13. fejezet - A halál szele

Sziasztok! Köszönöm kitartásotokat, türelmeteket és véleményeteket is! Jó szórakozást kívánok! :)
( Nem tudom miért jelöli ki, mindent megtettem, de nem sikerült eltüntetni, ha valakinek van valami ötlete szóljon!)
Remélem így is élvezhető lesz!

Mindenki engem néz, Rolf oda jön hozzám és letérdel mellém.

– Heather, nem tudom honnan van róla tudomásod, hogy Ezra az apád, de sajnálom,hogy nem mondtam el.

 – Nem neked kellet volna elmondani, hanem neki.

– De kitől tudod?

– Ő volt az egyetlen, akinek a birtokában van a gyémánt és M mondta, hogy az apámnak sikerült csak ez a kiképzés. De, aki elárulta, hogy ki ez a személy, az Rikhter volt.

–  Szemétláda!

– Nem, én akartam, hogy elmondja. Rikhter nem akarta, én erősködtem. – De ha ezt nem tudja, akkor azt, hogy lefeküdtem Rikhivel, azt honnan? Mindegy, nem is érdekel. Ezrat elvitték, de van egy olyan érzésem, hogy ez csapda. Ezra is kell nekik, de én is, a gyémánt csak úgy teljes, ha mind a kettőnkből kiszívják.

– Új fejlemény! – Rikhter tér vissza, kicsit zilált a haja és liheg.

– Minek futsz, ha tudsz repülni? – Kérdezi gúnyosan Rolf.

 – Mindegy! Elfelejtettem. A lényeg: Az Iblisfear-ek embereket ölnek és megeszik őket, hogy erőt gyűjtsenek ellenünk.

– Éreztem! – Dühöng Tara. – Vissza kell hoznunk Ezra-t.

– Igen, de mindenki nem jöhet. – Rikhter és Tara gondolatai mintha egymásra talált volna. – Tara! A tanács pár tagja, Rala, Aisha, Arata és Wren a fegyvert őrzik. Nincs itt Ezra, hogy utasítást adjon ki, de én, mint volt Tanács tag, megkérlek, hogy maradj itt és vezesd a Holló-t!  – Tara szemei lángra gyúlnak. Az elszántság lángjai. Határozottan bólint, megvágja tenyerét majd Rikhter felé nyújtja, kinek keze szintén sebes. Kezet fognak.

– Sok szerencsét, szövetséges! – Szólal meg a lány.

– Ha ennek a harcnak vége, mindegy mi lesz, az ellenségem leszel. – Mosolyog sejtelmesen a fiú.

– Tudom. – Azzal Rikhter elengedi a kezét és a többiekhez fordul.

– Én visszahozom Ezra-t! Heather velem jön. Óhajt még valaki jönni?

– Én megyek! – Lép előre Sophie. Más nem szólal meg.

– Rendben! Rolf?

– Az emberek világába megyek! Averril-ral tartani kell a kapcsolatot, és Iblisfear-el is el kéne beszélgetni.

– Rendben!

Picit bánkódom, de ő döntött így el kell fogadnom.

– Induljunk!

– Ne olyan gyorsan! Én is megyek! – Ismerős hang, ismerős alak.

– Simon?! Te hogy pokolba kerülsz ide?!

– Itt vagyok! És én is veletek megyek! – egy pánt volt a felkarján, ami kék jelekkel világított.

– Az a pánt…? Az miatt vagy még életben. Te védő burkot képeztél, hogy belépj ebbe a világba?! – Rikhter dühös, és valahogy én is az vagyok.

– Igen!

– Miért?! Te maradj ki ebből!

– Rikhter! Én is megyek! Segíteni jöttem.

– Nem kell a segítséged! Menj el! – Rikhter a kardjának csúcsát Simonra szegezi, pillantása veszélyes és tüzes.

–Megértem , hogy dühös vagy. De…

– Miért vagy itt?! – Vágok a szavába. – Megakartál ölni, mert egy emberi vadász vagy. Most meg segíteni akarsz?

Hát legyen!

– Mi?! Heather, elment a maradék eszed?!

– Rikhter, szerintem a hasznukra lesz, és ha még sem, megölöd. – Igazából nem Simon-t, de legyen! Segítsen.

– Rendben! Velünk jöhetsz, de egy rossz mozdulat, egyetlen lépés, amivel elásod nálam magad… letépem rólad a védőburkot!

– Rendben!

– Induljunk! – Megfogom Rikhi karját és húzom.

– Menj előttünk, hogy szemmel tudjalak tartani. – Utasítja Simon-t Rikhter, így ő és Sophie elől, én Rikhter-rel hátul mentünk. A feszültség a két fiú között nagy, megragadom Rikhter kezét és összekulcsolom a sajátommal. Elégé nagy szemekkel néz rám, és a két elől lévőnek, valahogy ez nem tetszik.

Rolf szemszög:

– Na! Akkor ideje indulnom! – Mondom, de Norana megállít.

– Veled megyek!

– Na pont veled nem dolgozom össze soha! Nem csak hogy a vámpírokat nem szeretem, téged sem!

– Nem hiszem, hogy ez a szeretetről szól! Tara! Elmehetek Rolf-al?

– Menj! Még valami! Alannah az emberek világában van! keressétek meg!

– Oké! Mehetünk, farkas!

– Rolf a nevem hárpia!

– Nekem meg Norana! – Mosolyog és elindulunk.

Átlépünk az ajtón és Averril fogad.

– Rolf? Norana? Hát ti?

– Hosszú! De az ebbe e világba kellet jönnünk információért. Alannah nem tudod merre lehet? – Kérdezem.

– Fredericton talán nem túl nagy, de fogalmam sincs.

– Mindegy, megkeressük. Tessék! – Averril vállára tettem a kezem, és egy szimbólumot raktam rá, ami a cosanta – védelmezőt jelent. – Menj be a halhatatlanokhoz és egyenesen a Hollóba, ez a jel megvéd, amíg én lennem veszem rólad, vagy esetleg ha „meghalnék”. Más nem tudja feloldani, a Tanács pedig nem fogja.

– Miért?

– Ott biztonságban leszel.

– Az Iblisfear-ek miatt?

– Igen.

– Rendben, köszönöm! – A lány átlépi az ajtót, ami az bezárul mögötte.

– Néha meglágyul a szíved. – Norana szavai sértik a fülem.

– Lehet, de szebb vagyok, mint te.

– Ch!

Kiérünk az erőszélére és a főúton haladva sétálunk a város felé.

– Miért utálod a mágiát? – Kérdezem a lányt.

– Egyszerűen nem találom benne önmagam. Például Heather mágiája lila, a tiéd türkiz zöld, Tara-é piros, Sophie zöld, Rikhternek sötétkék, Mardantnak fehér, és még sorolhatnám, de nekem… semmilyen. A mágia nem a részem. Talán abban élek, de nem tartozik hozzám. Az hogy áttudok menni tárgyakon,személyeken, vagy akár ők általam, a vámpír énemhez tarozik, azaz hozzám. De a mágia nem!

– Értem! Bár kitudja, lehet egy nap te is megtalálod. – Beérünk a városba és balra fordulunk egy kis utcába. Emberek sokasága fekszik hullán a vérében vagy máséban, akár csak Iblisfear-ek. Az utolsó Iblisfear-t is leszúrják mikor felismerem az alakot. – Enzo?!

A fiú felénk néz és oda jön hozzánk. A Holló diákja, de mindig az emberek világában kóborol. Néma, beszélni nem tud, mindig komolya, de most mintha kicsit a szája sarka felfelé görbülne. Megölel és elmutogatja, hogy az iblis-ek megölik az embereket, ő meg az iblis-eket. Cuki.

– Értem! Nálunk ki tört a háború. Örülök, hogy megtaláltunk, gyere velünk, Alannah-t meg kell találnunk.

Mutogat jobbra, hogy tudja merre van a lány.

– Remek, vezess oda! – Útközben elmondtam neki, hogy mi történt, meséltem Heather-ről és hogy mit akarnak a vadászok.

– Srácok! Nem érzitek? – Torpan meg Norana.

– De! Vörös rózsa!

– NEM AZT te IQ light! Alannah a közelben van, és harcol… – Norana megjegyzésén csak puffogok, de szívesen mellbe rúgnám!

– Nocsak-nocsak! – Ismerős, rég hallott hang… – Ti meg mit csináltok itt? Mert ha értem jöttetek hiába a fáradozásért!

– Alannah! Tudod jól hogy szükségünk van rád! – Norana és Alannah valójában kedvelik egymást, meg is értem, mind kettő olyan amilyen… összeillenek! És igazából úgy érzem, hogy nem csak baráti a viszonyuk…

– Hallottál az új jövevényről? Ezra lányáról?

– Igen, hallottam. Tudok róla. –Alannah pökhendien válaszol, és bár nem szokott zavarni, mivel Heather-ről van szó, igenis zavar!

– Akkor tudd, hogy nem csak róla van szó! – Megszakítom beszélgetésüket. – Ezra fontos a Hollónak, ha a gyémánt elpusztul, jobban mondva, ha a vadászok birtoka lesz, nem csak a Hollót pusztítják el! Minket is! Ezt te sem akarod…

– Rolf! már nem azért, persze, hogy érdekel, viszont van nagyobb gond is! – Értetlenül nézek Alannah-ra.

– Nagyobb gond? Micsoda?!

–Itt az emberek világában, nagyon sok információhoz jutottam,és nem csak mi vagyunk veszélyben, hanem az egész emberiség, az egész Föld!

Heather szemszög:

– Annyira aggódom! Ezra közel áll hozzám, és most, hogy tudom ő az apám… Rikhter, baj ha érzek szeretettet? – Fordulok felé.

– Amióta te itt vagy minden más, most én is érzek. – Sophie is mintha meglepődve fordult volna hátra…

– Tényleg? Szeretsz? És kit?

–Nos, úgy érzem szeretlek téged, fontos vagy nekem, de más iránt is érzek ilyet. – Arca piroskás lett, nem láttam még őt így. Szerintem Sophie sem.

– Szerelmes vagyok Rolf-ba, és téged is kedvellek, szinte csak Kiara-t utálom, meg picit… – előre biccentettem a fejemmel, mire Rikhi-nek leesett, hogy Sophie-ra célzok. Rikhi elengedi a kezem és átkarolja a vállam.

– Akármi lesz is, én megvédelek! – Mosolyog. – De valamiért ő is vonzz engem. – Rikhter Sophie-ra néz, szinte lángol a tekintette, de ez szenvedélyes. Tudtam, hogy Sophie szereti Rikhter-t, de Rikhter is Sophie-t? Bár amióta itt vagyok, közöttük sosem volt átlagos a légkör.

– Mikor érünk már oda? És miért gyalogolunk? – Kérdezi Simon.

– Simon fiam, te ostoba! –Rikhter keze világítani kezdet, sötétkéken, egy védő burok vett minket körül, amit most már látni is lehetett. – Nem akarom, hogy észrevegyenek. Lassan járj tovább élsz! Emberi mondás, és emberi létedre, te nem ismered? Isten gyermeke,mi?! Ch!

– Azért ne néz le engem! – Fordul hátra, de megtorpan mert fura, apró lények sokaságát pillantja meg , bőrük zöld, márvány borítású, fülük hegyes élesen felfelé áll, szemük hatalmas és oly fekete, hogy mindent elnyelne, akár egy természeti katasztrófa!

– Jaj neeee! Már csak ők hiányoztak!

– Rikhter!! Ezek meg mik?

– Koboldok.  Mit akartok? – Rikhi kissé furcsán magához húz, rossz előérzetem van.

– El-ve-ze-tünk-o-da-a-ho-va-tar-to-tok! – Beszédük érdes, szaggatott, és beszéd közben, láthatom hogy nyelvük fekete, végén lila pikkelyekkel. Fúj!

–A koboldok segítőkészek, de nem tetszik, hogy a vadászokhoz akartok elvezetni! Kinek az oldalán álltok most?

– Rikhter ezt a kérdést miért válaszolnák meg?

– Mert a koboldok őszinték, soha nem tudnak hazudni.

– Va-dá-szok! Az-ők-ol-da-lán-ál-lunk!

– Gondoltam! Na jó!! Menjünk!

– Rikhter! Ez őrültség! –  Kiabál Sophie

– Ez van! – Követjük a koboldokat. Körbe vesznek, szinte Rikhter testéhez kell préselődnöm.

– Miért kell ez? Mit akarnak? – Suttogok a fülébe.

– Nézd, ezek a lények, veszélyesek, bármit mondasz, az valóra válhat, az ő mágiájuk különleges, és vigyázni kell velük! – Rikhter óvatos, ez nem vall rá!

Alig telt el pár perc és már látjuk a vadászok kastélyát. Az egész olyan, mint egy műhely. Csúcsos tetejű tornyok, viszonylag nagy rózsa ablakokkal. Őrszemek akárhova nézek! Ezüst puskával, és kardokkal. Minket nem látnak, hála Rikhter mágiájának, de a koboldok láthatóak. Az egyik vaskapuhoz érkezünk, legalább három méter magas, zárja kör alakú benne egy V betűvel! A kapunál két őr áll, gyanúsan jönnek ide, megszólítva a koboldokat.

– Mit csináltok itt?

–Hoz-tuk-a-szá-lít-mányt-a-ka-pi-tány-nak!

– Rendben! Befelé! –  A kapu kinyílt és lassan sétáltunk befelé. Ránéztem Rikhter-re és falfehér lett, mire nekem is leesett, hogy Simon védőjele, erősebben kezd világítani, mert ezt a teret már nem bírja.

–  Ááááááááá! –  Torka szakatdából ordít a fájdalomtól, a jel egyre fényesebben ég, és ha ez így halad, felemészti Simon testét.

– Behatolók! Behatolók!

–A francba! – Rikhter felkapja Simon-t. – Tűnés! – Lőni kezdenek ránk, Rikhter és Sophie a levegőben próbálják kikerülni a golyókat, csak hogy rólam megfeledkeztek. Simon sehol én pedig próbálok egy kisebb ház mögé bújni.

Valamilyen harang szólal meg! Úgy hangzik, mint egy „vészjelző”. Gyorsan ki kell találnom valamit! Igaz talán nem tudnak megölni, de ha elkapnak az már gáz! Csak egy fegyverem van a kardom, de ez távolsági harcnak nem jó.

– Annyira jó lenne valami távolságra használható fegyver. Mondjuk egy légpuska! – Gondolkodom picit hangosan. A kardom világítani kezd, egyre nehezebb lesz, markolata vastagszik, éle tompul, ez már nem kard, hanem egy légpuska! Ezt nem gondoltam át! Azt se tudom, hogyan kell lőni! Itt vannak olyan régi angliai kisebb házak, amik olyan 1700-as évekből valók. Óvatosan kinézek az egyik ilyen ház oldalán, körülbelül tőlem pár száz méterre van egy torony, aminek a tetején egy vadász áll, erős fényű, nagy lámpával világít,a többi vadász össze-vissza nyüzsög minket keresve, valami rávett, hogy vállamhoz tegyem a puskát, az ujjamat a ravaszra, belenézve a távcsőbe és a torony tetején álló vadász fejére célozzak.

Húzd meg a ravaszt! Eggyel kevesebb lesz! Egy hang szólal meg a fejemben, valamiért inkább a puskából jött, és Mack hangjára emlékeztet!

BUM! A vadász holtan esik le a toronyról, de állt ott még valaki, és a lámpát egyenesen felém szegezi. Ajaj! Egy vadász támad rám jobbról.

–Kard! – Kiáltom kétségbe esve, és a puska már kardom alakját veszi fel, azzal a lendülettel kivédem a vadász támadását és próbálom féken tartani. Hasba rúgom, ami belefájdul, a pasin páncél mellény van. Igen?! Na ezt kapd ki!

Kardjával nyomja az én kardom, de most tökön rúgom, összeroskad, azzal megpördülök, és mikor visszaérnék vele szembe, kezeimet kinyújtom és levágom a fejét.

– Seggfej!

– Ott van! – Kiáltják, nem várom meg, míg ide érnek, rohanni kezdek az ellenkező irányba. – Menekül! Kapjátok el! – A fenébe! Jó lenne valami segítség! A kard a kezemben ismét alakot ölt, ezúttal mini SMG került a kezembe, csak most mind a kettőbe. Hátra fordulok és lőni kezdem őket. AZ egyik közel kerül és a lábaimat akarja elvágni, mire én felugrok és fejbe rúgom.

– Nem menekülhetsz! – Ismerős hang. – Az apáddal együtt te is megdöglesz! – Az adrenalin szintem magasabb, nem lebeg semmi előttem, csak az apám, és hogy talán ő most szenved.

– Nem! Kiszabadítom őt! Ti pedig elmehetek a jó büdös picsába! Mert ti fogtok most megdögleni!! – Annyira elfeledkezek magamról, hogy előjön az állati énem. A bőröm csillog, kemény, és a két könyökömből egy hosszú tüske áll ki! Először a vadászok, megtorpannak, de erőteljesen futnak felém. A szívük és fejük a gyengéjük, csak akkor halnak meg ha azokra célzok. Felugrok a levegőbe és lövöm őket, addig amíg vissza nem érek a földre, ahogy esek, a talaj fölött egy méterrel célba veszek két vadászt, és a tüskéimmel telibe a szemüket szúrom át. Egy ütést kapok hátulról, fájt, de a gyémánt felfogja, és annak a helyén egy tüske nő, átszúrva a vadász fejét, a száján bement, a tarkóján kijött.

– Nem volt még elég?! – Kiabálok, de nem halják meg. Még idegesebb leszek, a lila mágia körülöttem táncol a gyémánt eltűnik rólam, testem hűvös lesz, emelkedem a magasba, testemet lila száraz pikkelyek kezdik borítani, a látásom homályosul, teljesen elsötétül a világ.

– Itt az ideje, hogy valódi éned kimutasd! Nem vagy semmihez sem hasonlítható, de lila pikkelyeid, ördög farkad, hegyes hosszú füleid, és zölden világító szemeid, elárulnak. Mostantól legyen a neved Aglareth, a ragyogás megtestesítője.

Kinyitom a szemem, a földön fekszem, ami meglep ruhámnak semmi baja, a szoknyám és felsőm is ép, testemen nincs karcolás vagy bármilyen seb, amin azért nem lepődöm meg, sokkal inkább azon, hogy körülöttem halott vadász testek, hús cafatok, a házak és tornyok romokban, tűz ropogása hallatszik, ahogy pusztítja a házakat.

– Mi a…? Mi történt?

– Te…tetted… – Mellettem egy vadász mozog, életben van, ugyan az a vadász, aki ellökött apámtól mikor John elragadta.

– Mi? Én?

–Ah… Át…változtál,… – köhög, szinte fuldoklik. Teste tele van sebbel, de… nem gyógyulnak. –A te erőd… más …mint a miénk. A tested…rengetek mágiát… képes befogadni…többet, mint valaha…azt láttam.  – Nem értem… Miről beszél?

– A vadászok területe több területből áll…menj nyugatra, egyenesen… arra…lesz az a apád… és John is.

– Miért hinnék neked?

– Sehonnan, vagy…megteszed, vagy nem. De ha elszívod a lelkem, segítek megtalálni.

– Elárulod a vadászokat?

– Már mindegy, nem? Meghalok, a testem meghal.

– Azt kéred, mentsem meg a lelked, és a kardom fogja akarsz lenni?

– Talán… de, nem magam miatt, segítek. Utána, eldobhatsz ha akarsz.

– Honnan tudod, hogy elszívhatom a lelked és utána el is dobhatom? – Kérdezem, miközben felállok és oda sétálok hozzá.

– A vadászok majdnem mindent tudnak… Az erőd…bámulatos… és egy ilyen teremtménynek… segíteni szeretnék. – Gondolkodom egy kicsit, egy ideig nem szól, majd leguggolok mellé, ingjét széttépem rajta, hogy kilátszódjon mellkasa.

– Rendben! Mi a neved? – Kérdezem.

– Kyle.

– Heather. – Csak rám mosolyog, és annyit mond, tudom. Kardomat előveszem, a két lélek körülötte lebeg, Diego és Mack velem vannak. Az élét Kyle teste felé teszem és beledöföm a szívébe. Csak akkor jön a lélek a kardomba, ha én is úgy akarom, nem elég csak megölnöm vele. A két pont mellet megjelenik egy harmadik izzó kis gömböcske. Kyle teste eltűnik, de érzem őt.

– Jól van Kyle! Mutasd az utat!

Észrevétlenül kell átosonom, a többi területen, nem fecsérelhetek időt, arra hogy velük harcoljak. Kyle mondja merre menjek, mit csináljak, bízik bennem és én is bízom benne.

– Sshhh! –Kyle hangja a fejemben szól. – Ez a terület zsúfolt, gondolj altató lövedékre, azzal leszedheted az őrszemeket. – Így teszek. A lopakodás mestere vagyok már, az őrszemeket elaltatva, jutok el az egyik területről a másikra. 

– Heather! Látod azt a vadászt? – Egy páncéllal felszerelt kék köpenyt viselt, valahogy ismerős volt. – Ő elvezet John-hoz, kövesd! – Követem. Azt veszem észre, hogy a testem alkamazkodik a környezethez, egy zöld bokorban zöld a testszínem, vagy ha egy nagy kőnél, felveszi éppen azt a színt. Hihetetlen!

Hírtelen a férfi egy falnál áll meg, hatalmas kőfal, egy másik illető jön a képbe és társalogni kezdenek.

– Nos minden a terv szerint halad. John betejesíti a jóslatot és véget vett a bolygónak.  – A bolygónak?!

–A gyémánttal? – Kérdi a másik férfi.

– Igen, de még nem teljes a készlet, a gyémánt egyik fele van meg csak.

– Hol van a másik?

– Kutatjuk, de ha meg lesz, a Földet elkell pusztítanunk. Minden vadászt evakuálni fogunk, vissza a Tretán anyabolygóra.

– És az emberek? Mi lesz a halandókkal?

– Nos nem tudjuk kiiktatni az összes halhatatlant, csak ha a Földet magát pusztítjuk el. Kiválasztunk 35 nőt és 46 férfit,  őket magunkkal visszük, benépesítjük velük a Berzek bolygót, a többi ember, marad, és a Földdel együtt megsemmisül.

 – Csodás terv! Járjunk sikerrel! És találják meg a gyémántot.

– Igenis uram! – Azzal a fejet hajtott, ő marad, de másik fogja magát és elsétál. A férfi felegyenesedik és átmászik a falon, mikor eltűnik, körül nézek, senki nincs itt, és követem a férfit. Amit átmásztam talpam koppanva éri a földet. A férfi hátra fordul. Rémülten néz rám!

– Te meg ki vagy?! – Kérdezi. – Ezek szerint nem ismer.

– A hollóból jöttem.

– Te idióta! Mennyit hallottál?!

– Mindent! – Mi folyik itt?!

– Ne üsd bele az orrodat imposztor! De ha a hollóból jöttél, segíthetnél, hogy hol van a gyémánt.

– Ugyan, miért tenném? –  Kicsit elvigyorodom, majd mélyen a szemébe nézek.

– Hogyan jutottál el idáig? – Kérdezi, mint ha ez lehetetlen lenne. Kyle-al nem volt az.

– Ehhez sincs közöd! Mit akartok tenni a bolygóval?

– Hallottad nem? Elpusztítjuk! Miattatok! Egy idióta vadászősünk, kifejlesztette a mitológiai lényeket, és a Földre küldte őket. Azért hogy próbára tegye az embereket, de csalódást okoztak, most pedig, fizetnek érte. De hogy ne halljon ki az emberiség, egy részét megmentjük. De ti, elpusztultok.

– És ha megállítunk titeket?

– Nem hiszem! Hozzánk képest, túl gyengék vagytok! Mi teremtetünk titeket, az őseiteket, még mikor én sem éltem, már akkor léteztetek.

– Érdekes, hogy személyesen is megosztod ezt velem.

– Igen, mert neked már úgy is mindegy.

– Mi?

– Nem fogod elmondani senkinek. – Hírtelen felém rohan hatalmas sebességgel. Kardot ránt és felém szúr. – Mert megöllek! – Kardommal kivédem támadását, de túl erős. Nem bírom visszatartani. Elugrok, a kard helyettem a kőfalat érte, aminek berepedt az oldala. Nagyon erős.

– Heather! Őt nem könnyű legyőzni, túl erős. – Szól Kyle.

– Mit csináljak?

– Muszáj harcolnod, nem fog leállni. – Remek!

– Te csak egy kis halhatatlan vagy, de nem ismered az igazi erőt! – Kiabál és felém fut.  Én csak állok ott és az utolsó pillanatban mellkason szúrom, a szívét akartam, de félre csúszott.

– Ribanc!

Az a semleges kisugárzás, ami belőle árad egyszerre izgalmas és borzalmas is.

– Most  nincs arra időm, hogy veled bájcsevegjek, szóval tűnés az utamból!

– Te valamit összekeversz. Ez itt az én területem, és nem engedlek át? – Arca torz.

– Lehet, de nem igazán érdekel. Vagy elengedsz vagy megöllek  – Fenyegetőzök, ami nem tetszik neki

– Fenyegetsz? – Megfogja kardom pengéjét és kihúzza mellkasából.

 – Ismerős vagy! Találkoztunk már? – Kérdeztem. 

– Ejnye-ejnye! Úgy látszik a bátyám, nem tudd kordában tartani.

– A bátyád? Azt se tudom ki az, meg hogy te ki vagy!

– Ó! Milyen udvariatlan vagyok. A nevem Ren Tanavar.

– Tessék?! Tanavar? Te Rikhter testvére vagy?! Hát persze… az öcsikéje, aki átállt a másik oldalra.

– Mit tudsz te erről?! – Idegesen vágja felém a szavakat.

– Sokat! Rikhter elmesélte az életét, mikor még halandó volt.

– Senkinek nem beszél erről…miért pont egy ilyen szukának mondja el?

– Tudod nem hiszem hogy közöd van hozzá, és nem vagyok szuka se  ribanc! – Felhergel, de nyugtatnom kell magam.

– Nem vagy puhány, ez tetszik.

Sajnálom Ezra, de mielőtt segítenék neked, ki kell iktatnom egy Tanavar ivadékot.

Már felkészülök Ren támadására, egyenesen felém döfi kardját, már majdnem kivédem, már majdnem a fejét veszem, mikor valaki saját kardjával , egy pörgő mozdulattal kivédi előlem a támadást.

– Rikhter? 

– Rikhter! Az én bátyám.

– Ren! De régen láttalak! Már hiányoztál.

– Rikhter mit csinálsz?!

– Csönd Heather! Ő az én öcsém, majd én elbánok vele.

– Mint ha el tudnál.

– Le becsülsz, én nem tenném! – Rikhter komolyan veszi az öccsét, de fenyegetni kezdi. – Hol van John?

– Mit érdekel az téged? És minek mondanám meg? – Ren arrogáns válasza felidegesít.  Rikhter arcán újra látom a perverz, gonosz , és önbizalmas mosolyát.

– Tudod, ha nem teszed, baja esik!

– Kinek?

Rikhter kezei közt Kiara jelenik meg. Szája le van ragasztva, kezei megkötve, Rikhter a torkánál tartja őt.

– Kiara! – Ren aggódva néz a lányra?

– EZ most komoly? – Szólalok meg flegmán.

– AZ én kicsi öcsikém beleszeretett egy sellőbe, a holló volt tagjába, aki elárult minket! – Szorít a lány nyakán. – Gyerünk öcsi! Beszélj, vagy bántani fogom.

– Honnan tudod?! Te szemétláda!

 – Megtisztelsz testvérem. – Rikhter egy kést szorít Kiara mellkasához. – Nos? Hallgatlak.

– Nem veszel rá, hogy beszéljek.

– Tényleg? – Átdöfi a lány mellkasán, az meg sikoltozik. – Mint tudjuk a sellők halhatatlanok, de sok idő mire begyógyulnak a sebeik, az idő alatt pedig ha sok seb van rajtuk, bele is halhatnak. És van sellő, nincs sellő.

– Oké! Ezen a területen vannak, körülbelül 500 méterre. Arra. – Mutat Nyugatra.

– Hm! Remek. Kár hogy hazudsz! – Rikhter egy újabb kést vesz elő és most Kiara mellébe vágja.

–Áááááá!

– Úúú, a nőknek a legérzékenyebb részük!

– Mi a faszt csinálsz?! Megmondtam hol van nem?!

– Nem mondasz igazat! Szóval HOL VAN?!

– Nem tudom!

– Neeeem? – Rikhter a másik mellét is kinyírja Kiaranak. Ren is szenved, szereti a lányt. Össze is illenek. – Hát jó öcsi, még van egy dobásod. Hol van John Cox?

Rent kiveri a verejték. Tétovázik. – Menj a picsába Rikhter!

– Ám legyen! – Rikhter elvágja Kiara torkát, a lány a földre esik, és többé nem mozdul. Vízé porlad és lassan párologni kezd. – Most rajtad a sor! – Rikhter és Ren egymásnak esnek. – Heather! Menj! – Bólintok és ott hagyom őket.

– Kyle! Merre menjek?

– Nyugatra!

– Mi? De hát Ren…

– Igazat mondod Heahter. A társad csak bosszút állt a lányon. – Kiara…

– Rendben! – Ahogy rohanok előre Sophie-t és Simon-t pillantom meg. Sophie egy vadásszal harcol, Simon mozdulatlanul fekszik. Mire oda érek Sophie végez a vadásszal. Simon-hoz rohanok.

– Mi van vele?

– Nem bírja ezt a légkört, nem tudom mit tehetnénk. – Feleli a lány.

– Heather! – Szólít meg Kyle. – Ha megcsókolód akkor az segít neki, hogy levegőt kapjon.

– Mi? Nem fogom megcsokólni!

– Te kihez beszélsz? – Jaj tényleg, ő nem hallja.

– Az most hosszú.

– Figyelj, a te képességed képes arra, hogy életben tartsa, ha egyáltalán azt akarod, hogy éljen. – Idegesen csípőre teszem a kezem és fel-alá járkálok. Jól van, legyen. Sophie feszülten néz, oda megyek Simonhoz, megfogom arcát, és megcsókolom. Pár másodperc múlva a fiú felköhög és lélegezni kezd.

– Ezt hogy… – Sophie értetlenül pillant rám, akár csak Simon, ő pedig a szájára teszi kezét.

– Menjünk! – Segítek neki felállni , és előre vesszük az irányt.

– Hol van Rikhter? – Kérdeti Sophie aggódva.

– Ren-el harcol.

– Mi? Segítenünk kell neki!

– Segíts ha akarsz. – Ridegen nézek rá. – Engem most csak az érdekel, hogy Ezra-t megtaláljuk.

– Ez nem csak rólad és Ezra-ról szól! Rólunk is! – A lány megfordul és visszarohan Rikhter irányába.

– Tudom. Rikhter téged szeret, neked jobban örül majd. – De ezt már nem hallja.

 Tovább indulok, majd megállok és hátra nézek?

– Te jössz vagy maradsz? – Kérdezem a fiút.

– Öhm… én… – Egy darabig csönd lett. Simon lehajtja fejét.  – Köszönöm.

Elmosolyodok.

– Nincs mit.

– De miért? Miért mentettél meg?

– Ahogy Sophie mondta, ez mindenkiről szól. Eldöntötted, hogy nekünk segítesz, mi is segítünk neked.

– És ha ez érzelmekkel járul?

– Milyen érzelmekkel?

– Azért jöttem, hogy segítsek neked, hogy megvédjelek, de ostoba voltam. Amióta találkoztunk, a szívem csak a tiéd. Tudom, hogy megkellet volna, hogy öljelek, de nem ment.  ÉS most meg te védtél meg. De én nem tudok tőled elszakadni. – Ridegen nézek rá, kicsit mardossa a lelkem, hogy csak miattam van itt, bár egy vadásztól mit várok.

– Enged, hogy mindig melletted legyek. – Mondja. Nem válaszolok erre, csak hátat fordítok neki és elindulok.

– Gyere. – Hallom ahogy elmosolyodik és utánam fut. Pár lépés múlva, látjuk Azt az erődöt, ahol John tartózkodik, és érezni kezdem Ezra mágiáját. Mint ha robbant volna…. Ezra ereje elszabadul és kezd minden gyémánttá változni.

– Jaj ne! Elkezdték!