életemben nem láttam és mindez gyémántból. A kapu ki nyílik. Rolf mutat, hogy menjek be. Belépek, és rögtön elfog egy mágikus érzés, még a kardom is megrázkódik a hüvelyben. Mikor meg fordulok azt látom, hogy Rolf lezárja a kaput, de ő nem jött be.
– Rolf?!
– Ez az edzés része. Én nem mehetek veled, mind ezt egyedül kell megtenned.
– De mit kell csinálnom?
– Csak haladj előre, és tudni fogod. Viszont… – közel álltam ahhoz, hogy a kapu rése között elkapjon és oda húzzon magához. A fülembe súgja: – Úgy hiszem képes vagy rá, de ha még sem, akkor a gyémánt fel fog emészteni, ki tudlak szabadítani, de ha elbuksz, akkor soha nem uralhatsz természeti erőt, mert a gyémánt túl kemény, hogy engedje. Szóval adj bele mindent. – Elkapja ajkamat és megcsókol. Aztán Rolf eltűnik a kapuval együtt, a helyén pedig a terület többi része áll.
Fogalmam sincs, merre menjek, ezért választok magamnak egy utat és elindulok.
Ha elbukok, soha nem uralhatok természeti erőt? Kösz! Ezt pont akkor említi, amikor már bent vagyok.
– Hát te? Rolf küldött? – Ismeretlen hang szólít meg, a kardomra teszem kezem, hogy felkészüljek akár egy nem várt támadásra.
– Nyugalom. Nem foglak bántani, még. – Egy makulátlan nő lép elő a gyémánt fák közül. Szeme aranybarna, haja gyémántkövekből áll. Ruha egyáltalán nincs rajta, bőrét gyémántok borítják.
– Te ki vagy? – Kérdezem.
– Névtelen vagyok, de ha annyira akarsz, szólíts M-nek.
– M? Milyen név az hogy M? Ez csak egy betű.
– Most még csak az út elején jársz, ennek pedig később jelentése lesz. Szóval azért vagy itt…?
– Mert el akarom sajátítani a gyémánt elemet.
– Szóval birtokolni szeretnéd.
– Tényleg kevés személynek sikerült?
– Igen. Igazából eddig öten próbálták meg, négyen elvesztették varázserejüket, egy pedig megcsinálta, de ő… – Várom hogy folytassa, de nem szól semmit.
– Igen, Ő?
– Ő más útra tért. Halhatatlannak lenni kettős érzés. Felemelő, ugyanakkor magányba taszító.
– De én nem vagyok magányos!
– Most még nem. De most hagyjuk ezt! Ideje megkezdeni a feladatot.
– Rendben!
– Én vagyok az első állomásod, rajtam kívül még négy helyen fogsz járni. Mindenhol az a cél, hogy tovább juss a következőhöz. Viszont! Ahhoz, hogy tovább tudj menni, szükséged van egy kulcsra. A kulcs megmutatja, hogy melyik irányba kell tovább menned.
– És mi van, ha nem szerzem meg a kulcsot és úgy megyek tovább?
– Az azért lehetetlen, mert anélkül nem fogod megtalálni. Ez a gyémánt erdő hatalmas közel harminc-ezer négyzetkilométer. Szükséged van a kulcsra, mert az vezet el. – A nő kezében egy bronzlánc jelen meg, s annak a végén lógott egy ugyan olyan színű kulcs. Arrogáns arc kifejezéssel néz és lassan emelkedik a levegőbe.
– Szerezd meg, ha tudod!


*


– Áááh! – A földre esek és egy kis vér jön föl távozva a számon. Nem tudom, mennyi ideje harcolok azért a kulcsért, de nagyon kimerítő. Ez a nő iszonyat erős, igaz ő sincs már a toppon.
De ha ez ilyen nehéz, milyen lesz a többi?
– Csak nem megingott a hited? – Röhög rajtam miközben letörli a vért arcáról.
Egyáltalán miért csinálom én ezt? Mit akarok bebizonyítani? Olyan sokszor elvesztem a magabiztosságom mostanában, instabil vagyok érzelmileg, akkor mégis hogy lehetnék jó fizikailag? Mi történt velem?
„– Heather! Heather! Hallasz?! – „ Egy hang szólal meg a fejemben, de ez most olyan ismerős…  Heather! Az ördögit válaszolj, ha hozzád beszélek! – „
– Rikhter?!
„­– Na végre! Mond, te komolyan ezt mégis hogy képzelted?! Csak úgy itt hagysz engem és enyelegsz Rolffal, majd a kiképző táborba mész! „
– Rikhter… most nem érek erre rá, hagyj most békén.
­„ ­– Nem! Oda megyek! Segítségre van szükséged! Hihetetlen, hogy Rolf hagyta, hogy ezt végig csináld!”
– Nem jössz!
„– Mi?!”
– Ez az én edzésem, az én csatám!
– Meg mondanád kivel beszélgetsz? – Kérdezi M.
„– Heather! Ne vitatkozz, oda megyek, Rolf csak kényelmesen ül a seggén és nem csinál semmit!”
 Felsóhajtok. – Rikhter… Rolf azért csak ül és nem csinál semmit, mert ő legalább hisz bennem! Hisz abban, hogy képes vagyok rá, és akármi is történjen… megcsinálom, elvégre… halhatatlan vagyok! – Lassan felállok, ekkora elszántságot eddig nem éreztem, és hogy elköteleztem magam, annak Rikhter az oka, mert beszéltem vele.
Mosolyra húzódik a szám.  Köszönöm Rikhter! De nincs szükségem a segítségedre.
Mint ha kitöröltem volna őt az elmémből, már nem hallom.
– Mi olyan vicces?
– Csak az, hogy a makacsságom mindig előre vitt. – A sebeim már régen begyógyultak, s már nem fáj semmi. Meg indulok előre, lépteim lassúak.
– Kérdeznék valamit. Volt valaki, akit mondtál, hogy megcsinálta ezt a kiképzést. Ki volt? – Kérdezem.
– Ez nem a te dolgod. Ne érdekeljen.
– Rendben! Akkor kössünk egyességet! – Elkezdem körbe sétálni M-et.
– Mire gondolsz?
– Lehet olyat, hogy időre kérem ezt a harcot?
– Végül is. De miért kérnéd arra?
– Öt perc! Ha öt perc alatt sikerül tőled megszereznem a kulcsot, akkor meg mondod, ki volt az a személy.
– És ha nem sikerül?  
– Akkor egyértelműen nem kell választ adnod. – A nő mintha gondolkodna.
– Nem szokásom egyezkedni, erre még nem is nagyon volt példa.
– Újítsunk a szabályokon. – Tudom, ez őrültség, de muszáj megcsinálnom!
– Ám legyen! Óra indul!

Kardomat kihúzom tokjából , a nő egyenesen felém rohan keze gyémánt karddá alakul át, balról támad, de kivédem s egy szásznyolcvan fokos fordulattal eltalálom balfelén a nyakát. El kell engednem a kardomat, mert a nő gyémántbőrébe beleszorult. Ő elölről akarja belém szúrni gyémántfegyverét, a testem reagálásként egy hátra szaltóval védem ki a támadást.
– Lehetetlen! Külsőleg nem tudsz megsérteni. – Igaz! Hiszen gyémánt borítja. Valahogyan belülről kéne kárt tenni benne, de ehhez testközelbe kell férkőznöm.
Folyamatosan kapom a támadásokat, nagyon gyors, alig bírom tartani az ütemet, de ha megsebesít, akkor egy darabig nem tudok felállni, az pedig időpazarlás. Jól van! Talán akad rá mód, hogy kijátsszam.
Egy mozdulattal a földre küld, ő pedig fölém mászik.
– Már csak egy perced maradt. Itt az ideje, hogy elfogad a vereséged. Mert öröké várhatsz, hogy elmondjam az igazat. – „Igazat, igazat, igazat, igazat…”  A fejemben csak ez a szó tapad meg.
– Tudod… – Kezdek bele. – az eddigi életem, úgy zajlott, hogy hazugságban éltem. Az apám elhagyott, az anyám pedig kirúgott, és a fiúbarátom, akit valaha szerettem folyton csak megsebzett, és nem tudtam, hogy nem emberi lény vagyok. Utáltam magam, utáltam a világot, az anyámat, az apámat, mindenkit, aki élt és mozgott. De… most, hogy már kezdenek megnyílni előttem pár kapuk, tudom, hogy van remény. Remény arra, hogy a hazugság ketrecéből kiszabaduljak. Mert… elegem van… a HAZUGSÁGOKBÓL! – Nagy lendülettel cserélem meg a testpozíciónkat, szinte leszorítom a földre, kezemet pedig összeteszem. A nő nyakában lévő kardom, mintha életre kelne, egy belsőenergia áramlik a gyémánt bőrön keresztül a belső részhez, s két cikázó pont szabdalja darabokra a M belsőtestét. Gyorsan elugrom, a nő pedig darabokra hullik. A két vibráló energia a kardba talál vissza, majd az pedig a kardhüvelybe. A szem ismét rám kacsint, s a kulcs a kezembe repül.
– Nem is rossz!
–M?
– Igen, én vagyok, de csak a lelkem van már fent, így nem látsz már, csak a hangomat hallod.  A kardod engem nem fog beszippantani, mert nem én vagyok a gyémánt főuralkodója.
Úgy néz ki, sikerült. Mégis csak megcsináltad.
– Hm! – Mosolyodok el. – Megmondtam.
– Nos, tényleg hallani szeretnéd?
– Igen. – Határozottan tudni akarom!
– Akinek még birtokában van a gyémánt erő, az az apád!


– Mi?! – A döbbentség rabul ejti az arcom, s minden életérzésem. – Te meg honnan tudsz az apámról?! Miből veszed, hogy pont ő az apám?!
– Hidd el, mi tudjuk! És sosem hittük volna, hogy pont a lánya fogja megkísérelni ugyan ezt, úgy gondolom Rolf tudta.  – Mondta M, vagyis, már csak a hangja.
 – De, akkor az apám… halhatatlan? És… a gyémánt…
– Igen, halhatatlan.
– Ki ő?! – Ötévesen hagyott el, egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan hívták.
– Hidd el, nincs olyan messze tőled, de magadtól kell rájönnöd, hogy ki ő.
– Megállapodtunk! Mond meg!
– Megmondtam. Ő az apád. De többet, sajnos én sem tudok. Sajnálom. De Heather!
– Tessék?
– Csináld végig! Szerintem te is képes vagy rá. – Ezzel a hang megszűnik, és én újra itt állok egyedül. Csak nézek magam elé, de valahogy, megkönnyebbültem.  Most azon fogok gondolkodni, hogy vajon az anyám éle még és hogy ő embere egyáltalán?
Hirtelen a kulcs erősen rezegni kezd a tenyeremben, felszáll s egy fára irányul. Oda megyek a fához, a kulcs a fa kilátszó gyökerei közé mutat, és ott van a kulcshelye. Hát ezt tényleg nem találtam volna meg. A kulcsot a zárba teszem, majd elfordítom, a fa egy repedés mentén ketté hasad s út nyílik a következő helyhez.

– Üdvözöllek! Ez a második megpróbáltatás, és szólíts I-nek. – Ahogy belépek egy lilabőrű pasas szólít meg. Haja dús és fekete, szemei rikító zöldek. A bőrén ezüstös motívumok rajzolódnak, csak a felsőtestén látom, mert egy vászonnadrágot és fekete bakancsot viselt.
– Ez most valami vicc? I-nek? Miért kell egy darab betűből állni a neveteknek?  – Kérdezem.
– Tudod az i betű egy szónak a második helyén áll. – Most hogy ezt mondja, átvillan, hogy ott volt M, ő volt az első, akkor ez a szó úgy kezdődne, hogy MI?
– Tisztában vagy a feladattal. A kulcsmegszerzése.
– Igen! Nálad van.
– Nem, nincsen. A kulcs ott van. – Mutató újával mutat hol a kulcs, szememmel követtem és mikor meglátom azt hittem lehidalok. Egy olyan terület, ahol hatalmas árkok, benne forró láva, a gyémánt földből kiálló hegyes tüskék egy fimon érintésre is kettévágnának. Leírhatatlan mit látok, de azt tudom, hogy mind ezek mögött van a kulcs, amit csak ebből az irányból lehet megközelíteni.
– Kitalálom! Ezeken a csapdákon át kell jutnom, hogy megszerezzem a kulcsot, ugye? – Nézek rá választ várva. Ő rám néz és felhúzza a szemöldökét.
– Az túl egyszerű lenne.
– Mi van?!
– Az tény, hogy meg kell szerezned a kulcsot, de ahhoz fájdalom kell. Minden egyes csapdába bele kell esned és elviselned a fájdalmat. Csak úgy fogsz fejlődni, ha minél több szenvedésed van.
Általában a filmekben mindig úgy van, hogy ki kell kerülni a csapdákat és úgy megszerezni a kincset. De ez nem film.
–Talán valami baj van? – Kérdezi.
– Igazából… tudom, hogy nem halhatok meg, de az a fájdalom…
– Megértem. De ennek ez a lényege. Sokkal nagyobb fájdalmaid lesznek ezeknél, ezért kell, hogy fejlődj. – Igaza van!
Neki vágok!



Az edzések iszonyatosak voltak. De minél többet szenvedtem annál erősebbé váltam. A következő két hely, ahova elvitt a kulcs még keményebb volt. Rájöttem, hogy a lények egy betűs nevei egy szót raknak össze. Most fejeztem be a negyedik szintet, eddig pedig azt a szót kaptam, hogy Mira. Már csak egy van hátra, de a gyémánt energiáját még mindig nem érzem.



– Heather Blassem! Úgy látom sikerült idáig eljutnod, a nevem H. – Egy fekete oroszlán áll előttem, szeme világoskék, sörénye pedig ezüstösen csillog. Hangja egy nőéhez hasonlítható. H? Akkor a szó Mirah? De hát az nem azt jelenti, hogy gyémánt?
 – Ez az utolsó megpróbáltatás, ha sikerül, a gyémánt a tiéd.
– Honnan tudom, hogy sikerül? Itt már nem kell kulcs.
– Így van, itt már nem. Itt engem kell elpusztítanod – Hírtelen az oroszlán teste fekete gyémánttá változik. – mert én vagyok maga a gyémánt! –Hihetetlen! Érzem az erőt, ami az állattestéből árad. Olyan fényesen ragyog, hogy nem látok semmit.  Le is csap rám, a testem pedig egy fa törött ágára repül, ami át halad mellkasomon.
– A picsába! – Kardommal levágom az ágat így a földre esek. Lassan kihúzom magamból az idegen testet, látom, hogy az oroszlán felém tart, a kezemben lévő hegyes ágra összpontosítok. Rikhter azt mondta, hogy a mágiát éreznem kell, szóval, ha már érzem, akkor a fantáziám is működik vele.  A lila energia összegyűlik az ágkörül és már egy penge éles dárda van a markomban. Mikor az oroszlán eléri a megfelelő távolságot, a fegyvert az állat bal szemébe döföm. Ekkor a tarkómon hatalmas fájdalmat érzek, az ott lévő szem, amit még Rikhter ültetett belém kinyílt. Az oroszlán hátra ugrik, és mintha alig állna lábán, fájlalja szemét.
– Ááá! – A harmadik szemem szétfeszül, nagyon fáj. De látom… ahogy az oroszlán erőre kap, eltűnik és a hátam mögött jelenik meg, karmait a hátamba lövi és letépi fejem.
Igen! Az oroszlán erőre kap és eltűnik. Szóval képes vagyok látni a jövőt, és a bekövetkezendő eseményeket.
Az állat már mögöttem van, felugrom, kardom ismét lilán világít, elő rántom majd az oroszlánt hátulról telibe szíven szúrom.  A két fénylő pont ismét előbukkan, körbe fogják az a gyémánt állatott és szinte széttépik.
A gyémántdarabok akár a mágnes tapadnak rám, minden szilánk, még a legapróbb darab is belefúródik a bőrömbe. Ez a gyémánt is lilán világit bőrömön, égeti a testemet, mint ha beszivárogna a szervezetembe. Az oroszlánnak csak a fekete színű vére látszik mindenhol, de maga az állat szinte sehol nincs. A két pont körülöttem cikázik, egyre gyorsabban mozognak, s a kardom két pontjából, most már három lett. H-át is megemésztette a kardom, mert ő volt a gyémánt elem főlényege. Most már csak az nem világos, hogy ha az apám legyőzte őket, akkor hogyan tudtam én is velük harcolni? Talán az apám nem teljesen sajátította el ezt az energiát? Lehet csak akkor lesz teljesen az enyém ha megölöm őt? De azt se tudom, hogy az ellenségem vagy a barátom.


Az út megnyílt előttem, a kapu, amin bejöttem erre a helyre most ismét előttem van tárva nyitva. Lassan sétálok ki, Arata, Rala, Ezra, Wren, Aisha, Rolf, Rikhter és Wilwain fogad.
– Nocsak! A kis újonc csak nem erősebb lett? – Wilwain szavai kicsit sértően hangzanak, ugyanakkor mégis kedvesnek.
– Már nem vagyok újonc, Wilwain. – Mosolygok rá, szokatlanul vissza mosolyog.
– Üdvözlünk Heather! Látom sikerült teljesítened. – Dicsér Arata. Valami nem stimmel.
– Nos köszönöm! – Rolfra nézek, szemei sötét barnák, Aisha-nak rövidebb haja van,  Rikhter haja pedig inkább barnának mondható. Mi a jó élet?!
– Gyere, haza megyünk. – Rolf közelít felém, s kezét nyújtja. Lassan nyúlok felé, mikor megérintem bőrét szokatlan érzés fog el. Ez nem Rolf!
Hirtelen megállok.
– Heather? Valami baj van? Miért álltál meg? – Kérdezi Rolf.
– Én igazából… kicsit régen láttalak már titeket és…
– Ó értjük mi, ne félj! – Rikhter oda ugrik mellém és átkarolja a vállam. – Gyere, pihenned kell! – Mi van?! Ezek nem is veszekednek?! A kardom mintha remegni kezdene, ők nem azok, akiknek mutatják magukat és egy hang megszólal a fejemben: Vadászok!