9.fejezet - Édes a fájdalom

Üdv mindenkinek! Íme, az új fejezet! :D Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, mint mindig, most is nagyon örülök, neki! ^^ Fűznék pár dolgot ehhez a részhez. Először is, a fejezeten belül rengetek trágár szó szerepel, valamint 10-es skálán 8-as perverzségű(szerintem), Másodszor a fejezet egy részét(a szemgolyósat:D) mamám segítségével írtam meg, nagyon nagy köszönet neki. :D

Harmadszor: A báli részhez, ezt a számot nagyon ajánlom. :) http://www.youtube.com/watch?v=lrF814OnFQ4 ( Érdemes meghallgatni ;)
A következő rész évad záró lesz! ( Jó suli kezdést, és mindenkinek sok szerencsét, az évre! ;) :D) 

Végül pedig: A fejezet alatt, lehetőleg ne egyél, főleg, ha finnyás vagy, és könnyen rád jön a rosszul lét! (De persze ez csak egy tanács!)

Mindenesetre jó olvasást és szórakozást a fejezethez! (A hibákért bocsi. :$)

Puszi Melcsy♥

Itt állva, és látni Sophie-t, ahogy könyörögve nézz rám, igen elgondolkodtató hatással van rám. Mert hát az életem során, nem igazán voltam köcsög, vagyis nagyon nem, de csábítóan hat, ha arra gondolok, hogy meg ismételjem, amit az előbb mondtam. Szóra nyitottam a számat, de a lány megelőzve engem, megfordult, a fiúk felé nézve, és zavartan megvakarta a fejét. – Miért, te mit hallottál? – Kérdezte a lány.

– Áááááá csak neeeeeem? – Úgy látom… Rikhter tudja, miről van szó. Kéjesen nézett Sophie-ra, ő pedig szerintem már annyira halálra ijedt, hogy lassan felfog éledni. – A kicsi Reid Tündér… – Kezdett bele Rikhter. Jaj ne mááááár! Én akartam! – Szerelmes Tacher-be? Háháhááháááá! – Az már úgy röhögött, hogy könnyes volt a szeme.

– Ez igaz? Sophie! –  A lány Rolf hangjára ugrott egyet, a fiú nézése komoly volt. Arra számítottam, hogy ki fog akadni, és kiabálni fog, de helyette… Rolf arcán egy széles vigyor húzódott, majd furcsa módon, ő is ugyan úgy fetrengett a röhögéstől, mint Rikhter. Erre nem számította, csak hogy én is majdnem elröhögtem magam, de csak azért, mert látni, hogy az a kettő, hogy röhög… Hát az valami haláli! – Nem… ez nem igaz! – Mentegetőzött a lány.

– Szerelmes… egy halhatatlan… Háháháhááháá! – Rikhter nem bírt rendesen beszélni, végül lassan felállt, és még nevetve ugyan, de próbált komoly arcot vágni, ez sikerült kisebb nagyobb sikerrel. – Édes kicsi arany bogaram. Ez nagyon cuki, meg minden, de nevetséges is. Az, aki szerelmes a Holló várfalain belül, csak kigúnyolják, és addig szívatják, míg az illető idegileg össze nem roppan. – Rikhter karba fonta kezeit, majd folytatta. – Ja, és nem csak ez miatt szívtad meg. – Gúnyosan vigyorgott, Rolf pedig megindult felénk. Van bennem egy fajta izgulás, mert nem tudom, Rolf mire készül. Viszont, amint Sophie-hoz ért, és alig öt centire állt meg előtte, kezdtem sejteni. A fiú lehajolt a lányhoz, becsukta szemeit, majd simán megcsókolta Sophie-t. A testem remegni kezdett, de ami ez után történt az az volt, hogy miközben Rolf a lányt csókolta, szemeit kinyitotta, és végig engem nézett. Ez az érzés a csontomig hatolt. Olyan, mint ha milliónyi darabokra hullana a testem. A fiú még bele is túrt a lány barna hajába, és közelebb húzta magához, de nem vette le rólam a szemét. Nem tudom miért, de ez jobban fáj, mint amikor Wilwain megpróbált felfalni.

– Jézusom mi ez a felfordulás itt? Hiába pofázom el, hogy ez nem… – Kiara jelent meg szó szerint a semmiből, és kezdet volna a mondókáját, csak hogy egyből elhallgatott, amikor látta helyzetet. – Mi a…? – Értetlenül nézett Rolf-ra és Sophie-ra, majd lassan oda jött hozzám. – Hé ribikóka, ezek meg mit csinálnak? – Bökte meg a vállam.

– Ne nevezz így egy, kettő, nem látsz a szemedtől?! – Igen, dühös vagyok. Legszívesebb… megölném mind a kettőt!

Rolf elengedte a lányt, és rátartian nézett a szemembe. – R-rolf? – Sophie azonnal zavarba jött, és a szája elé rakta a kezét. – Ch! Ez most komoly? Csak nem szerelmet érzek e levegőben? – Kiara elröhögte a végét, és tapsolni kezdet.

– Hát gratulálok! Egyelek meg Reid, de cuki vagy. Kár, hogy a drága Tacher úrfi nem érez irántad lószart sem! – Most már teljesen elröhögte magát, szinte alig kapott levegőt. – Ezt muszáj elmondanom a többieknek! – Kiara röhögve indult meg, de ekkor el fogott egy érzés. Emlékszem arra, amikor Tara-val beszéltem, és mikor azt mondta, hogy itt sose lesz béke, valójában bennem akkor kavarodás volt. Én meg akarom teremteni a békét, de hogy hozhatnám meg, amikor bennem is gyűlölet van? Ha ránézek Sophie-ra, és arra gondolok, hogy mit tett Rolf, akkor a méreg csak úgy emészti a testem. Soha sem gyűlöltem az apámat, amiért elhagyott. Sosem gyűlöltem anyámat sem, mert kidobott. Nem! Tényleg nem! De most, a szívem tele van haraggal, és ölni is képes lennék.

 A sok gondolkodástól megfájdult a fejem, és szédülni kezdtem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és elindultam. Neki mentem Sophie vállának, és Rolf-énak is. Nem néztem rájuk, még csak bocsánatot sem kértem, csak mentem, előre, amerre a lábam vitt. Végig sétáltam azon a folyosón, amin végig jöttünk, majd kisebb-nagyobb szobákat szeltem át az egyre gyorsabb lépteimmel. Futni kezdtem a bajárat felé, neki mentem valakinek, de nem érdekelt, csak futottam tovább, végül elértem az ajtót, nagy erővel kivágtam és kirohantam rajta. Egy darabig futottam, majd megálltam, és zihálni kezdtem.

A kurva életbe!  A KURVA ÉLETBEEEEEEE! Annyira tomboltam belülről, hogy azt hittem meg fogok őrülni. Végül arra jutottam, hogy olyat akarok csinálni, amit vagy már négy napja nem. – M…mi ez? – Nyomást éreztem a farzsebembe, bele nyúltam, és amikor kivettem, elképedve néztem a kezemre. Egy öngyújtó és egy száll cigi. Na várjunk csak! Az előbb ez nem volt nálam, és ezt akartam csinálni. Rágyújtani! De mégis… hogy kerül hozzám…? Nem törődve megvontam a vállam, a számba tettem a cigit, és meggyújtottam. Élvezettel szívtam bele, majd fújtam ki a füstöt. Olyan érzésem volt, mint aki vagy száz éve nem dohányzott. Áááá igen! Ez kellet az én lelkemnek! A nikotin csodákra képes. Ahogy ismét bele szívtam, majd kifújtam, valaki megérintett a vállamat. – Még mindig nem szoktál le? – Amint tudatosult bennem, hogy ki az, lelöktem a kezét magamról. – Mack hagyjál most, mert nincs hozzád idegzetem! – Mondtam kissé fennhangon, majd leültem a fűbe. Ahelyett, hogy ő is elmenne leült mellém. Meg forgattam a szemeim, és az ellenkező irányba meredtem, majd ismét megszívtam a dohányt. – Nézd, én tényleg sajnálom. Nem akartalak bántani, csak az indulataim… képtelen voltam irányítani.

– Ja, persze! – Fújtam ki a füstöt.

– Heather…

– Mack! Szállj le rólam! Nem érdekel, érted? Fogd már fel, hogy hagyj békén! – Valójában most rá is dühös vagyok, és legszívesebb lúgba mártogatnám a fejét, hogy leolvadjon!

– Oké! – Sóhajtott, és a lábait nézte.

– Ez azt is jelenti, hogy menj el! – Néztem rá gúnyosan. Felnézett és felém fordult. Azt hittem, hogy el akar menni, de helyette… lesmárolt. Azonnal hasba ütöttem, és ellöktem magamtól, majd villámsebesen felálltam. Még a cigi is kiesett a kezemből. – Hogy merészelted? Mind azok után, amit csináltál, most nyalizni akarsz?! – Förmedtem rá.

– Heather! Nézd, én nem akartam…

– Kuss! A kapcsolatunk, amíg együtt voltunk, csak hazugságra épült az egész. Végig hazudtál nekem, te fasz! Mit képzelsz te magadról?! Ráadásul mi az, hogy összejöttél egy halhatatlannal, és még ő vágja hozzám, hogy ÉN vettelek el TŐLE! – Gúnyosan,flegmán, és ordibálva vágtam hozzá a szavakat. Az utolsó mondatomra pedig elsápadt, és tekintette remegni kezdett. – Mi? Te meg ezt honnan tudod? – Kérdezte értetlenül.

– Onnan, hogy a drága Sophie-ácska elmondta. Miattad vádolnak te szarházi! – A gyűlölet ami bennem forrt, még hatalmasabb lett.

– Nézd, nagyon sajnálom… Én csak…

– Fejezd már be, ezt a nagyon sajnálom dolgot! Csak azt áruld el, ez így volt? Tényleg ÉN vettelek el tőle? Vagy ez is csak egy ostoba hazugság?! – Kiabáltam vele, és lassan már elment a hangom, de iszonyatosan ideges vagyok. Mack pár pillanatig nézett maga elé, majd felállt, leporolta a ruháját, és a szemembe nézett. – Igen. Igaz. – Lecsuktam a szemem és egy mély levegőt vettem, muszáj lenyugodnom. – Két évvel ezelőtt, kaptam egy állást, a közeli állatkertben, mint gondozó. Egyik este, amikor én maradtam takarítani, különös hangra lettem figyelmes, ezért utána jártam. A sötétben egy kis fény jelent meg, és én követni kezdtem. Olyan volt, mint egy szentjánosbogár, ezért a hálóval lecsaptam rá, és elfogtam. Aztán beszélni kezdett. „Ne bánts kérlek” Nem hittem a szememnek… úgy nézett ki, mint a mesékben a tündérek. Gyönyörű volt, főleg azután, hogy emberi mérete lett, és egy igazi lánnyá változott. Elmesélte, hogy ő egy halhattalan, és hogy vannak rajta kívül mások is. Persze elsőre nem hittem neki, de aztán megmutatta nekem. Elvitt ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Amikor kinyitotta nekem rájöttem, hogy igaza volt, tényleg léteznek a halhatatlanok. Be akartam lépni, de Sophie megállított, azt mondta, ha belépek meghalok, mert én nem vagyok halhatatlan. Ezután pedig minden nap találkoztunk, egy féléven át. A lányon éreztem, hogy belém szeretett, én is kedveltem, de sosem szerettem, csak kihasználtam, mert ezután ismertelek meg téged azon a bulin. Szóval nem teljesen igaz az, hogy te elvettél tőle, mert igazából én soha sem szerettem őt. – A kis mesélése után, már kezdtem meg érteni valamit. Mack szemébe néztem, ami bocsánat kérően nézett az enyémbe. – Már értem. Akkor ezért öltek meg, igaz? Mert rájöttek arra, hogy te az egyik diákjukkal kavarsz, aki halhatatlan. Ezért öltek meg, nem akarták, hogy egy ember tudjon erről, és téged halhatatlanná tettek. Engem is meg akartak ölni, mert szemtanú voltam, de mint kiderült, én nem vagyok ember. – Mack bólintott, hogy igazam van. Úgy érzem, totálisan a padlóra küldtek.

– Én tudtam, hogy léteznek halhatatlanok, de azt nem, hogy te is az vagy. – Mondta. Hátat fordítottam a fiúnak, mert a düh és a fájdalom, most összegyűlt a szememben, és végig folytak az arcomon, le a földre. Nem tudom megmondani, hogy mikor sírtam utoljára, mert az nagyon régen volt. Rikhter… igazad volt. Tényleg ára van annak, hogy maradok.

– Heather… én…

– Menj el, kérlek… – Nem voltam kíváncsi már Mack-re. Annyira szerettem régen, de sosem kaptam viszonozást. Soha senkitől. Nem tudom milyen érzés, ha valaki szeret engem, mert még nem fordult elő. Lassan hallottam Mack lépteit, ahogy távolodik, és vége, elvágták a cérnát. Térdre rogytam és zokogni kezdtem. Arcomat a kezeimbe temettem, a könnyek teljesen elleptek, még lélegezni is fájt. – Itt lenni olyan, mint ha egymás utána szúrnák beléd a száz darab kést. – Egy kéz vándorolt a hátamra, majd az magához ölelt, és szorosan tartott a karjaiban. Mikor felnéztem, lágyan mosolygott rám. Ezek a szemek, annyira ismerősek… MI? Jaj ne! Azonnal felismertem a személyt. Ez a vadász, John! Eltávolodtam tőle, és félve néztem rá. – Nyugi van, nem eszlek meg. Te szegény pára, mi baj? Hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörű nő, itt kint sírdogál? Egyedül, és védtelenül. – Kissé elvigyorodott, majd felállt.

– Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem hadarva.

– Hááát… inkább mondjuk úgy, hogy felkínálnék neked egy lehetőséget.

– Lehetőséget? – Rosszat sejtek. – Mire gondolsz?

– Ha nem akarsz itt maradni, ha úgy érzed, túlságosan is rossz itt lenni, akkor gyere velem. Meg lásd, egy olyan helyre viszlek, ahol nincs fájdalom, és boldog leszel. – Mosolygott, de volt benne valami… valami gonosz. Csak néztem őt, és azon gondolkoztam, hogy most mi a fenét csináljak?! Letöröltem a könnyeimet, majd felálltam.

– Miért? Miért akarod, hogy minden áron veled menjek?

– Hogy miért? – Közelebb jött hozzám, és a fülembe súgva folytatta. – Mert neked a mi oldalunkon kell állnod. A gyermek, aki…

– Kuss legyen! Túl sokat beszélsz, Cox! – Egy ismerős hang jött a semmiből, elrántott John közeléből, és az illető mellkasának ütköztem. Bevallom, Rikhter-e számítottam, de nem ő volt. Rolf! Kikerekedett szemekkel néztem rá. Úgy nézett John-ra, mint aki mentem kibelezi. Közelebb húzott magához, és az illata nyugtató hatással volt rám. – Ááá úgy látom tényleg van egy ház őrző kutyája ennek a tetves iskolának. – Nézett gúnyosan John először Rolf-ra, majd a Hollóra.

– Inkább házőrző, mint egy betolakodó. – Jött elő Rikhter, rá nézve Rolf-ra, majd lenézően John-ra. – Nem mész innen Cox! Sicc az anyád szemit! – Mondta a mellettünk álló Mardant. Hát ez meg, hogy a fenébe került ide? – Mardant fogd be! – Szólt rá Rikhter. – Mit akarsz már megint itt? Azt mondtad, hogy békén hagysz egy darabig, akkor meg mi a faszt szopsz itt? – Kérdezte flegmán Rikhter, és undorodva nézett a pasira.

– Igazából nem szándékoztam ide betenni a lábam, mert hányingerem van tőletek, meg a helytől is, de csak egy üzenetet akartam át adni. – John lassan járkált fel-alá miközben beszélt, majd mikor megállt Rikhter-e mutatott.

– Rikhter Tanavar! Holnap egy találkozód lesz, az ifjabbikkal, pontban négy órakor. El ne késs. – Az utolsó szavaknál elvigyorodott, majd egy füst következtében eltűnt. Ránéztem Rikhter-e, feje le volt hajtva, keze ökölbe szorítva. Egy kicsit emelte fel a fejét, és épp, hogy láttam a pillantását, de elég volt ahhoz, hogy teljesen eluralkodjon rajtam a félelem. Gondolkodási időm sem volt, Rikhter elkapta a csuklómat, és kirántott Rolf kezei közül, majd vonszolni kezdett, vissza a Hollóba. – R-Rikhter… e-ez fáj! – Nem érdekelte, csak húzott tovább. Rikhter szobájáig meg sem álltunk. Mikor berántott a szobába, és bevágta az ajtót, elfogod egy rossz érzés. A fiú egyenesen a szemembe nézett, tele volt gyűlölettel, de kéjjel is, ami nem tetszett. Neki nyomott a falnak, és a kezemet szinte satuba fogta, mozdítani nem bírtam. – Ha nem mocorogsz annyit, nem fog fájni. – Hangja halk volt, és érdes. A testem remegni kezdett. Letépte rólam a farmer nadrágot, és a trikót is. – Rikhter, várj! Ne kérlek! – Nem hagyott időd, durván belém hatolt, majd újra és újra. Engem is elkapott a vágy, ez tény, de akkor is fáj!

Nem sokára Rikhter „végzett” velem, én összerogytam a földön, mert túl nagy volt a sokk, ami ért. Ő pedig ott hagyott.

Miért? Miért csak erre kellek a férfiaknak? Miért… Nem bírtam, megint sírni kezdtem, ma ez már a második, és annyi történt, hogy fel sem tudom emészteni. Nem tudom mennyi idő telt el, de ott ültem a hideg kövön, és teljesen magamba zuhantam.

– Hé! Gyere! – Megragadta a karomat, és felhúzott magához. – Sajnálom, nem akartam. – Megölelt. – Csak ha dühös vagyok, nem tudok magamon uralkodni. – Ledöbbenve néztem magam elé. Nem volt rajtam ruha, de nem éreztem magam zavarban. Csak erre nem számítottam, ez meglepett, Rikhter-től. – Te most… Rikhter… bocsánatot kérsz? – Kérdeztem.

– Igen, de nem ismétlem meg még egyszer. – Elismerően hümmögtem egyet, majd viszonoztam az ölelést. Nem tudom megérteni Rikhter-t, de nem az, akinek mutatja magát…

– Figyelj… – Távolodtam el tőle, de nem néztem a szemébe. – Szeretném el kezdeni az edzést. –Az állam alá nyúlt, hogy nézzek a szemébe.  – Biztos? Mert idegileg nem lesz könnyű, ahogy fizikailag sem. – Kérdezte, miközben gyanakvóan nézett rám. Bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Rikhter a kezembe nyomott egy pólót, és egy nadrágot, amit magamra kaptam.  – Oké, de szükségünk lesz, egy zacskóra. – Mondta, majd kihúzta az egyik fiókot és kivett egyet. – Minek? – Húztam fel a szemöldököm. – Hidd el, szükség lesz rá. – Kicsit megijedtem, te jó ég, mit fogunk csinálni? Végül is nem sokára megtudom, de szerintem nem lesz mulatságos, az biztos.

Követtem Rikhi-t, azt hittem, hogy az edzőterembe megyünk, de helyette a kínzó kamránál kötöttünk ki. – Miért vagyunk itt? – Néztem értetlenül.

– Mindjárt megtudod. – Bementünk, és ugyan az a dögszag volt, mint legutóbb. – Na figyelj. Ahhoz, hogy fizikailag tudjunk edzeni, szükséged van valamire. – Magyarázta.

– És pedig?

– Kegyetlenség. – Összeráncoltam a szemöldököm. Mit?A kínzó asztal volt közöttünk, ő az egyik, én a másikfelén álltam.  – Meg kell tanulnod, hogyan legyél kegyetlen. Így ezzel kezdjük. – Megfordult, le hajolt, és mikor vissza fordult, majd lerakta az asztalra… Na akkor a zacskót is a szám elé tette, és minden ami a gyomromban volt (jelen esetben semmi) kijött belőlem. – Már értem… – Köhögtem. – …minek kellet a zacskó. De azért szólhattál volna… Mit kezdjek ezzel? – Van tippetek mi volt az asztalon? Nincs? Hát egy hulla, amin félig levolt rohadva a bőr és a hús, olyan büdös volt, hogy megint rám jött a hányinger,  Rikhter ismét elém tolta a zacskót, én pedig alkottam bele rendesen. – Nos, a feladat adott. Belezd ki! – A szám kinyílt és tátott szájjal néztem rá. – Mi van? Te most viccelsz?

– Ééén? Soha! Belezd ki! – A hasamban ismét kavarogni kezdtek a dolgok. Lassan már nem lesz, mi kijöjjön.

– De-de… Fúj!

– Ne fújozzá! Te akartad, hogy elkezdjük az edzést, hát most elkezdjük! – A kezembe nyomott egy szikét, és utasítóan nézett rám. – Rajta! – Mondta! Ha tudom, hogy ez lesz, inkább nemet mondok… – Ne gondolkodjál, csináld! – Szólt rám.

– Jól van! – Vágtam rá. Fogtam a szikét, majd a halott mellkasához tettem. Kicsi habozással, de felvágtam. A bűz egyből megcsapta az orrom, és megint hánynom kellet. Rikhter újra elém tolta a zacskót.

Amikor felnyitottam a mellkasát, még durvább dologban volt részem. A tüdeje tele volt alvadt vérrel, és a bordájának egy csont darabja át szúrta a szívet. – Nem kaphatnék előtte valamilyen kesztyűféleséget? – Néztem rá, és majdnem okádtam, de most nem jött föl. Rikhter megforgatta a szemeit. – Nesze! – Dobta oda elém. Megkönnyebbültem. Nem akarok csupasz kézzel hozzá érni. Egyenlőre . Lassan belenyúltam, elvágtam itt is ott is, és kivettem a tüdejét, teljes egészében.  Ahogy tartottam a kezemben, nem is volt ijesztő. – Nyami, add csak ide! – Nyúlt érte Rikhter, de én elrántottam előle. – Fúj, bazd meg! Azt ne mond, hogy meg akarod enni?!

– Szivi, ha nem tűnt volna fel, démon vagyok. Szerinted mit eszem, csirkét? Na lökd ide! – Fintorogva, és óvatosan adtam oda neki, de ő kikapta a kezemből, és fél perc alatt benyomta. – Áááá imádom! Már éhes voltam. Te nem vagy az? – Kérdezte. Én csak lélegzetemet visszatartva néztem rá, majd így szóltam. – Kérem a zacskót. – Rikhter unottan nézett rám, majd a kezembe adta, és már tele is hánytam az egészet. – Szerintem… – Rázott ki a hideg. – szükség lesz még zacsira. – Mondtam, majd a végén felköhögtem. – Lassan kajára, mert már azt is kihányod, ami nincs benned. – Húzta fel az egyik szemöldökét. Biccentett a fejével, hogy folytassam.

A szívet is kivettem a csonttal együtt, ami áthatolt rajta. Majd sorban szedtem ki a szerveket, máj, vese, epe, belek, sorba adtam Rikhter kezébe, aki el is pusztította. Párszor rám jött a rosszul lét, de sikerült visszatartanom. Amikor már teljesen eltüntetettem (jobban mondva Rikhter tüntette el) a szerveket, fellélegeztem, mert azt hittem, hogy végre vége. – Nagyon jó! – Nyelte le az utolsó „falatokat”. – Na jöhet a szeme!

– Mi?!

– A szemét! Szed ki!

– Azt akarod, hogy szedjem ki a szemgolyóit?! – Undorodva, és ledöbbenve néztem rá.

– Igen! Sőt, az agyát is. De először látni akarom, ahogy kiszedett a szemeit. – Elvigyorodott, és megdörzsölte a tenyereit.

– Rikhter, te nem vagy komplett!

– Köszönöm! – Hajolt meg, akárcsak egy úri ember. Bár milyen fura is, de erre elmosolyodtam. – Ne mosolyogjá’ , a kezed járjon! – Tette karba kezeit. Ch! Barom! Gondolom, hogy hallotta, de leszarom. Oké! Essünk neki.

A szikével óvatosan szétfeszítettem a szemhéjat, majd a kezemmel megfogtam a szemgolyót, és kihúztam a helyéről. A látóideggel együtt jött ki, és nem volt valami gusztusos látvány. – Fúj! Ugye, ezt nem akarod meg enni? – Kérdeztem fintorogva. – Nem. Annál sokkal jobb ötletem van. – A vér meghűlt bennem, mert azt hittem, azt akarja, hogy én egyem meg. Na és azt már nem! Inkább kínozzon halálra! – Beléd ültetem! – A kezemből kiejtettem a szikét, és kitágult szemekkel néztem az előttem álló fiúra. – M-mit csinálsz?

– Jól hallottad, beléd ültetem. – Mikor megismételte, hátráltam egy lépést, a lábaim pedig kezdték megadni magukat. Szerencsére, a mellettem lévő asztalon meg tudtam magam támasztani. – Ezt… nem értem… én… – Kezdtem bele.

– Ne aggódj, nem úgy gondoltam, hogy a te szemed helyére rakom be, ne nézz ennyire kicsinyesnek. – Mondta, karba tett kézzel. – Akkor hova? – Néztem rá kérdőn. Rikhter megfordult, és a tarkójára mutatott. – Ide! – Jelentette ki határozottan. – A tarkómra? Mi a szarnak? Nem akarok úgy kinézni, mint mutáns! – Szavaimmal ellenkeztem vele, és ez nem tetszett neki. Közelebb jött hozzám, kikerülve a közöttünk lévő vaságyat, majd az állam alá nyúlt, és mérgesen nézett a szemembe. – Ne ellenkezz! Vagy azt akarod, hogy megismételjem a testi érintkezést?! – Nagyon közel volt hozzám, ami megijesztett. Testi…érintkezés…? – Nem… – Válaszoltam halkan. Az előbb mondhatjuk úgy, hogy megerőszakolt, nem akarom még egyszer! – Helyes! Na add azt ide! – Nézett a kezemben lévő szemre. Én is néztem egy darabig, nem értettem, hogy ezzel mit akar elérni, nem akarom, de… ha nem teszem, amit mond… Így van! Most muszáj, tartanom magam. Nem akarom, hogy valami OLYAT tegyen. – Akkor add ide! – Nyújtotta a kezét. A fasz ki van már, hogy bele lát a fejembe! Oda adtam neki szemet, majd elfordítottam a fejem. – Gyere! – Mondta, én pedig duzzogva követtem őt.  Oda mentünk a falhoz, ő pedig rá tette a tenyerét, és betolt azt. A fal valójában egy hatalmas ajtó, aminek a túl oldalán… egy orvosi műtő van? – Rikhter, ez meg… – Elképedve néztem szét, mert tiszta volt. Sehol egy vérfolt, és a tisztaság illat csak úgy végig áramlott a tüdőmbe.  Pont, hogy átléptem a terembe, a fal bezárult, Rikhter pedig megragadta a karomat, és húzni kezdett.  Fölkapott az ölébe, és a műtőasztalra tett. A hátamra lelógó hajamat előre rakta, és utasított, hogy hajtsam le a fejemet. – Mondom, hogy mit csinálok. Ne aggódj. – Nyugtatott, de valahogy nem tudtam nyugodt lenni. – Ne aggódjak?! Egy hullának a szemét akarod a testembe ültetni, és még te akarsz engem nyugtatani?! – Felháborodva ültem ott, és fordultam volna meg Rikhter felé, de ő ezt megakadályozta. Átkarolta a nyakamat, és az arcomba liheget. – Figyelj, tudom, hogy mit csinálok. Te is meg fogod érteni, ha készen lesz. Bízz bennem. – A hangja sokkal nyugodtabb volt, mint szokott. Nem tudom miért, de melegség öntött el. Az egyik pillanatban egy hidegvérű gyilkos, a másikban pedig egy gyöngéd férfi. Még ha próbálná, sem tudja letagadni, hogy olyan, mint Rolf. – Bízni? Benned? Szerintem ez lehetetlen. – Gúnyolódtam vele, de élvezettel. – Köszönöm! – Vigyorodott el, majd elengedet. Hallottam, ahogy csörög, és kis idő múlva megszólalt. – Érzéstelenítőt adok, szóval, ez kicsit kellemetlen lesz. – Mondta, majd belém szúrta a tűt. Aha! Az hittem, hogy ott fulladok meg, nem a hátamba, hanem tarkómba adta. Hát ezt még annak a picsa Kiara-nák sem kívánom, pedig néha neki sem ártana. – Így! – Kihúzta a tűt, én pedig meg könnyebbülten fellélegeztem. Vártunk pár percet, míg nem éreztem, hogy a tarkóm és a hátam zsibbad. Ez idő alatt, végig szótlanok voltunk, én csak néztem ki a fejemből, és vártam. Rikhter kezében egy szike, és egy filctoll volt. – Berajzolom, hogy hol lesz a vágás. – Mondta. A szívem nagyon vert, mert féltem ettől az egésztől. Remegni kezdtem, de tudtom, hogy most nem lesz baj. Remélem.

– Oké, készülj, mert megy. – Szólalt meg ismét, majd egy szúrást éreztem a tarkómon, ami belevágott a húsomba, egészen a csontomig. – Ááááhhhhh!… – Ez… kurvára fáj… Az alattam lévő lepedőbe markoltam, és próbáltam nem kiabálni. Helyette az egész testem remegni kezdett, és ismét mardosta belülről a testemet. – Bazd meg, hogy kurva gyorsan regenerálódsz, így nehéz beléd tenni ezt a szart! – Dühöngött. Nem hagytam volna szó nélkül, de a fájdalom miatt egyszerűen képtelen vagyok beszélni. Éreztem, ahogy szétfeszíti a bőrömet, belém nyúl, megfogja a csigolyáimat, majd a kezébe egy olyan dolgot vett, amitől teljesen bepánikoltam. Ahogy a fúró behatol a csontjaim közé, az szinte gyémántként robbant szét. A fájdalom olyan erős, hogy a testem ide-oda rángatózik, és a vér ellepett. – Édes a fájdalom, ugye? Imádom ezt. Amikor fáj. Heheheheee! – A fiú kegyetlenül nevetett, nekem pedig beszorult a tüdőmbe a levegő. – És most… beléd rakom, hogy hátulról is lásd a világot! – Amint ezt kimondta, már csak egy nyomást éreztem a nyakamban, ezután pedig a fájdalom… a tízszeresére növekedett. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Azt hittem elszakadnak a hangszálaim, nem bírom… a francba…! Rikhter elém állt, a testét valamilyen fekete színű aura vette körül… azt hiszem, a mágia. Tenyerét félém emelte, és ellepett a fekete mágia ereje. Olyan érzés, mint ha belém csapna a villám, és agyon rázz szinte. A testem ismét rángatózik, pár pillanat, és abba marad. A tarkóm ég belülről, és mindenem füstölög, amit már hallok is. Vége! Érzem, ahogy begyógyul a seb, és a hatalmas energia után fokozatosan enyhül a fájdalom.

Elkapott a köhögés, Rikhter kezét pedig a vállamon éreztem. – Tökéletes! – Vigyorodott el. Lassan hátra nyúltam a kezemmel a nyakamhoz, és ott volt. A szem… a szemgolyó… bennem van(?)…– Ez a szem, most már a tiéd, a lényedhez tartozik. Most csukva van, de amikor használni akarod, kinyílik. – Magyarázta, és elvettem a kezemet a szemről. – Hogyan? Hogyan tudom használni? – Kérdeztem. A fiú közelebb hajolt hozzám és bele túrt a hajamba.  – A reflexeid jobbak lesznek, főleg egy harc során.  Hátulra is fogsz látni nem csak előre. Bár lehet, hogy ennél többre is képes, mert tettem bele mágiát, viszont nem tudom, hogy ez milyen képességet hozott ki belőle, de ez majd úgy is kiderül. – Még nézett egy darabig, aztán eltávolodott tőlem, és megtisztította a termet, ami elégé úszott a vérben.  Csak ültem magamban, és azon kattog az agyam, hogy ki is vagyok valójában? Mi célból születtem meg? Az a lény, aki én vagyok, mi? És a hang, ami sokszor megszólal fejemben, ő is a részemhez tartozik? Ismét megérintettem a nyakamon lévő szemet, valóban csukva volt. Bár nem értem, miért adott egy ilyen képességet Rikhter, nekem akart jót, vagy a saját hasznára akarja fordítani? – Hogyan kell használni a mágiát? – Sok gondolkodás után (még ha Rikhter bele is lát a fejembe, nem érdekel) tettem fel a kérdést, és a fiú eléggé érdekesen reagált rá, nem számított erre. – Hááát, hogy is mondjam… kinek hogy. Általában érzésekkel, deee… inkább egy olyan tudattal, ami tisztába van, az ereje létezésével. Magyarán, ha te mágiát akarsz használni, akkor ki kell ismerned önmagad. Hosszú lenne elmondani, és így talán érthetetlen, de ha megtapasztalod, mondjuk az edzés közben, akkor megérted. – Mondta, és éreztem, hogy engem néz, de én nem néztem rá. Mikor szóra nyitottam volna a számat, a fejem lüktetni kezdett, és szédültem, ezért behunytam a szememet, hát ha abba marad, de helyette, valami érdekeset láttam. Én voltam és Rikhter, ugyan ebben a teremben ültünk, majd egyszer csak ő oda jött hozzám, és az ölébe vett, kimentünk a teremből, a falon keresztül, és nem sokkal ezután -a kínzókamrában ahol voltunk- kinyílt az ajtó, majd Kiara és Wilwain lépett be rajta.

– Áh! – Belehasított a fejembe, és feljajdultam, ezzel is kinyitva a szeme. Ez meg mi a jó büdös franc volt?! Miért láttam magam előtt ezt a „jelenetet”? Olyan… mint ha egy látomás lett volna. – Hé! Jól vagy? – Jött oda hozzám Rikhter. Megráztam a fejem, mert nagyon nem voltam jól. Felkapott az ölébe, és elhagytuk az orvosi műtőt. Várjunk! Ez nekem ismerős! Ismét a kínzó kamrában voltunk, Rikhi letett, hogy a saját lábamon álljak, és az ajtó kinyílt. Neeem! Ez nem lehet! Ilyen nincs. Én… én… Láttam… ezt láttam… én… – Rikhter, hol voltál? Már minden hol kerestelek?! – Szólt az egyik lány, aki bejött, Kiara. – Fogd már be, idegesítesz! – Szólt rá a másik, Wilwain. A testem meg bénult. Nem akartam hinni a szememnek. Ez most tényleg megtörtént? A jövőt láttam? Azt, hogy mi fog történi? De hogyan?  – Kussoljatok már! Nem kötelességem elmondani, hogy hol járkálok, főleg nem nektek. Amúgy meg mi a faszomat kerestek itt?! – Förmedt a két lányra Rikhter. Én csak lefagyva álltam, és a torkom teljesen kiszáradt. – Amióta Rolf és az a kis csitri smároltak, eltűntél, és úgy hiányoltalak. – Mondta nyájasan Kiara, és átkarolta Rikhter karját. Ő meg csak unott fejjel nézett előre.

– Jó lehet Kiara ezért jött, de én más ügyben. – Szólt a vörös. Rikhter szemei felcsillantak és érdeklődve nézett a nőre. Biccentett a fejével, hogy mondja. – Küldetésen voltunk, és találkoztam valakivel, aki látni akar téged. – A lány rideg pillantása Rikhter-ből gyűlöletet váltott ki. – Ren! – Válaszolt halkan, tele haraggal a fiú. – Nyilván John már beszélt veled, hogy találkozni akar, de volna itt még valami. – Wilwain az átlagnál feljebb emelte a fejét, és folytatta. – Ren, a vadászok őrzője megszökött, és egyenesen ide tart. Az utam során titokban ellátogattam a vadászok helyére, és kihallgattam őket. Sikerült informálódnom arról, hogy Ren azért jön ide, mert alkut akar veled kötni.

– Milyen alkut? – Szakította félbe a lányt Rikhi.

– Arról, hogy adj át neki valakit a Hollóból, mert az az illető, hatalmas erővel rendelkezik, és a vadászoknak szükségük van rá a háborúra, velünk szemben. Magyarán ezt az erőt, el akarják lopni tőlünk. – Fejezte be a Wilwain. Rikhter ellökte magától az őt ölelő Kiara-t, és megragadta az én karomat. – Ő kell nekik? – Nézett bosszúsan.

– Amikor hallgattam őket, én is arra gondoltam, hogy igen, mert tudom, hogy Heather mire képes, de nem. – Wilwain szavai engem is megleptek, akárcsak Rikhter-t. –Akkor ki? – Húzta fel a szemöldökét a fiú. A vörös hajú lány, felsóhajtott, majd karba tette kezeit, és így szólt. – Sophie Reid. – Egy hangúan mondta ki, miközben végig a földet nézte. – Reid? Ááh! Szóval a vadászoknak az öngyógyító képesség kell. Inni akarnak a lány véréből, hogy ha megsérülnek, gyorsabban gyógyuljanak. Ezek a vadászok tényleg félnek tőlünk, ha idáig süllyednek. Ch! Beszarik! – Nevette gonoszan. – Köszönöm Wilwain, hogy szóltál. Holnap lesz találkám az öcsémmel, és már ki is eszeltem, hogy fogom tőrbe csalni. – A sötét aura, ami Rikhter körül van, komolyan félelmetes. Megfogta a derekamat, és lefele vándorolva kezével, a fenekemet tapizta. Nem jöttem zavarba, de utálom, ha ezt csinálják. – Sophie most már hozzám tartozik, mert a tanács nekem ítélte. Más szóval, ami az enyém, az tabu! – Ördögi vigyor jelent meg az arcán, de ezt nem sokkal később Kiara megszakította.

 – Hogy mi?! Sophie? Sophie Reid? A te tulajdonod? Ez meg hogy történhetett meg?! – A lány teljesen kiakadt, és Rikhter nyakába ugrott, ellökve engem.  – Rikhiiiiiiii, ne tedd ezt velem. Én vagyok az, aki a tiéd, senki más. Annyira hiányzol, főleg éjszakánként. – Nyávogott hangosan. Rikhter először meglepődve nézett a csajra, majd elvigyorodott. – Hááát, az esti kalandok nekem is hiányoznak, de mit lehet tenni, ha a tiéd nem hiányzik. – Közelebb hajolt Kiara-hoz. – Az ágyban olyan vagy, mint egy darab fa, és hozzám képest túl kicsi a nyílásod. – Mondókáját befejezve rá kacsintott a lányra, akinek az arca a döbbenettől és dühtől szikrázott. Azt hittem, hogy ott pisilem össze magam. Kajak így megmondta? Hát ez nagyon durva! De most nem jött össze, hogy visszatartsam magam. A röhögő görcs azonnal elkapott, és Wilwain sem maradt ki. Rikhter megfogta a karom, és kimentünk a helységből Wilwain-el együtt, otthagyva a szende kis Kiara-t.

– Már értem, hogy miért hasonlítunk ennyire. – Mondta kis mosollyal az arcán Wilwain.

– Ez természetes. Jelenleg a Hollóban, csak benned bízok, mivel a részem vagy. – Reagált rá Rikhter. Nagyokat pislogtam.

Része? Minek? Rikhi rám nézett és elvigyorodott. – Valamit el kell intéznem. Majd jövök. – Mondta, és előre ment, végül pedig eltűnt a szeme elől. Ketten maradtunk Wiwain-el. Kicsit paráztam, mert eszembe jutott, hogy ő meg akart engem enni, és erre visszaemlékezni is fáj. – Hé. – Szóltam feléje félve. – Hm? – Nézett rám. – Rikhter mit értett az alatt, hogy te a része vagy? – Kérdeztem. A nő elmosolyodott, majd előre nézett. – Én Rikhter-ből születtem. – Kijelentésén meglepődtem. Kérdőn néztem rá, de folytatta. – Nem sokkal azután, hogy Rikhter a Hollóba került, még nem volt ilyen kegyetlen, mint most. De az idő múlásával egyre keményebb, erősebb, és hidegvérűbb lett. A fájdalmát, ami benne élt pedig elnyomta, csak hogy… – Tartott egy kis szünetet majd folytatta. –… ezt nem tudta sikeresen megtenni. Mikor gyakorolta a fekete mágiát, a gyűlöletből, és a fájdalmából, egy lény született. Az pedig, én vagyok. – Nem tudom elhinni. Rikhter … fájdalma? – Bár ezt nem kéne neked elmondanom, de mivel Rikhter a tanárod, jobb, ha tudod. – Kezdett bele ismét. – Mit? – Kérdeztem. – Rikhter és én, összetartozunk. Olyan, mint ha egy test, kettévált volna. Az igaz, hogy ha valamelyikünk megsérül, akkor a másik nem érzi azt, de bármelyikünk is hal meg, a másik fél is kinyiffan. – Magyarázta. – Szóval ha Rikhter meg halna, akkor te is? – Kérdeztem. – Igen. De fordítva is így van. Igaz, hogy utálom a démonokat, mert mindenbe beleütik az orrukat, de Rikhi és én… egyek vagyunk. – Fejezte be egyhangúan. – Miért mondtad el? – Tettem fel a kérdést. – Erről csak Rikhter és én tudok, és most már te is. Azért mondtam el, mert úgy gondolom, most már jogod van tudni. De! Ha bárkinek is elmondod, én magam öllek meg! – Vette föl a fenyegetői hang nemet. – Rendben! – Vágtam rá határozottan. Ő csak enyhén elhúzta a száját, valami mosolyféleségre. Sosem gondoltam volna, hogy ők ketten, egyek. Bár ugyan olyan kegyetlenek, mégis, azon kívül, hogy más neműek, kicsit különböznek. Wilwain-ben van komolyság, Rikhter-ben is, de mindig visz bele valamilyen marhaságot. – Nekem is dolgom van, menj, nézz körül a Hollóban, ha van hozzá kedved. – Mondta, és a platformos tíz centis fekete magas sarkúban elhaladt mellettem.  Mi ütött ebbe a nőbe, hogy ilyen legyen? Nem kedves, hanem normális. Fura, de mindegy.  Haladtam tovább egy magam, és úgy döntöttem, hogy kicsit körbe járom az épületet.

Olyan szobákat fedeztem fel, amik még egy öt csillagos hotelben sincsenek. Az egyiktől különösen el voltam ájulva, mert az egész szobának a falai kék márványból voltak, a bútorok szintén. De volt olyan szoba is ami kép kockákból állt. Nagyon érdekes volt, mert a fal, az ágy, a szekrények, mindenen képek voltak.  Volt olyan szoba, ami téglalap, volt ami kör alakú volt. Rengetek olyan helységet láttam, amit még életemben nem. Tantermek is vannak, valamelyikben kétfős asztalok, valahol pedig három-négyfős asztalok foglalnak helyet. Az egyik terem teljesen fekete, ablak nélkül, és csak gyertya világítja meg.  A lépcső, ami a következő emeletre vezetett hatalmas volt, de fel lehetett látni a következő, meg a következő szintre is, nem volt befalazva, és, ahogy a fények megvilágították csodálatosan csillogott az egész lépcső rendszer. A Holló kívülről nagyon ijesztőnek néz ki, de belülről meseszép. Olyan, mint ha nem is a földön lennék, teljesen magával ragad. A kíváncsiságom hajtott, ezért felmentem a lépcsőn, kábé vagy tíz percig lépcsőztem, amikor felértem az ötödik emeletre, és még volt kettő, de már nem mentem tovább, úgy döntöttem, hogy ezen a szinten fogok körül nézni. Itt is rengetek szobák voltak, még a mosdók különlegesen néztek ki. Ahogy mentem, és mentem, megláttam egy két részből álló hatalmas ajtót. Aranyból volt az egész, rózsa mintákkal. Nagyon megtetszett, oda vánszorogtam és végig simította az újammal. Gyönyörű, de mi lehet mögötte? A kilincsre vándorolt a két kezem és mind kettő ajtót nagy lendülettel kinyitottam. A lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam a helységet. – Egy bálterem! Aztaaa! – Csodálkozva néztem végig. Lélegzetelállító. Az arany és a krémszín uralkodott. A nagy ablakok között oszlopok voltak, és a fények ragyogása hatalmasat dobott az egész termen. 

Nem bírtam megállni, hogy ne lépjek be, ezért megtettem, és a testem ragyogni kezdett, erre pedig abszolút nem számítottam. Végig néztem magamon, a rajtam lévő póló és nadrág amit Rikhter adott még, eltűnt rólam és egy kék, báli ruha borította a testemet. Kikerekedett szemekkel néztem végig magamon. Mi a? De mégis hogyan? A felső részét gyöngyök díszítették, a szoknya rész selyemből volt, és egy fehér pántos magas sarkú is volt a lábamon. Csodálatos.

– A kíváncsiság érdekes helyre eljutatnak, nem igaz? – Jött a hang. Rémülten néztem az ajtó felé. Rolf állt neki támasztva az ajtófélfának, enyhe perverz mosollyal az arcán. Végig nézett rajtam, elvigyorodott és lehajtotta a fejét, majd ismét rám nézett. – A ruha a terem miatt van. Bárki belép ide, azt a terem felöltözteti. A szobának ez a képessége. – Mondta, majd ellökte magát a félfától, és felém jött. A jelenlegi ruha, ami rajta volt, egy öltönyé változott át. A lélegzetem bent akadt a tüdőmbe. Rolf iszonyat döglesztően nézz ki, és épp felém tart. A lábaim is legyökereztek, és éreztem, ahogy ellep a forróság. Úgy fél méterrel előttem állt meg, bal kezét zsebre vágta, a jobbat pedig maga mellett lógatta. Csak a mellkasát voltam képes nézne, mert zavarban érzem magam, nagyon. Jobb kezét megemelte és elém tartotta. Én értelmetlenül néztem, majd felemeltem a fejem, és a tengerkék szemei újra elvarázsoltak. Szája szélét elhúzta, egy lágy mosoly erejében. – Egy táncot? – Kérdésre a testem remegni kezdett, és az arcom már javában piros volt. Tánc? Rolf-al? Álmodok, vagy ez a valóság? –D-de… itt nincs zene. – Válaszoltam dadogva. – Hm! – Mosolygott. – Azon segíthetünk. – Mondta. Kezével a sarokba mutatott, ahol egy hegedű, és egy hárfa volt. Azok pedig magától játszani kezdtek. 

Kezét ismét elém helyezte, és kérőn nézett rám. Félénken megemeltem a kezem és megfogtam az övét. Lágyan magához húzott, kezét derekamra helyezte, és már csak arra lettem figyelmes, hogy Rolf-al táncolok. A zene teljesen átjárja a testemet, és szinte elveszek Rolf gyémánt szemeiben, amik lágyan néznek rám. A szívem úgy ver, hogy ki akar szakadni a helyéről. Amikor meg pörget, és gyengéden irányít, úgy érzem, nem tudok tőle elszakadni.  Végig mosolygott rám, és ez nekem is mosolyt csalt az arcomra, főleg, hogy irtózatosan zavarba érzem magam. Egy darabig szótlanok voltunk, mert csak a zene irányított minket. De amikor a fiú még közelebb préselt magához, a szívem kihagyott egy ütemet, ő pedig szóra nyitotta száját. – Hogy lehet, hogy egy olyan nő, mint te ennyi mindenen keresztülment, és mégis itt marad? A helyen, ami tele van kegyetlenséggel? – Kérdezte, de az arcán végig ott volt a mosoly. – Nem tudom. Valami azt súgta, maradjak. – Feleltem szintén mosolyogva. – Bevallom, nem gondoltam volna, hogy maradsz, megleptél vele. – Miért mosolyog így? Nem tudom normálisan venni a levegőt, ha így néz rám. – De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki. – Ezzel a kijelentésével elvágta nálam a cérnát. Sosem éreztem magam még ilyen zavarban. Ám ekkor eszembe jutott, az, hogy Sophie és ő… együtt? Nem tudom hibát követek el vele, de… képtelen vagyok megállni. – Te… szereted őt? – A kérdésem végére a hangom berekedt, és a fiú nyakát néztem. Ő csak elnevette magát. – Sophie-t? Dehogy! Csak játszottam vele. – Válaszolta, majd folytatta, miközben még mindig táncoltunk. – Nem igazán vagyok az a fajta, aki kimutatja az érzelmeit, de különös, hogy amióta itt vagy a Hollóban, ez kezd változni. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek nem örülök, mert a ridegség az, ami jellemez. – Magyarázta. Ezen még jobban elmosolyodtam. – Tényleg? Én ezt nem vettem észre. – Mondtam elnevetve a végét. Ő is elnevette magát. Igazából megfordult a fejemben, hogy azt mondjam neki, hasonlít Rikhter-e, de szerintem azzal csak elrontanám ezt a pillanatot. Ráadásul, Rolf most bebizonyította, hogy nem teljesen olyan, mint Rikhter. Sosem bántak velem ilyen gyengéden, mint most, és ez boldogsággal töltött el. Egy darabig néztük egymást, mindkettőnk arca gyengédségbe árat, és ahogy egymás szemeit néztük, elfogott egy érzés. Képtelen vagyok magamon uralkodni. Hevesen kaptam az ajkai után, és megcsókoltam. Meglepődve fogadta, de visszacsókolt. Majd mikor ráébredtem, hogy mit csinálok eltávolodtam az ajkaitól, és próbáltam keresni a szavakat, de nem jött ki hang a torkomon. Rolf keze a derekamról az arcomra vándorolt, és megcsókolt. Bár ázott kutya szaga van, de megcsapott a rózsa illata is. Vonzott, közelebb bújtam hozzá, és ő is jobban préselt magához, mélyítve a csókot. Kezemmel átkaroltam a nyakát, majd ismét mélyült az a csók. Olyan, mint ha vágynék rá. A csókjára, az ölelésére, a mosolyára, de már az is elég, ha a közelemben van. Utoljára nem tudom, mikor éreztem ilyet. Ez pár percbe is beletelt, mikor eltávolodott az ajkaimtól, nem mertem a szemébe nézni. Túlságosan is zavarba ejtő ez az egész.  A zene véget ért, elengedett, és meghajoltunk egymás előtt. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – Mondtam nevetve. – Hát, tanúja voltam a világ fejlődésének, így én is fejlődtem. – Mosolygott. Együtt nevetünk, végül pedig kezével mutatott, hogy menjünk. Ahogy kiléptünk a teremből a ruhánk is más lett. Rolf-on a megszokott ruhája volt, rajtam pedig, egy farmer, és egy fehér top. Örülök, mert éreztem, hogy végre van rajtam fehér nemű is.

Rolf-al lefele vettük az irányt a lépcsőn. Időnként váltottunk egymással egy-két szót, és nevetünk is, ám mikor a lépcső legaljára értünk a szívem egy hatalmasat dobbant. Rikhter állt a korlátnál, és újaival idegesen dobolt rajta. – Te meg hol jártál? És mit csinálsz ezzel a semmire kellővel? – Szemei dühösek voltak, az én testem pedig remegni kezdett a félelemtől, mert tudtam, hogy ha erre rájön, akkor nem fogom megúszni. – Csak szétnéztem a Hollóban, vele pedig útközben találkoztam. – Hazudtam, de csak Rolf-ot akartam védeni. A legfurább pedig az, hogy… – Miért nem hallom?  – Kezdett bele Rikhter. – A gondolataidat? Nem hallom, hogy mire gondolsz. Miért nem? – Kérdezte egyre hangosabban és dühösebben.  – Nem tudom! – Vágtam rá, de feljebb vittem a hangerőmet. Tényleg nem hallja? Egyszer már előfordult, mikor arra a küldetésre mentünk, akkor sem hallotta azt, amire gondoltam, és most sem. Nem tudom, miért van, de ennek most hálát adok, különben végem lenne. Rolf nem szólt semmit, csak némán állt mellettem. – Gyere velem. Fontos! És Rolf! Kivételesen te is gyere, mert a tanács látni akar, mind hármunkat. – Jelentette ki Rikhter. Megindult, mi pedig követük őt. Azt hittem, hogy a Tanácstermébe megyünk, de nem. Egy nagy teremben kötöttünk ki. Nagysága hasonlított a báltermére, de külsőre sokkal zordabb volt. A Tanácstagok ott voltak, Mack-el, és Sophie-val együtt. – Végre már, hogy itt vagytok. – Szólt Wren. Nem tetszik ez nekem. Úgy állnak itt, mint akik már ránk vártak, hogy valamit közöljenek. – Azért hívatunk ide titeket, mert valamit mondanunk kell. – Folytatta Wren. Gondoltam. – Heather, Mack! Figyeljetek rám. Rossz hírem van. – A tenyerem izzadt, és nagyon nem jó előérzetem volt. – Most jelenleg mindkettőtöket Rikhter Tanavar tanít, de! Sophie is csatlakozott hozzátok az által, hogy őt Heather-nek, illetve Rikhter-nek ítéltük. Rolf, Sophie már nem tartozik hozzád. – Fordult Wren a fiúhoz. Rolf csak lazán megvonta a vállát, amire nem csak én, de mindenki meglepődött, még Rikhter-nek sem tetszett. Sophie-t láthatólag bántotta, és rá volt írva az arcára, hogy mindjárt elsírja magát. – Viszont így ez túl sok. – Folytatta most Arata. – Rikhter, Mack, Heather és Sophie. Két újonc van köztetek, a vadászok pedig rájöttek erre. Valamelyikőtöket meg akarjál szerezni. Tudjuk, hogy Sophie-t is, de egy régi diákot nem akarunk elveszíteni, ezért Mack és Heather, úgy döntöttünk...  – kis szünetet hagyott, kifújta a belélegzett levegőt, és így szólt. – Hogy itt és most meg fogtok egymással küzdeni. – Mindketten kikerekedett szemekkel néztünk Arata-ra, majd egymásra. – Életre-halálra. Valaki közületek, most meg fog halni, mert inkább itt haljatok meg, mint, hogy a vadászok rátok tegye a kezüket. – A vér is meghűlt bennem, azt hittem itt esek össze a sokktól. Megküzdeni, Mack-el? Miért? Miért alakulnak így a dolgok?  – Nem érdekel, hogy meddig harcoltok, csak kezdjétek el. – Utasított Arata. Mindenki tekintetét magamon éreztem, és Mack felé fordultam. – Heahter, ölj meg. – Mondta a fiú.

– Mi? De miért? Nem akarom megtenni Mack. – Válaszoltam. – Képtelen vagyok arra, hogy újra bántsalak, főleg, hogy megöljelek. Kérlek, ölj meg. – Kérlelt.  Nem! Nem akarom megtenni! Lehet, hogy sok fájdalmat okozott nekem, de akkor sem akarom. Én… el akarom törölni a gyűlöletet erről a világról, de nem tudom meg tenni, ha most Mack megöl. Viszont ha én ölöm meg, az még több gyűlöletet fog szülni. – Gyerünk! Mire vársz még?! – Kiabált rám, amitől megremegtem.

– Mack, én erre nem vagyok képes. Lehet, hogy gyűlöltelek, de nem akarlak megölni. – Mondtam. – Heather! Ha nem ölsz meg, akkor én foglak! – Fenyegetett. Lenéztem a földre, mély levegőt vettem, majd kifújtam. – Rendben. – Válaszoltam egyszerűen. A fiú arc kifejezése sajnálattal és döbbenettel lett tele, de ez végül eltűnt az arcáról. Egy kard jelent meg a kezében, ami sárgán világított, és teljes sebességgel rohanni kezdett felém. Nem tudom, hogy akar végezni velem, mert egy könnyen nem fogok meghalni, de gondolom, ezt ő is tudja. Becsuktam a szemem, és vártam, hogy a testem találkozzon a kard élével. Csak vártam és vártam, kinyitottam a szemem, mert azt hittem megállt, de nem! Mack mellettem haladt el, és a kardot egyenesen a mögöttem álló fiú szívébe szúrta. – NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! 

8.fejezet - Sophie&Rolf kontra Heather&Rikhter

Sziasztok! :D Kicsit késtem...:$ Bocsánat, és azért is, mert nem lett valami nagyon hosszú, (bár hosszabb, mint az első fejezet volt xD). Na de viccet félre téve, ez egy kicsit rövidre sikeredet, viszont, nem sokára hozom a kövi fejit, mert már folyamatban van az írása. :) Köszönöm a véleményeket, rettentően örülök neki! :)^^ ♥ Jó olvasást hozzá! ^^
Ui: Bocsi a hibákért! :$

– Bevallom, nem gondoltam volna, hogy van annyi merszed itt maradni. Nagyobb esélynek láttam, hogy elmész. – Jött oda hozzám Rikhter élvezve a helyzetet.

– Nem hinném, hogy ismersz engem Rikhter. De tisztázzuk, nem miattad maradtam itt. – Néztem gúnyosan a szemébe.

– Heather! Remélem ezt jól meg gondoltad! – Mardant fogta meg a vállamat, és idétlenül vigyorgott.

– Hát… ki tudja… – Gondolkodtam el. Rikhter megmarkolta Mardant kezét és lerántotta rólam. – Hé! El a kezekkel. Ne érj hozzá, ami az enyém! – Rikhter dühösen nézett a fiúra, és egyből magához rántott. Egy dolog van, amit nem akarok, és az az, hogy Rikhter a közelembe legyen.  – Rendben! Holnap kezdjétek el az edzést! – Jött oda Arata.

– Nem kell kétszer mondanod, de mi most megyünk. – Rikhi megragadta a karomat és vonszolni kezdett, amikor Arata közbe szólt. – Lassan a testel! Volna itt még valami. – Rikhter megállt, és mérgesen fordult Arata felé.

– Történt, egy kis gubanc! Az edző termet nem csak ti fogjátok használni. – Közölte.

– Mi? Miért? Ki még? – Rikhter kíváncsian lépett oda, majd két fél jött közelebb hozzánk. – Ők is! – Arata a kettőre mutatott. Jobban mondva, Sophie-ra és Rolf-ra.

– Mi bajotok van? Ki van zárva, hogy ezzel a büdös döggel és a nyafogós tündérkéjével együtt fejlődjek. Tiltakozom ellene! – Rikhter rendesen kikelt magából, és ezt Rolf sem hagyta szó nélkül.

– Én sem örülök ennek az ötletnek. A te képedtől hányingerem van, de fogd vissza magad bőregér! Mert megtépem azt a tetves szárnyaidat! – A két fiú valójában nagyon hasonlít egymásra személyileg, de szerintem ez az, amit próbálnak letagadni. – Elég! Ez azért van, mert mindkettőtöknek fejlődnie kell. És mivel ti vagytok a két legjobb diákjaink a Hollóban egy helyen fogtok edzeni. Hamarosan háború, de úgy nem tudunk nyerni, ha nincs köztünk béke. Szóval mind a ketten fogjátok be, és nyomás az edzőterem. – Arata megindította a két fiút, Sophie pedig úgy nézett rám, mintha szörnyeteg lennék. – Talán valami problémád van? – Kérdeztem csípőre tett kézzel.

– Igen! Te! – Közelebb jött hozzám és kihívóan nézett a szemembe.  – Muszáj volt neked visszajönnöd? Ez a hely nem neked való! – Elöntött a düh. A kezem olyan gyorsan mozdult, mint ha nem is én irányítanám. Elkaptam a lány ingjét és közelebb húztam magamhoz. –Te ne mond meg, hogy mi való nekem és mi nem. Majd én azt eldöntöm. Nagyon meg bánod, ha fenyegetni merészelsz! –Sophie nem habozott, ő is megragadta a pólómat és mérgesen pillantott rám. – Ha tényleg azt hiszed, hogy megijedek, akkor tévedsz! Tudod, Arata elfelejtette említeni: A kiképzés első lépése a harc. Meg kell küzdenünk egymással, hogy eldöntsük, ki fogja használni az edzőtermet. – A lány élvezettel mondta végig. Nem tudom miért olyan különleges az az edzőterem, hogy harcolni kell érte, de ha erre van szükség, ám legyen! – Alig várom, hogy szétrúgjam a segged! – Olyan düh és kegyetlenség tombolt bennem, hogy most legyőzhetetlennek érzem magam.

– Majd meg látjuk, Heather! – Egyszerre engedtük el egymást, de a közöttünk lángoló tűz, már robbanásra készen állt. Ökölbe szorítottam a kezem, és határozottan néztem a lányra, majd egy hang, közbe szólt. – Heather, Sophie! Gyerünk! – Megindultam a hang irányába, és Rolf tekintette várt. Erőteljesen nézett rám, dühösen és váratlanul ért. Lehet azért, mert az előbb látta, mit művelünk Sophie-val. – Sophie rang idősebb nálad Heather. Ne beszélj így vele! – Teljesen ledöbbentem azon, amit mond. Mi van?! Még mellé is áll? Bevallom, ez rosszul esett, de…  – Velem ne szórakozzon senki! Köpök arra, hogy ki rang idősebb nálam, meg ki nem. Nem mindegy? Te se mond meg nekem, hogy mit csináljak! – Rolf nem számított a dühkitörésemre, meglepődött arccal állt előttem, majd ismét komolyra váltott, mintha nem is történt volna semmi. Sarkon fordult, és már csak a hátát láttam, ahogy távolodik. Ezen meg én lepődtem meg. Mi az, hogy így semmibe vesz? Ch! Feldühít!

Vettem egy mély levegőt, majd lenyugodtam, és követtem a fiút, utánam pedig Sophie jött.

– Végre már, hogy ide értetek. – A sötétből Rikhter jött elő, illetve, a testét nem láttam, csak két vörösen izzó szempárt, de tudtam, hogy ő az. Sophie-n látszott, hogy meghátrál, kárörvendő vagyok, és ez tetszett. Közelebb mentem a világító szempárhoz, csak pár centiméter volt közöttünk, ő elkapta a karomat és a sötétségbe rántott. – Hé Tacher, Reid! Figyeljetek, mert most eldől, hogy ki megy tovább. – Fenyegetően, és gonosz vigyorral kitárta karjait. Rikhter úgy nézett Rolf-ra, mint rám, amikor először kínzott. Várjunk csak! Itt akarnak harcolni? De ez egy… keskeny folyosó. – Tudod Rikhter… itt helyben szétkapnálak, ha tudnálak, de sajnos… mi nem tudunk egymásban kárt tenni. – Rolf szemei is tele voltak kegyetlenséggel, és a gonosz vigyor, ami az arcán van, olyan, mint Rikhter-é. Már kezdem megismerni Rikhter személyiségét, de Rolf kérdőjel.  Nem tudom, hogy ő mire képes, de van egy sejtésem…  – Látod, ebben igazad van, de akkor is harcolni fogunk. Csak… én nem veled fogok. – Rikhter kijelentése miatt a szívem kihagyott egy ütemet. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Ugye nem azt akarja nekem mondani, hogy… A szőke srác Sophie-ra nézett, Rolf pedig rám. Már értem.

 Mivel ők ketten, nem tudják legyőzne egymást, ezért okosabban akarnak harcolni. Szóval… Sophie Rikhterrel, én pedig Rolf-al fogok megküzdeni. Rikhter rám nézett egy széles perverz vigyorral. – Pontosan! – Ettől féltem! Sophie félt RIkhter-től, és valamilyen szinten én is féltem Rolf-től, de csak azért, mert nem tudom, hogy mire képes.  – De Rikhter! Én nem vagyok harcképes! Nem tudom mit kell… – Megfogta a vállamat, nem engedte, hogy befejezem. – Csak hallgass, az ösztöneidre. Bízz a testedben, hagyd, hogy ő irányítson. – Irányítson? Nem értem. Hogy tud irányítani valami, ami az enyém? Bár… ha bele gondolok, már sokszor előfordult, hogy csináltam dolgokat, és nem akarattal. Rikhter tudna valamit, amit én nem?  – Igen tudok! – Már megint a fejemben kutat. – Tudom, vagyis… inkább csak sejtem, hogy miféle lény vagy te, Heather. Viszont erre neked kell rájönnöd. A tested irányítani fog, ha támadás ér, nem kell tartanod, csak hinned. – A szavai motiváltak, hogy képes vagyok rá. Hm! Köszönöm Rikhter! Bár gyűlöltelek, és talán most is, ám most tanítottál nekem valamit. Nem is vagy te olyan rossz tanár. Már alig várom… alig várom, hogy taníts még több dologra. Rolf-ra néztem, és már nem féltem annyira, mint az előbb. – Hát akkor… Kezdjük! – Rolf támadó pózt vett fel, ugyan úgy, ahogy Rikhter és Sophie is. Én csak egyszerűen a csípőre tettem a kezem, és flegmán felhúztam az egyik szemöldökömet. Rolf velem szemben, Sophie pedig Rikhterrel szemben állt. – Úgy látszik, ismét hozzád kell, hogy érjek, nyuszi fül. – Nyalta meg a szája szélét kéjesen Rikhter, és egyenesen a lány szemébe nézett. Kicsit sajnálom Sophie-t, hogy egy ilyen perverzzel kell harcolni, de szerintem én sem vagyok jobb helyzetben… Rá néztem Rolf-ra, végig nézett rajtam, és elismerően mosolygott. – Tudod, elégé olyan nőnek tűnsz, akinek már nem egyszer meg volt a testi érintkezés. Mit gondolsz? Én alkalmas lennék rá? – Ezt komolyan Rolf mondta nekem?! Azt hittem, hogy ő egy olyan személy, akiben semmilyen érzés nincs. A látszat néha csal. – Mond… ki vagy te, hogy csak így ítélkezz felettem?! Azt hiszed, hogy én mindenkinek odaadom magam? Mert akkor tévedsz! Feldühítettél! – Már annyira szorítottam a kezemet ökölbe, hogy fájt, de rendesen felhúzta az agyam. És ezért… most nagyon meg fizet! – Hűűha! Akkor gyere, cica! – Utálom, ha becézgetnek! Nem is volt időm figyelni, hogy Rikhter és Sophie már régen egymásnak ugrottak, mert Rolf támadott. Rohanva jött felém, jobb keze ökölben az arcom felé tart, a testem pedig magától hátrahajol, olyannyira, hogy a hátam és a föld között csak pár centi távolság van. Mivel Rolf fölöttem van, ezért elővettem a harci kreativitásomat. Bal lábammal állon rúgtam, amitől felrepült a plafonig, csak hogy ott nem állt meg, ha nem ment tovább. Azta! Ilyen erős volt a rúgásom? Kevés habozás után úgy tettem, ahogy Rikhter mondta, saját magamra bíztam saját magamat. Ugrottam Rolf után, és sikerült, akkorát felugranom, hogy a Holló tetején landoltam. – Mi? Hogy kerültem ide? – Néztem szét zavartan. – Ha! Nem is rossz, egy amatőrtől. – A hang hírtelen jött és váratlanul, meg fordultam, mögöttem volt Rolf. – De, hogy kerültem ide? Én csak felugrottam.

– Nem vetted még észre? – Húzta széles vigyorra száját.

– Mit?

– A Hollót egy különleges dimenzió veszi körül. Így például, ha egy helyről el akarsz jutni a másikra, akkor ez a dimenzió lehetővé teszi, hogy minél előbb ott legyél. De bevallom, több van benned, mint amennyit hittem.  – Várjunk csak! Akkor úgy jutottam ide, hogy amikor felugrottam, ez a dimenzió tovább repített?  – És ennek mi értelme? Miért kell, hogy a Holló tetején harcoljunk? – Kérdeztem gyanakodva, de bár… sose kérdeztem volna meg.

– Azért mert… – Újra harci állást vett fel, de ezúttal a testét elektromos erő vette körül. –… mert ma a telihold erősebb, mint máskor! – Ránéztem a teliholdra, és rémület fogott el. A Hold… egy vörös szemet ábrázolt, ami egyenesen Rolf-ra nézett. Abban a pillanatban mindent megértettem, rá néztem a fiúra, de már nem fiúként, hanem farkasként volt előttem. – Ideje, hogy komolyan vegyük Heather! Nem fogom vissza magam! – Hangja sokkal mélyebb volt, mint az eredeti, és érdesebb is.  A picsába! Tényleg komolyan gondolja. De én… nem tudok harcolni, én… Nem! Bíznom kell magamban. Gyerünk, most nem add föl! Hiszen azt mondtad, hogy itt akarsz maradni. Hát akkor bizonyítsd is be, hogy méltó vagy rá! Nem habozott, ismét rohanva közeledett felém. Karmai és agyarai, csak úgy csillogtak, és a pech az, hogy alig láttam tőlük valamit. Annyira fényesen világítottak, hogy a fehérségen kívül nem láttam semmit. Rolf lecsapott, karmaival felhasította a mellkasomat, majd hasba rúgott, amitől hátra repültem a következő falig. Mikor leestem a tető csúcsára, az a hasamat szúrta át. Alig kapok levegőt… és szédülök. Iszonyatos ez a fájdalom. De hát… miért nem reagált a testem…?  – Ahhoz, hogy harcolni tudj, hinned kell, különben elbuksz. – Magyarázta a mély hangján Rolf. Hinni? De miben? Abban, hogy képes vagyok rá? Én hiszek ebben, de akkor miért nem működik. – Ha nem működik, akkor az azért van, mert nem abban hiszel, amiben kéne. Magadnak kell rájönnöd, hogy miben kell hinned. – Mi ez? Olyan, mint Rikhter? Miért tudd arra válaszolni, amire gondoltam? Ő is gondolatolvasó? Nem. Csak ő is átélte ezt, és tudja, hogy mik a kérdéseim… A farkas közeledett hozzám, egyre közelebb jött, bennem pedig pánik volt. Ha nem tudok innen elugrani, akkor az szó szerint még jobban fog fájni. – Tik tak-tik tak. Ketyeg az óra Heather. Nem gondolod, hogy csinálnod kellene valamit? –Felnéztem és ott volt, újabb támadásra készen. Ezúttal a hátamba fúrta éles karmait, égetett és marta a bőrömet, de egy örült ötletem támadt. Megragadtam Rolf mellkasát. A farkas alakjának köszönhetően, a fekete szőrébe bele tudtam markolni, és kitéptem a testéből. Felnyüszített, és mellső lábát, amit a hátamban tartott, felemelte velem együtt, így kiszabadultam az éles tető „fogságából”. Rolf elengedett, és mellkasához kapott, én pedig átfordultam a levegőben, és a hátamra estem. – Áú… basszus. – A szerveim újra regenerálódtak, és ez kibaszotul fáj. Felültem, a sebnek már nyoma nem volt, de a helyét azért még éreztem. Rolf dühösen nézett rám, a szőr a mellkasán pedig hírtelen vissza nőt. Úgy látszik, ő is képes begyógyítani a szerzett sebeket. – Ez nem volt szép, Heather! – Fröcsögte elég mérgesen. A levegőt lihegve tudtam csak venni, mert a szervezetem kifáradt. De muszáj talpra állnom! Lassan, és egy kicsit instabilan, de feltápászkodtam. – Feldühítettél, Heather! Utálom, ha hozzá érnek valamihez, ami az enyém! – „Ne érj hozzá, ami az enyém!” Az ugrott be, amit Rikhter mondott Mardant-nak, mikor ő hozzám ért. Nocsak. Tényleg nagy a hasonlóság. De akkor miért gyűlölik egymást ennyire? Mi történt közöttük, ami ennyi gyűlöletet szült? És engem ez egyáltalán mi a faszért érdekel?! – Rolf… – Kezdtem bele. Bár megfontolva. – A tököm ki van már azzal, hogy mindenki fenyeget, de senki nem mondja el, hogy mi a rákom folyik itt! Azért bántok velem így, mert új vagyok? Én vagyok itt az „újoncka”? Hát mondok én valamit! Attól még, hogy nem régtől vagyok itt, te engem ne nézz újnak! Nem vagyok selejt! Én igenis közétek tartozom, mert én HALHATATLAN VAGYOK! – Torkom szakadtából ordítottam ki, hogy a világ is halja: Érek valamit! Abban a pillanatban a föld megremegett alattam, a Hold szeme már nem Rolf-ot, hanem engem nézet, a testemet pedig, ellepte a fény. A bőröm fényesen világított, úgy ragyogtam az éjszakában, mint csillag az égen. Olyan érzés, mint ha valamire rájöttem volna, mint ha… megértettem, hogy ki vagyok.

Egy elismerő hümmögést hallottam, és Rolfra néztem, aki már emberi alakban állt előttem.  – Úgy látszik, megértetted. – Összehúzott szemöldökkel, és kicsit kérdőn néztem rá, mert oké, megértettem, de mi is? Rolf közelebb jött hozzám, olyan közel, hogy alig maradt öt centi közöttünk. – A fény, belőled jön. Ez vagy te, az, aki tudja, hol van a helye. Azért kellet megküzdenünk, hogy be bizonyítsd, tényleg méltó vagy e arra, hogy itt maradj. – Amint ezt kimondta, felnéztem, és a tündöklő tengerkék szemei egyből magával ragadtak. Egy elismerő mosoly volt az arcán, nem perverz, nem ördögi, hanem tiszta, és kedves. Ahogy Rolf így nézett rám, megértettem még valamit. A jég szíve, egy érző, kedves farkast takar. – Az edző terembe, csak azok léphetnek be, akik elfogadják önmagukat, és tudják, hogy ide tartoznak. Ha úgy léptél volna be, hogy nem hiszed el, tényleg az vagy, és ha ez a fény, most nem jelenik meg, akkor az, végzetes lett volna számodra. Elveszítenéd a képességeid, és a memóriád is törlődik. Ezért olyan különleges az a terem, mert akárki nem teheti be a lábát. De te most megmutattad, hogy igenis méltó vagy rá. –Mondta Rolf. Nahát, már értem. Ismét végig néztem magamon, a fény meleg volt, és simogatta a bőrömet. Csodálatos érzés. – Gyönyörű, nem? – Teljesen lefagytam, és mint ha a szívem is megállt volna egy pillanatra. Kikerekedet szemekkel néztem rá. Sok férfinak megakadt a szeme rajtam, de ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt a szót használta, miközben engem nézett. „Gyönyörű!” Legszívesebb, a karjaim közé zárnám a fiút, de nem akarom elriasztani. Csak lágyan elmosolyodtam, a fény pedig lassan halványult, míg végül eltűnt.  – Itt az ideje, hogy visszamenjünk. Ki tudja Sophie és Rikhter mit művel. – Bólintottam és követtem Rolf-ot. Ott mentük vissza, ahol felrúgtam Rolf-ot a harc elején, csak simán leugrottunk, és meglepő látvány fogadott. Sophie teste füstölgött, sebek voltak a testén, amik éppen gyógyulásnak indultak. Viszont alig állt a lábán, és össze is esett a kimerültségtől. Ami pedig még meglepő volt, hogy Rikhter szintén. Bár ő nem esett össze, de lihegve állt ott, és a térdeire támaszkodva kezeivel tartotta magát. Rolf Sophie-hoz vette az irányt, én pedig Rikhihez indultam meg. Mikor oda értem hozzá, felegyenesedett és büszkén nézett maga elé. – Áááááhhh! – Vett egy mély levegőt és kifújta.

– Rikhter… jól vagy? – Kérdeztem kicsit halkan, mert végig nézve rajta… Ingje szétszakadva, gatyája lóg, és a vér ömlik a lábából.  – Hogy jól e? Fenomenálisan! Annyira élveztem ezt a harcot, na meg a fájdalmat, hogy legszívesebb megcsókolnám magam. – Óó te önimádó mazochista állat! Hupsz! – Wáááá! Heather! Ezt hallottam! Azonnal szívd vissza! – Mutogatott rám.

– Szívja a halál. Ez az igazság! – Fontam karba a karjaimat.

– Amúgy ti harcoltatok egyáltalán? – Nézett rám unalmasan.

– Apropó! Te elfelejtettél nekem mondani valamit. Nem világosítottál fel arról, hogy mi is ez az edzőterem! – Tettem csípőre a kezemet. – Mi a szar?! – Rikhter dühösen ökölbe szorította a kezét és Rolf-ra nézett. – Te elmondat neki? – Annyira ördögi volt a szöszi pillantása, hogy nem bírtam rá nézni. – Na mi van Tanavar? Csak nem romba döntöttem a tervedet? – Vigyorodott el a sötét hajú srác.

– Rolf! Ne avatkozz bele!

– Ne avatkozzak bele? Rikhter, te elfelejted, hogy a világ nem csak a tiéd. Lehet Heather-t be tudtad etetni, de én át látok rajtad. Minden tanonc, aki hozzád került, porrá éget, meghalt. – A kijelentése lesokkolt. „Meghalt”?  

– Ezt nem értem… – Néztem rájuk.

– Rikhter olyan, mint én. Bár ezt még nekem is nehéz kijelentenem, de így van. Élvezi, a fájdalmat. Mindenki, aki az ő tanítványa volt, meg halt. Rikhter pedig feladta a tanítást, és mert elege volt abból, hogy csak sorba hullnak el a tanoncok, így hát már csak arra kellenek neki, hogy bevigye őket az edzőterembe, és szó szerint felfalja a szerveit. – Rolf végig Rikhter szemébe nézett, és kihívóan mosolygott.

– Nem mondom, te tényleg ismersz engem. – Vigyorodott el Rikhter. – Ügyes! De most mit akarsz csinálni? Azt hiszed, megállíthatsz? – Kérdezte.

– Nem, már nem csinálok semmit, ugyanis megtettem, amit kellett. – Rolf most rám nézve vigyorodott el, perverzül és ördögien. Rikhter egyből rám nézett és ledöbbenve pillantott a szemembe. – Azt ne mond, hogy… Elfogadtad önmagad? – Rikhter e kijelentése jócskán felkúrta az agyamat, és legszívesebben olyat tennék, amit lehet ő is élvezne. Cafatokra tépném! – El hát! Ezzel pedig, túlszárnyalta azokat, akik egykor a kezed alatta tanultak. – Szólt közbe Rolf.

– Ch! Szép! – Nézett rám elismerően Rikhter. – De! – Folytatta. –Az akkor is felbassza az agyam, hogy te bele köpsz a levesembe. A mostanit hagyjuk, oké, ezt lenyelem, viszont mindig ezt csinálod. Bele avatkozol abba, ami az enyém, és ezt rohadtul utálom! – Rikhter fenyegetően megragadta Rolf pólóját, és közel hajolt hozzá. Rolf szintén ugyan így tett.

– Mert te nem?! Te is mindig ott vagy, ahol nem kéne. Te vagy az utolsó patkány a világon, akit egy kicsit is se kedvelnék, mert egyszerűen már attól rosszul leszek, ha a nevedet hallom. – Rolf nem fékezte magát, tényleg rohadtul utálják egymást.

– Tudod mit? Meg gondoltam magam. – Rikhter fenyegető mosolyától végig szaladt a hideg a hátamon. – Kit érdekel, hogy nem tudjuk megölni egymást, szarok rá, mert most kinyírlak! – Rikhter szorosabban ragadta meg a fiú felsőjét, és egy nagy lendülettel a falnak dobta Rolf-ot, aki egyből farkas alakra váltott. – Már én is kezdtem javasolni. – Mondta a mély hangján. – Rolf, Rikhter, ne várjatok! – Meg akartam őket állítani, de egy kéz megragadta a vállamat és hátra rántott. – Meg állj! Most én vagyok ez ellenfeled! –Pillantása kegyetlen.

– Sophie? De hát mégis mire jó ez? Miért kell harcolnunk? Már meg… – Felemelte a kezét és nem várta meg, hogy befejezzem.

– Igaz, hiszen ez már nincs benne a „tervben”, hogy még harcoljunk.

– Akkor meg mi értelme? Ez így nem fog mű…

– Azért, mert én is épp úgy gyűlöllek téged, mint Rolf Rikhter-t! – Ha az előbb kegyetlenül nézett rám, akkor most képes lenne megölni a tekintetével.

– Ez eddig mind nagyon szép, de elárulnád, hogy mit tettem, amiért ennyire gyűlölsz? – Leporoltam ruhámról a koszt, majd karba fontam magam előtt a kezeimet.

– Hogy mit? – Csukta le a szemét. – Mack volt… nekem Mack volt az első szerelmem, és mint kiderült, te voltál az, aki elvette tőlem. Ráadásul szemet vetettél egy olyanra is, akit nem engedek, hogy elcsábíts! – A döbbenet egyből ki ült az arcomra. Első szerelem? Mi a jó büdös franc? Maaaaaaack….. ezért még, számolunk! – Már meg bocsájts, de kire is gondolsz? – Gyanakvóan tettem fel a kérdést, mert nekem tudom, hogy ki tetszik, de ha ő erre rá jött akkor…

– Rolf! Soha sem engedem, hogy a tiéd legyen! – Berosálok! Ez a csaj nem komplett!

– Te normális vagy?! Ezért gyűlölsz ennyire? Egy pasi miatt?

– Nem egy, kettő! – Vágta rá.

– Jó leszarom! De semmi rosszat nem tettem neked, azon kívül, hogy elvettem a pasidat! Különben is, te képes vagy a szerelemre? Mert rohadtul nem hiszem, hogy téged lehet szeretni. – Közbe akart szólni, de nem hagytam, és még a szavamba sem vágott. – Szóval mi az, hogy te itt lököd nekem a rizsát, hogy én elvettem azt, ami a tiéd volt. Már mindenkinek van valamije amihez nem lehet hozzá érni?! A faszom ki van veletek! – Aztán egy kis fáziskéséssel…

– Várjunk csak! Te… szereted Rolf-ot? – A lány rémülten nézett rám, teljesen leblokkolt, és nem mozdult. Arca vörös, és a veríték is megmutatkozik rajta. De a legdurvább az az, hogy a két fiú hirtelen abba hagyta a harcot, és ránk figyelt. Illetve… Sophie-t, aki legszívesebben elmenekülne szégyenében. – Ismételd! Mit mondtál az előbb, Heather? – Kérdezte Rolf szúrós szemekkel. Sophie, csak bámult előre, és lágyan rázta a fejét nekem, hogy ne mondjam. Pillantásával szinte könyörgött: „Ne kérlek! Ha ezt megtudja, nekem végem. Kérlek!” Legalább is nekem ez jött le. Na mi legyen? Szemét legyek, vagy kegyelmezzek? Elmondjam… Hm! Vagy ne mondjam?!