Jó olvasást! :D
Puszi!^^
Olyan
gyorsan futottam, hogy a vádlim már begörcsölt. Meg akartam állni, mert kezdtem
nem bírni az iramot, de aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha utánam jönnek és
elkapnak, és ez csak még jobban fokozta bennem az adrenalin szintet, ami tovább
késztette arra, hogy fussak. Ágon-bokron szaladtam át, és ahányszor valami
megsebezte a testemet az magától gyógyulni kezdet, szinte másodpercek alatt. Hírtelen
meg botlottam valamiben és hasra estem. Annyira fájt a lábam, hogy nehezemre
esett talpra állni, de végül csak fölálltam. Vettem egy mély levegőt majd
kifújtam. Már nem futottam csak lassan tovább sétáltam. Időnként hátra
fordultam, hogy nem e követ valaki, de sosem volt senki mögöttem. Végre kiértem
ebből az átkozott erdőből, és egy út volt előttem, amin alig mentek el autók.
Hezitáltam, hogy merre induljak el, de végül jobbra tartottam az irányt. Aztán
azon kaptam a fejemet, hogy egy top és egy farmer nadrág takarja a csupasz
testemet. Ezt nem értem! Nem emlékszek mikor vettem fel ezeket, ráadásul egy
fekete magassarkú cipő is volt a lábamon. De mikor? Azóta én nem nyúltam
ruhához, amióta Rikhter letépte rólam azt az alkalmi ruhát. Bár… amik
mostanában előfordultak velem, nem
lepődőm meg azon, hogy ilyen furcsa jelenségek történnek…. De már kezdek
besokallni. Percek múlva egy autó zajára
lettem figyelmes. Mikor hátra fordultam egy fekete opel közelített. Stoppolni
kezdtem és szerencsémre meg is állt. Az ablak lassan lehúzódott. – Szia kislány!
Hová tartasz? – Egy szőke hajú fiatal férfi szólt ki a kocsiból. Csuklóján egy
méreg drága ezüstóra ékeskedett és még számtalan gyűrűk borították az újait. –
A városba! - Mondtam. – Fredericton-be? – – Öhmmm igen. – Válaszoltam. Fredericton? Mit
keresek én Kanadában?! – Rendben! Szállj be, elviszlek, én is pont oda tartok.
– – Rendben! Köszönöm! – Beszálltam az
autóba és elindultunk. Időnként észrevettem, hogy a férfi félve rám nézz és
méreget a szemeivel. – Egyébként, hogy kerülsz ide? Mi történt veled? – Utálom,
ha olyasmiről kérdezgetnek, amiről nem akarok beszélni, bár ezzel mindenki így
van, szerintem. – Öhm hát… - haboztam egy kicsit majd újra elkezdtem. – Félúton
lerobbant a kocsim, így kénytelen voltam tovább menni gyalog. – Mondtam az utat
nézve. – Értem. Egyébként a nevem Simon –
Mondta. Hezitáltam rajta, hogy a saját nevemet mondjam e, mert azok után
amik történtek velem….. Bár, mi baj történhet belőle?.... – Heather!
Örvendek!
– Szép név!
– Köszönöm!
– Ne vedd
tolakodásnak a kérdést, de nem fázol ebben a lenge ruhában? – Kikerekedett
szemekkel néztem rá, majd végig mértem magamat és rájöttem, hogy jogosan kérdezi
ezt. Hiszen elég hideg van. Most mit mondjak?! – Háááát , tudod, nem igazán vagyok fázós, és nem is igazán
érzékelem a hideget. – Vakargattam zavartan a fejemet. De egyébként ez tényleg
így van! Nem vagyok fázós. – Vagy úgy. – nevetett. – De azért még vigyáznod
kéne magadra. – Mosolygott rám. Én csak hümmögtem egyet majd ismét az utat
figyeltem. Körülbelül fél órát kocsikázhatunk, néha- néha egymáshoz szólva, de
megérkeztünk a belvárosba. – Hol tegyelek ki? – Kérdezte fiú. – Öhmmm, nem
nagyon ismerem a környéket, de két utcával lejjebb. – Erre pedig elnevette
magát. – Oké. –Mondta. Lehet, hogy ciki volt, de mást nem tudtam kitalálni. Hírtelen
elkapott egy érzés, egy érzés, mitől borzalmasan éreztem magam. A szívem egyre
gyorsabban vert, és a veríték is kivert másodpercek alatt. Rá néztem Simonra és
egyfajta öntelt mosoly volt az arcán. Erősen figyelte az utat, de így is bele
ment a kátyúkba amik az úton voltak. Befordult egy kis utcába, ahol hajléktalan
emberek üldögéltek a meleget adó tűz körül. Mikor tudatosult bennem, hogy egy
zsákutcában vagyunk, azonnal megszólalt ismét a hang a fejemben. „– Heather! Ez csapda! Menekülj! Fuss! Ők
nem emberek! – „ Nem… em-be-rek… Lehetséges hogy-...! Hatalmas sebességgel
kikapcsoltam a biztonsági övemet, kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Vagyis
csak akartam, mert egy erős kéz visszarántott. – Már is menni akarsz? De hát
hova sietnél ennyire, hm? – Ahogy belenéztem mélybarna szemeibe, láttam a
gyilkolási vágyat. – Tudod, ők, akik ott állnak, nem emberek. – Mutatott a
többi személyre. – De én az vagyok! Ráadásul egy vadász, aki megöl minden egyes
lényt, mi nem természetes e világban. És te is közéjük tartozol Heather! – A
testem, mindegyes porcikám remegni kezdett. Még a szemem is rángatózott,
annyira megdöbbentem. Honnan…. honnan jött rá??? – Mi- miről beszélsz? Ne
beszélj ilyen butaságokról. – Terelni akartam, de már tudtam: értelme nem lesz.
Sőt! Valahogy ki kell szabadulnom és menekülnöm kell! – Ugyan! Már késő arra,
hogy megtévessz! – Közelebb húzott magához és vetkőztetni kezdett. Életemben,
már sokszor megerőszakoltak, de ezt nem! Nem hagyom, hogy ismét megtörténjen!
Olyan erősen orrba vágtam, ahogy csak tudtam, majd összeszedve az erőmet ismét
kiszálltam a kocsiból. Futni kezdtem, de
másodpercek alatt elém került Simon és egy kéken világító kardot tartott a
szívemhez. – Ha tovább lépsz, véged! – Förmedt rám. – Megyek vagy maradok? Nem
mindegy? Így is úgy is meg akarsz ölni! – Szorítottam ökölbe a kezemet. – De
hogy ölsz meg valamit, ami már eleve halott? – Folytattam tovább. Rideg
érzéseket árasztottam ki magamból. Meg védem magam, ha kell! Erre mérget vehet!
– Hogy hogy? Drága, ez a kard különleges erővel bír. Arra fejlesztették, hogy
olyanokat lehessen megölni, mint amilyen te is vagy! – Miért? Miért kell
folyton csalódnom az emberekben? – Képes lennél megölni? Ch! – Hátra mentem
azokhoz, az illetőkhöz, akik elvileg nem emberek. – Azért hoztál ide, hogy
velük együtt ölj meg? – Tártam szét a karjaimat. – Így is mondhatjuk, de a
főcélom te voltál. – Cél? Nem értem…. Ezek szerint, azért vett fel, mert tudta,
hogy nem vagyok ember? Na most aztán betelt a pohár! Ha tényleg halhatatlan
vagyok, mint azt Aratáék is állították, akkor le tudom győzni ezt az embert,
bármi áron is! – Hé! – Szóltam oda akik körülvettek. – Ne kíméljétek! – – Igen, nem fogjuk! – Jött a válasz az
egyiktől. Szinte azonnal neki estek, és kezdetét vette a harc. Simon nagy erős,
mert már kettővel végzett is. Ahogy megölte őket úgy égett el a testünk és
végül a helyükön nem volt más, csak hamu. Szinte mindenkivel végzett, és most,
én következem! – Simon! Én nem akartalak bántani, de ha te bántasz, akkor én
nem hagyom annyiban! – Szóltam hozzá dühösen miközben egyre jobban közelebb
jött hozzám. – Tudod, engem az nem igazán érdekel, csak az, hogy… PUSZTULJ TE
TORSZÜLÖTT! – Rohanni kezdett és a kardot egyenesen felém célozta. A karddal
átszúrta a mellkasomat, szinte tövig volt bennem a kard. Iszonyatosan fájt, de
tudom, hogy képes vagyok az ellenállásra. Megfogtam a kardot és Simon kezét,
majd lassan kezdtem kihúzni a mellkasomból a szúrós fegyvert. Mikor már teljesen kihúztam lihegni kezdtem
és a fiú rémült tekintetével találtam szembe magam. – Mi? M-miért nem égsz el?
– Beszélt dadogva. – Talán mert…. én egy… halhatatlan vagyok! – Ökölbe
szorítottam a kezem és telibe találtam Simont vele, amitől hátra esett. Oda
mentem hozzá, ráültem a hasára, egyik kezemmel megfogtam a nyakát a másikat
pedig a levegőbe emeltem ütésre készen. – Mond miért? Miért akarod őket ennyire
megölni? – Bánatosan, mégis dühösen néztem a szemeibe. – Mert gyilkosok
vagytok! Érzéketlen gyilkosok! – Kiabált velem. – És te mi vagy? Te is gyilkos
vagy! Semmi több! És nem vagyunk érzéketlenek. Nagyon is tudunk érezni. Mi is voltunk egykor emberek, ugyan úgy, mint
te! – Hírtelen a düh eloszlott közöttünk, és én azon lepődtem meg, hogy ő
meglepődve nézz rám. - Érezni? Ti? Na ne röhögtess! – Röhögött az
arcomba. – Nem tudom honnan jöttél, de elégé egy el kényeztettet kis szajhának
látszol! – A kijelentése annyira szíven ért, hogy alig kaptam levegőt. Szaj-ha?
Nem! Nem vagyok az! Hírtelen megfogta a karomat, rántott rajtam egyet és így
most ő volt rajtam. – Ó csak nem a szívedbe gázoltam? Te szegény! – Gúnyolódik
velem! De miért? Miért…? – Tudod mit? Fuss csak! Hagyom most az egyszer, hogy
menekülj! De ha legközelebb találkozni fogunk, ami biztos, hogy így lesz,
megöllek! – Elengedett, majd leszállt rólam. Én is így tettem. – Nem vagy te
rossz ember Simon, csak magányos. – Vágtam hozzá nyersen. – Ja! És nem hiszem,
hogy lesz legközelebb, mert te azt már nem éled meg! – Néztem haragosan a
szemeibe. – Nem? Majd meglátjuk drága! Meglátjuk! – Azzal pedig sarkon fordult,
beült a kocsiba és elhajtott. Vadász…?
Ránk vadászik? Vajon ezt a többiek tudják? Szerintem igen. Már értem, hogy
miért nem akarták, hogy az emberek világába jöjjek. De már mindegy! Folytatom
az utamat! Néha megingok, és úgy érzem vissza kéne mennem, de nem akarok! Nem
tudom, hogy hol szenvednék jobban, de most itt akarok maradni, és gondolkozni.
Hát igaz lenne… Miközben ezeken gondolkodom, lassan sétálok előre, de azt
nem tudom, hogy hova... Tényleg nem
vagyok ember… és én még csak nem is tudtam erről. De miért? Ki vagyok én
egyáltalán? Mit akarok? Nem tudom… Sétálás
közben rengetek ember haladt el mellettem. Olyanok is, akik szerintem
egyáltalán nem emberek. – Hé! –
Hallottam a különböző hangokat, de nem igazán foglalkoztam velük. – Hé! Hallod!
Állj már meg! – Hírtelen valaki megfogta a karomat és visszarántott. Egy magas
barna hajú fiú tartotta a karomat. Ruhája koránt sem volt szokványos. Olyan…
mint aki a ezernyolcszázas évekből jött. – Bocs! Nem tudtam, hogy hozzám
beszélsz. – mondtam. – Ja nem én bocs, hogy így letámadtalak! Nem tudod, mennyi
lehet az idő? – Kérdezte. – Nem, bocsi. – Csak ezért szólított le? Nekem itt
valami bűzlik. – Értem. Nem akarsz véletlenül munkát szerezni? – Tudtam, hogy
valami más is van a háttérben. Igazság
szerint, nem lenne rossz egy kis pénzt szerezni, hiszen a régi állásomból már biztos
kirúgtak, amiért nem mentem be. – Miféle
munka? – Gyanakodtam, lehet, hogy ez valamiféle átverés. – Egy raktárban
kellene segíteni az embereknek. Nem nagy feladat, de szükségünk lenne még némi
emberre. Természetesen a fizetség sem marad el. – Mosolygott. – Nem tudom… nem
igazán… – – Megéri! Óránként tíz
dolcsit kapnál. – Hmmmm! Ez nem rossz ajánlat! De még most sem bízom ebben a
pasiban. – Rendben! – Azért mondtam igent, mert ha bármi is történne megtudnám
őket ölni. Legalábbis én úgy érzem! – Komolyan? Ó hát ezt örömmel hallom.
Gyere, megmutatom a helyet! – Bólintottam és követtem.
Egy
leppukant ódivatú épülethez érkeztünk. Körülötte drótkerítés volt. Ahogy
közelebb mentünk az épület másik oldalához egy nagyon dühös fekete kutya volt
láncra verve egy betontömbhöz. Folyamatosan ugatott és morgott. Bár kutya
hangja volt, egy cseppet sem hasonlított kutyához. Sokkal inkább egy éhes
farkashoz, aki felkészült áldozata elkapására. Bementünk a helységbe ahol kb
nyolc ember, férfi és nő egyaránt tevékenykedett. – Emberek! Ő itt az új segítő. Kérlek,
ismerjétek meg egymást. – Mindenki abba hagyta, amit éppen csinált, és oda
jöttek hozzám. – Nagyon örülök! Amanda vagyok! – Fogott vele kezet az egyik
lány! – Heather! – Mutatkoztam be. – Én még be sem mutatkoztam. A nevem Tyler!
– Mondta a srác aki ide hozott. Bólintottam felé, hogy megértettem, majd a
többiekhez fordultam. Rajtam kívül összesen két nő, és Tyler-el együtt hét
férfi volt a helységben. Az egyik
srácnak egy csuklya volt a fején, és egy napszemüveg. Tisztára, mintha Aratát
látnám csak szemüveg nélkül. Bár nagyon remélem, hogy nem ő az. – Mit is
kellene csinálnom? – Kérdeztem a többiektől. –Hát látod azokat a dobozokat?
Azokat kellene felvinni az emeletre. Nem könnyűek, de én majd segítek neked. –
Mondta Tyler. – Rendben van! –
Válaszoltam majd neki láttam. Mindenki ment a saját dolgára így én is hasonló
kép tettem. Oda mentem a dobozokhoz és megemeltem. Nem mondom, van súlya!
Legalább vagy ötkilós, mi a franc van bennük? Mindegy! Fő a pénz. Tyler is
megemelt egyet és előre ment, hogy megmutassa hova kell majd vinnem. – Tudom
nem az én dolgom, de mi van a dobozban? – A kíváncsiságom hajthatatlan, ez
tény. – Igen, nem a te dolgod, de mivel elvállaltad a munkát ezért tartozom
némi magyarázattal. Egy klubhelységet akarunk ki alakítani itt, és a dobozokban
törékeny porcelánok vannak. A jó hangulatkeltés érdekében. Bár lehet, ezek nem sokáig maradnak épek, főleg nem ahol
buliznak, de egy próbát megér. Majd olyan helyre helyezzük őket, ahol
biztonságos. – Beszélt folyamatosan. – Ha gondolod, a későbbiekben is
segíthetsz, de azt már nem kérem, hacsak nem akarsz maradni. – Folytatta. – Nem
tudom még, majd meggondolom. – Válaszoltam. – Értem. Na itt jó lesz! – Mondta
és lerakta a dobozt, én is leraktam majd felé fordultam. – Egyébként, ez egy jó
hely. Szerintem nagyszerű klubbot lehet itt kialakítani. – Néztem körül,
miközben beszéltem. – Kösz! Igyekszünk! Na hozzuk fel a többit is! – Mondta,
majd lementünk a többiért. Mikor le értünk a lépcső aljára egy különös szag
csapott meg. Ázott kutya szag! – Fúj, mi ez a szag?! Bazd meg! Melyikkőtöknek
van ilyen szaga?! – Kérdezte háborodottan Tyler. – Ez kutya szag! Nem én
vagyok! – Mondta az egyik. – Én sem! – –
Én sem! – – Nem én! – Egymás után
szólaltak meg, mint a gyerekek az iskolában vagy az oviban. Hírtelen minden
szem rám szegődött. – Mi van?! Ne
nézzetek így, nem én vagyok! – Mondtam. Ch! Nevetségesek! – Nyissatok ablakot!
– Utasította Tyler. Nem csak az ablakot, de még a hatalmas nagy ajtót is
kinyitották, ami olyan volt, mint egy garázs ajtaja. Pont a kijárattal szemben
volt az a kutya, amit a bejövetelnél láttam. – Szerintem ez a kutya büdös! –
Szólalt meg az egyik. – Minek fogtuk meg? Le kéne lőni! Túlságosan vad. – A
fogai kilátszódtak mikor ránk morgott. Egyre dühösebb és dühösebb lett. Attól
féle el fogja szakítani az a nagyon erős láncot, amivel meg van kötve. – Ne
foglalkozzatok vele, folytassuk a munkát. – Kiabált Tyler. – Igazad van! Vágjunk bele már is a lényegbe!
– Szólalt meg az az Amanda. Mindenki felém fordult és közeledni kezdet. – M-mi
van? Mi az? – Nem értem, most mi történik? Csináltam valamit…? – Hogy mi? A
veszted drágám! – Abban a pillanatban rohanni kezdtek felém és egy
szempillantás alatt elővették a fegyverüket, amik kardból és tőrből álltak.
Szinte azonnal nekem estek, és minden menekülési lehetőséget elvágtak előlem.
Próbáltam védekezni, de nem sok sikerrel. Nem
emberek, érzem! De miért? Miért kell mindig csapdából csapdába esnem?! Éreztem,
ahogy egyre ingerültebbé és haragosabbá válok. Gyűlölet emészti fel a testemet,
és ki akar törni. Tyler hasba szúrt és a
földön landoltam. Egy férfi fölém állt és a karddal egyenesen a szívemre
célzott. Minden olyan volt, mint egy lassított felvétel. Amikor már majdnem
elért a kard pengéje, az a csuklyás alak elém termett és egy ütéssel
elhárította a támadót, amitől nem csak ő, de a többiek is az épület másik
oldalára repültek. – Van fogalmatok róla, hogy kire támadtatok? – Szólalt meg
hírtelen a csuklyás. Ez a hang! – Mert szerintem nem! – Folytatta, majd egy
mozdulattal levette a fejéről a csuklyát és a szemüveget. Ez nem lehet! Ezra?! Akkor az a kutya…! Amikor a kutya kikötözött
helyére néztem, már annak nyoma sem volt. Illetve morgás hangokat hallottam. –
Áruló?! Ezért megdöglesz! – Kiabált Tyler. – Ezra vigyázz! – Tyler olyan
gyorsan mozgott, hogy azt hittem eltalálja Ezrat. De pont az utolsó pillanatban
egy fekete árny villant meg a semmiből, ami a támadó Tylert a fölre terítette. Ez volt az a kutya. Vagyis farkas!
Lehetséges lenne?! Ez…! – Mond, hogy viszlát, picinyem! – A farkas
eltorzult hangon beszélt, és ahogy ezt kimondta a szemem láttára tépte ki Tyler
szívét a helyéről, amit szinte egybe le is nyelt. Még a bél rendszerét is
kiharapta, Tyler többi szervei, a földön hevertek a vértócsában. Sokk vér
látványától majdnem sokkot kaptam… – Heather! Szed össze magad! - …de Ezra
kizökkentett belőle. Bólintottam és ez előttünk lévő „emberekre” koncentráltam,
aki ijed arccal néztek Tyler megmaradt darabjaira. – Ti?! Mit kerestek ebben a
világban? – Kérdezte az egyik tőlünk. – Hogy mit? Neked ahhoz semmi közöd,
rohadék! – Ezra dühös volt, nagyon dühös. De a farkas, akiről tudomásom volt
róla, hogy ki, ő sem volt más kép. Szinte forrt a levegő a harag miatt. – Ezért
megfizetsz, te holló fattya! – Szólt ismét a pasas. – Igen, majd egyszer, de
nem tőled apukám! – Rolf! Az a négy tiéd! A többit én akarom visszajutatni a
pokolra! – Ezra szemei csak úgy szikráztak. Lerántotta magáról a köpenyt és a
teste átváltozásnak indult. Olyan volt, mint a múltkor, mikor Kiara ellen
védett meg. A bőre levált a fél arcáról, de most sokkal jobban, mint legutóbb.
Már csak a csontok látszódtak a jobb orcáján. A szeme pedig ismét sárgán
világított. Rolf is nagyobb lett, szinte olyan magas volt így négykézláb, min
én. Karmai és agyarai is hosszabbak lettek és a teste megfeszült. Készen áll a
támadásra. Nem tudom nekem mit kellene tennem… Hogyan segíthetnék nekik…? – Meg mondtuk, ne gyertek vissza eme világba,
de ti ezt megszegtétek! – Beszélt a srác. – Megszegtük? Nem is kötöttünk
egyességet! Nem szegtünk meg semmit, az lehet, hogy ti ezt mondtátok, de
semmisem bizonyította, hogy mi ezt be is tartjuk. Egyébként, ez csak Rikhternek
szólna, aki a mai napig nem járt ebben a világban azóta…. Szóval, mi nem szegtünk
meg semmit! Majd akkor reklamáljatok, mikor Rikhi drága ide tolja a seggét, de
addig ne merészeljetek itt pattogni nekünk. Különben is! Megtámadtatok egy
halhatatlant, aki a Holló diákja! – Ezra egy gonosz mégis perverz vigyorral
nézett rájuk. Amit mondott, abból keveset értettem meg, mert nem ismerem az
előzményeket, de elég bizarr ez a dolog. Ki ezek, vagy inkább mik? – Minket ez
egyáltalán nem érdekel! És a hollónak pedig ezt üzenem: – Megemelte bal kezét,
majd a középső úját kihagyva ökölbe szorította azt. – Bekaphatjátok, rohadékok!
– Hát így állunk! Ám legyen! Rolf! Ne kíméld! Biztos éhes lehetsz már egy kis
iblisfear-re! – Támadási pózt vettek fel mindketten és szinte látszott az
önelégült gonosz vigyor rajtuk. Iblisfear?
Az meg mi? Egy halk morgás, és szinte már vér folyt a padlón. Rolf azonnal
neki esett a négynek. Amanda feje a levegőben repült egyenesen a dohányasztalra.
Kezek és lábak hevertek a földön test nélkül. Hiába próbáltak a farkas ellen
védekezni, szinte esélytelen volt. Nagyon erős, és gyors. Aztán ezek az
„emberi” maradványok lassan kezdtek porrá égni, míg végül semmi sem maradt
belőlük, mintha soha sem léteztek volna, eltűntek. – Látjátok? Ez vár rátok is,
ha nem engedelmeskedtek! Most pedig! – Ezra egy irtó gyors mozdulattal előrántott
valami ostorféleséget, ami a pólója újából jött. Elkapta mind e négy ember
nyakát, és a húr folyamatosan szorosabb lett. – Áruljátok el, kinek dolgoztok! –
Ezra szavai és tettei hátborzongatóak voltak. Annyira… kegyetlen. – Mi lennehh…
a hhasznotok, ha… elmondanánk…? – Beszélt dadogva a fulladás miatt az egyik. –
Hogy mi? Nos, ahhoz nem sok közöd van, de ha nagyon tudni akarod, akkor egy
forrást keresünk. És van egy olyan sejtésem, hogy az Iblisfear vezetők között
akad olyan, aki tudja, hol is rejtőzik ez a dolog. – Fenyegetően beszélt
hozzájuk. Nekem még mindig fel kellet fognom, hogy valójában mi is történik
velem. – És ha nem… tesszükhh… ? – –
Akkor a drága kutyuli élve nyel le benneteket. Ott meg indul az emésztés, és
higgyétek el, nem kellemes a marósavban várni a halálra. – Rolf közelebb ment
hozzájuk és támadó pózt vett fel. A farkas már majdnem neki esett annak a négynek,
de az utolsó pillanatban megadták magukat. – Rendben! Rendben! Elmondjuk! Csak
kérlek, kegyelmezz! – Beadták a fehér zászlót. Hát ennyire félnének a Holló
tagjaitól? – Beszélj! – Utasította Ezra, majd lazított a húr szorításán, ami a
nyakuk köré volt tekeredve. – A neve, …… Diago Contreras! – Nyögte ki nehezen a
pasas. Ez tuti valami spanyol, vagy francia lesz. – Hmmmmm! Nos köszönöm, azt
hiszem, ez éppen elég információ, hogy megtaláljuk az illetőt! Rolf! A tiéd! –
Utasított a végén Ezra. – Mi? De hát elmondtuk, amit akartatok! – A pasi
összerogyott a földön és rémülten nézett az előtte álló fiúra. – És? Azt
mondtam, hogy ha nem beszélsz, akkor megölünk. Dehogy mi lesz azután, miután
beszéltél… úgy rémlik azt nem beszéltük meg. –
– Ezt nem tehetitek! – – Mi?
Bármit megtehetünk! – Ahogy befejezet a mondatát, Rolf már ugrott is, és egytől
egyig szétszabdalta őket. Mindent beterített ismét a vér, aztán minden megint
eltűnt, egy szempillantás alatt történt az egész, időm se volt rá, hogy felfogjam.
– Jól vagy? – Fordult hátra Ezra, és rám nézett. – Igen. – Rolf ismét emberi
alakban állt előttem és dühös léptekkel közelített felém. – Mond, te mégis mi a
francot képzelsz magadról?! – Ragadta meg erősen a karomat. Áú! – Van fogalmad
róla, hogy mit csináltál?! Ott hagytál egy farkast egy késsel a mellében, erre
te elszaladsz! Mond, milyen viselkedés ez?! – Olyan hangerővel kiabált velem,
amit már én sem tűrök! – Hogy milyen?! Miért, amit ti csináltok az talán
normális?! Már meg bocsáss, de az akinek fel kéne háborodnia és lökni a
szavakat az én vagyok! Szóval tedd a szádat alapállásba te büdös korcs! – Ahogy
ezt kimondtam Rolf erősen megragadta mindkét vállamat és mélyen a szemembe
nézett, én pedig teljesen lefagytam. – Bajod is eshetett volna, te hülye liba!
Fogd már fel, hogy ez nem gyerekjáték! Legközelebb el ne merj szökni, különben
a falhoz foglak kikötözni! – Lefagytam. Csak Rolf jeges kék szemei ragyogtak
előttem. Úgy fénylettek, mintha gyémántok lennének. Gyönyörű… Nem! Már majdnem a
varázs alatt voltam, amikor a gondolat mentem kizökkentett. – Engedj el! –
Löktem le magamról a fiú kezeit dühösen. – Nem kértem a segítségedet! Tartsd
távol magad tőlem! Világos?! – Rolf ledöbbenve nézett rám, mintha még sohasem ellenkezet
volna vele senki. – Ch! Csinálj amit akarsz! – Csak ennyi volt a válasza, majd
hátat fordított nekem és elindult a kijárat felé. – Hé! Gyere, mennünk kell! –
Nyújtotta felém a kezét Ezra. – Honnan tudod, hogy vissza akarok menni? –
Kérdeztem bánatosan. – Hidd el, tudom! Ne akarj ebben a világban élni, csak
akkor, ha majd felkészültél rá. – Mosolya lágy volt, és kedves. Megnyugtatott. Felkészülni? Mire? Elindultunk a
kijárathoz és mikor kiértünk Rolf-ot láttuk ledöbbenve, ahogy a kapu felé nézz.
Mikor Rolf mögül kinéztem én is lemerevedtem. Szinte kővé fagytam a látványtól.
Simon állt előttünk, elég jól felfegyverkezve. – Hát ismét találkozunk! Milyen
kicsi a világ, nem igaz? – – Simon?! –
Rolf ijedten hátra fordult és rám nézett, de Ezra rémisztő tekintetét is
magamon éreztem. – Honnan ismeritek egymást? – Kérdezte Ezra. Zihálni kezdtem
és össze voltam zavarodva. – Nem régen találkoztunk, aztán… – Hahhahhahaaa! –
Röhögve vágott a szavamba Simon. – Úgy látom, a Hollónak van még bátorsága
kimerészkedni ide. Nem meglepő! – Gúnyolódott, és ez már megint kezdett az
idegeimre hatni. – Bocs, de én is a Hollóhoz tartozom, és nem vagyok hajlandó,
hogy arról gúnyolódj, amiről semmi jogod sincs! – Tudtam, hogy ha ezt ki
mondom, az következményekkel jár, de most már tudom, hol a helyem! – Heather! –
Ezra meglepődve szólított, mindenki döbbenve nézett rám, még Simon is. – Na látod,
ha ezt az első találkozásunknál is tudom, már rég kinyírtalak volna. –
Dühöngött. – Az lehet, de nem tudtál róla, így mázlim volt és van is! – Én is
dühös voltam, nagyon is. Életemben először éreztem, hogy egy csapdából szépen
lassan mászok ki, és vannak, akik segítenek. Nem hagyom, hogy ezt most valaki tönkre tegye,
nem engedem, még Simonnak sem! – De ahogy ígértem, második alkalommal, véged! –
Már majdnem megindult felém Simon, amikor Rolf egy szempillantással mögém
került és megfogta a karomat. – Bocs, haver, de majd máskor, ami nem valószínű,
hogy lesz! – Simon és a körülöttem lévő dolgok lassan kezdtek eltűnni előlem.
Helyette egy erdő és az ajtó volt előttem. – Teleportáció, mi előtt
megkérdeznéd. – Magyarázta Rolf. – Akkor ezt miért nem csináltad előbb is te
idióta? – Nézett fárasztóan Ezra Rolf-ra. – Minek? Meg kellet hagyni finálénak.
Erről jut eszembe! Van fogalmad arról, hogy mennyire kényelmetlen az a nyakörv
faszság? Majdnem kihánytam a belemet ami nincs is! – Panaszkodott A magas srác.
– Ó te szegény! Kutyatápot ne vegyek? – Röhögött Ezra, amitől én is majdnem
elröhögtem magam. – Megsúgom neked, Rolfnak el kellet játszani a szelíd és
sérült kutyát, hogy azok az Iblisfear-ek befogadják őt. Látnod kellet volna,
besírnál. –Ezra olyan szinten röhögött, hogy tartotta magád Rolf vállán és már
szinte sírt a röhögéstől. – Hahaha! Marha
vicces, seggfejkém! – – Bocs, ezt nem
lehetett kihagyni. – Ezra tényleg olyan, mint aki feloldja Rolf jeges szívét,
és ez fordítva is igaz. Elmosolyodtam, majd szóra nyitottam a számat. –
Egyébként, mik azok az iblisfear-ek? – Kérdeztem. – Félig ember, félig pedig
démoni élőlények. Magyarán élő démonok, aki démonok ugyan, de nem haltak meg.
Könnyű őket megölni, mert elég naivak és gyengék is, de az emberek világában ők
uralják a világot. – Magyarázta Rolf, mert Ezra még mindig fetrengett a
röhögéstől. – Értem. De Simon… – – Simon
ember! Ő egy vadász, aki a mi fajtánkra vadászik, na meg persze iblisfear-re
is. Sok olyan ember van, mint Simon. Jó talán nem olyan sok, de vannak páran.
Ők az emberiséget akarják megvédeni kisebb-nagyobb sikerrel. – Folytatta Rolf. – Vagy úgy. – Csak ennyi
jött ki számon, már túlságosan is fáradt voltam, hogy bármit is reagáljak rá. –
Menjünk! Alig tízpercünk maradt, hogy visszaérjünk a Hollóba, különben Arata
kiakad. – Rolf lenyomta a kilincset az ajtónak, kinyitotta, majd hárman
beléptünk rajta. Egy árny állt előttünk, de már sötét volt, így nem vettük ki,
hogy ki az. – Ki vagy? – Tette fel a kérdést Ezra az árnynak. Az árny közelebb
jött, és ahogy közeledett úgy kezdett kirajzolódni egy emberi test a
formálatlan alakból. Magas, barna hajú fiú körvonalai rajzolódott ki, lehajtott
fejjel. Közvetlen megállt előttem, és lassan felemelte a fejét. Nem lehet! E-ez lehetetlen! Hiszen ő meghalt!
Hogy lehetséges ez?! – Rég találkoztunk, Heather. – A fiú arc kifejezése,
nem olyan volt, mint régen. Sokkal ridegebb és kegyetlenebbé vált. És az
éjszakában megcsillanó szemei, csak úgy égtek a bosszú vágytól. – Mack?! Hiszen
te… halott vagy!
