2013. december 27., péntek

10.fejezet - A felszínre törő vadállat

Sziasztok! Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak. Remélem jól telik a szünet! :)
Köszönöm a véleményeket, nagyon hálás vagyok értük! :)
Ez a rész évad záró, igyekszem a folytatással!
Puszi! :* ( A hibákért elnézést kérek! :) )








NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – Torkom szakadtából ordítottam, a kard egyenesen Rolf szívébe fúródott. A testem ismét remeg, a félelemtől, hogy meg fogom ölni Mack-et!
– Te eszement barom! Ez fáj! – Rikhter üvöltött, arrébb lökte Mack-et, kihúzta szívéből a kardot, és neki akart rontani a fiúnak.
– Várj! Ez az én harcom. – Állítottam meg.
– Mégis engem vett célba?!
– Rikhter! Majd én! – Kiveszem kezéből a kardot, Mack egy méterre áll tőlem. –  Rendben! Harcolok veled. – Rikhter  a fülemhez hajolt:
– Ne feledd! A mágia úgy működik, ha hiszel benne. – Súgta. Csak bólintottam, és erősen fogtam a hegyes fém darabot.
– Heather, én nem foglak bántani, megadom magam. – Mondta Mack.
– De én akarom, hogy harcolj! – Kicsit elhallgattam, aztán folytattam. – Eddigi életemben, mindig csak bizonyítani akartam, hogy én is érek valamit. Vagyok valaki. Nem vagyok ember, valaki más él bennem. Már nem tudom, milyen az igazi Heather Blassem. Én ki akarom deríteni! Tudnom kell! Éppen ezért… meg foglak ölni! – Egyáltalán nem számított erre a kijelentésemre. Tényleg elhatároztam magam. A kezemet lila aura vette körül, majd az egész testemet.
– Ez meg mi?
– Mondtam, csak hittel működik. – Rikhi elismerően néz rám, és bólint, a ruhám más, mint egy perce. Egy testhez simuló mini szoknya, bal oldalán sűrűn egymás mellett lila szegecsek díszítették, amikből földig érő lila láncok lógnak ki. A felsőm egy hosszú ujjú toppból áll, mély V alakú dekoltázzsal. A csizmámnak vagy tizenkét centis sarka van, fekete, lila fűzőkkel, mind két oldalán szegecsekkel, és láncokkal.
– Wow! Eszméletlen ez a ruha! Vigyázz magadra, mert még harc közben rád vettem magam. – Nyalta meg száját Rikhter.
– Akkor én meg levágom a tökeidet és megettelek velük! – Vigyorodott el Rolf. Meglepődtem, mert Rikhter csak röhög, ahogy Rolf is. Mack arca inkább pirosra színeződött, szemeiben mégis ott van a bánat. Belülről meleg érzés önt el, a kard markolata tűz forró, de élvezem ezt a forróságot. Nem habozok, teljes sebességgel Macknek rontok. Kivédi támadásom, én jobbról oldalba rúgom, megfogja lábam, és az oszlopnak csap, ami az ütközés pontnál kettéhasadt. Egyáltalán nem érezek fájdalmat, csak dühöt. Feltápászkodom és kapom a következő ütést Macktől, egyenesen gyomorszájba, a falnak repülök, ami megrepedezett a nyomástól.
– Adjál neki! Ne kíméld! – Kiabál Rikhter.
– Hé! Te kinek az oldalán állsz, marha?!  
– Ja, bocs! – Röhög. Megáll az eszem! Én itt szenvedek egy hülye barommal, ő meg még szurkol is neki?!
– Jobb lesz, ha összeszeded magad! – Mack gúnyolódik, és az agyam most szállt el! Egy pillanat alatt a fiú mögé kerülök és kardommal átszúrom a torkát! A kezem remegni kezd, sosem voltam még ilyen gyors, automatikusan ránézek Rikhterre és Rolfra, látom rajtuk a döbbenetet, de nem miattam. Lassan ránézek Mackre, egy kardal a nyakában fekszik a földön mozdulatlanul.
– Mack? – Szólítom, de nem reagál. Óvatosan nyakára teszem a kezem, nincs pulzusa. Bár eddig sem volt, de úgy érzem… Hírtelen minden elfehéredett előttem, egy üres térben vagyok, senki sincs körülöttem.
– Heather. – Egy hang szólít, egy ismerős hang, előttem egy árny jelenik meg, aztán szépen ki rajzolódnak vonásai.
– Mack? De hogyan? Mi ez az egész?
– Semmi baj, már így is halott voltam. Azért vagy itt, hogy még egy esélyt kapjak.
– Esélyt? Mire?
– Hogy elmondjak neked egy fontos dolgot. – Türelmetlenül néztem és vártam, hogy folytassa. Kicsit habozva, de belekezdett.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk? Amikor rád néztem, majd elolvadtam a gyönyörtől. Sajnálok, minden egyes olyan dolgot, amit veled tettem és nem volt túl kellemes. Viszont azt tudnod kell, hogy szeretlek! Sophiet is szerettem, de téged jobban. Ő mindig irigy lesz rád, bármit is teszel, de sose feledd: Nem számít, mit csinálsz, az sem, hogy mi vagy valójában. Te akkor is Heather Blassem maradsz, az a lány, akibe halálosan szerelmes vagyok! – A könnyek összegyülnek a szememben és végig folynak arcomon.  – Most miért sírsz?
– Hogy tudod még ezt mondani, amikor megöltelek?
– Nem öltél meg. Felszabadítottál. Örülök, hogy ismerhettelek. Ég veled!
– Mack! Mack! – Eltűnt. Újra itt álok a „harcmezőn”, Mack teste porrá égett. Csak bámulok előre, s nem tudom mit kéne tennem.
– Nagyon szép! – Tapsol Arata. – Tudsz te, ha akarsz! Jó ez a ruha, úgy látom, a kard szeret téged. – Mutat rá. Érzem a fegyverben lévő energiát, hallom a szív dobogását, s markolatán egy lila szem jelent meg. Csak én látom, rám kacsint, majd eltűnik.  
– Köszönöm! – Jó érzés kimondani, még ha őrültség is.
– Szívesen! De mit is? – Jön oda vigyorogva Rikhter.
– Neked semmit! Arata, beszélnem kell veled! – Látja, hogy elhatároztam magam, és hogy fontos dologról van szó, ezért félre hív és egy fehér burkot képez körénk.
– Így nem hallja senki. – Magyarázza meg. – Nos, halljuk!
– Nyílván, eldőlt, hogy akkor én maradok itt, mivel Mack már…
– Igen, így van.
– Szeretnék kérni valamit. Igaz nem tudom, mennyire lehetne ilyet kérni, de szükségem van rá.
– Mi lenne az? – Tárta szét karjait.
– Nem akarok többet Rikhter tanonca lenni. Rolfot akarom!

Beállt a zavaró csend. Arata kicsit sem lepődött meg, vagy csak nem mutatja.
– Érdekes! Ilyet az elmúlt ezerötszáz évben nem kért senki.
– Hát most igen!
– Figyelj, meg tudom csinálni, de! Szólnom kell Rikhternek, Rolfnak és Sophienak is.
– Sophienak miért?
– Mert ha te Rolffal akarsz lenni, akkor neki Rikhterrel kell.
– Már értem. Nem lehet kettő…
– Hogy belemennek e, az még nem tiszta, de ha neked tényleg ez a kérésed, akkor meglesz!
– Köszönöm! – Fejet hajt, majd odébb megy. Az, hogy ilyet tőle, két oka van. Az egyik: Kedvelem Rikhtert, de elegem is van belőle. Ráadásul megerőszakolt, ezt már nem tudom elviselni. A másik:
– Heather! Menjünk! – Rikhter kizökkent, és megfogja a vállamat.
– Hova?
– Beszélnem kell veled, most! – Ajaj! Most rájött? De hát Arata védő burkot képezett a beszélgetésünk során, kizárt, hogy…
– Mi kizárt? – Már megint? Csak a gondolatom végét hallotta?
– Semmi, menjünk. – Ki megyünk a kastély egyik erkélyére, egy szál cigit ad a kezembe, ő is elővesz egyet, majd rágyújt. Karjaival rákönyököl az erkély kerítésére és mélyen beleszív a dohányba.
– Te mióta cigizel? – Kérdezem.
– Kislány, itt az a kérdés, hogy ki nem cigizik. – Ránéz a cigimre, és odaadja az öngyújtót.
– Egyébként, miről akartál beszélni? – Fújom ki a füstöt.
– Sophieról.
– Sophieról? Minek?
– Gondolom, tudod, hogy a csajnak van egy olyan képessége, ami öngyógyító.
– Igen?
– A vadászoknak kell, és el akarják lopni, csak hogy ez a képesség neked is megvan. Erről még nem tudnak, de ha kiderül, akkor mind a kettőtök „veszélyben” van.
– Na várjunk! De amikor találkoztunk Johnnal, Tara kergetése után, akkor azt mondta, hogy én kellek neki.
– Ez igaz, mert John tudja, de a többi nem. – Szív egy kis nikotint és lassan fúlja ki, nagyképű stílusban.
– És nem mondja el nekik?
– Gondolod, hinnének neki? Ott nem Cox a nagy kutya, hanem más.
– Ki? – Rikhter egy ideig csak néz rám, látom, azon töpreng, vajon elmondja vagy ne.
– Az öcsém.  – Ahogy szívok a cigiből, megakad a füst, és köhögve jön ki az egész.
– Mi a franc?! Az öcséd?! Neked van öcséd?!
– Miért nem tudtad?
– Honnan a picsából kellet volna tudnom?! Egyébként meg, ha testvérek vagytok, akkor neki is démonnak kéne lennie nem?
– Az is. Egy undok, gusztustalan, nyálkás, idióta szőke féreg.
– Látom meg van testvéri szeretett köztetek…
– Régen meg volt. Mostanra viszont úgy gondoljuk, a szeretet gyenge embereknek való.
– Jaj ne már! Mindenhol ez folyik a csapon. A szeretett gyengévé tesz, csak az erős, akinek nincsenek kötelékei, blaa blaa blaa! – Rám néz, és fürkészni kezdi az arcomat. A távolba nézek, és sóhajtok. én szeretek. Ráadásul nem egy valakit.
 – Rikhter.
– Hm?
– Voltál már… valaha is szerelmes? – Nem szól semmit, csak bele szív a dohányba. Felém fordul és beletúr aranyszőke hajába, kicsit minta kínos lenne számára ez a kérdés.
– Emberkoromban igen.
– És hányszor?
– Miért érdekel téged ez a téma?
– Mert kíváncsi vagyok. – Fáradtan sóhajt egyet, és csak néz maga elé. Valami nem stimmel! Hol van az a kegyetlen szívtipró Rikhter akit ismerek? Most olyan kedves és sebezhető.
– Tizennégy éves koromban, a családommal Barcelonába költöztünk, anyám félig spanyol volt, ezért folyékonyan beszélem a nyelvet. Ott találkoztam egy lánnyal, és utána minden ment a maga módján. – Kicsit elhalkul, aztán folytatja.
– Két évig voltunk együtt és az is nehéz időszak volt. Apám szigorú és kegyetlen volt, nem csípte a barátnőmet és szerintem engem sem. Bezzeg a két húgomat és az öcsémet imádta. A lényeg, hogy a lány meghalt, megölték.
– Ki?
– Úgy gondolom, hogy az apám tette, de ez hosszú és unalmas történet.
– Miért lenne unalmas? Van időnk, nem? – Fintorogtam. Nehogy már! Elkezd egy sztorit és abba hagyja?! Hát akassza már fel magát! – gondoltam. 
– Hallottam.
– Jól van! Csak mondjad már!
– Na jó, elmesélem az egészet, de egyáltalán nem vidám.
– Hallgatom! – Komolyan érdekel a múltja. Nem is értem, miért, de kíváncsivá tett.
– Oké! Az egész ott kezdődött, hogy oda költöztünk. Az a ház egy kísértet lakta barlang volt inkább. Kis srác koromban láttam dolgokat. Szellemeket, angyalokat. Egyedül öcsém, Ren hitt nekem, senki más. Azt hitték becsavarodtam, pedig már Ren is látta őket. Amikor megismertem Rosalie-t, már nem láttam a szellemeket, egy darabig. De aztán… A látomás visszatért. Bántottak, nem csak engem, a húgaimat, anyát, öcsémet. Apámat viszont soha! Egy éjjel, felmentem a szobájába, persze résnyire nyitott ajtón keresztül figyeltem őt, és a saját szememmel láttam, ahogy megcsonkít egy nőt, majd megeszi a belső szerveit. Apám nem volt ember, démon volt, bár erre is később jöttem rá, amikor kutatni kezdem a természetfölötti lények után. Anyám prosti volt, és amikor apám erre rájött kinyírta anyánkat. Emlékszem azt mondta: „Ha valaki még egy hibát elkövet a családban, ez vár rá is.” Nem volt normális, így se meg amúgy se, de azért végig nézni anyám halálát… Nekem talán nem jelentett gondot, de Charlottenak és Cloenak igen, a két húgom nem is beszélt egy ideig, rettegtek apámtól.
– Te jó ég! Várj! Hol vannak a húgaid? Az oké, hogy említetted az öcsédet, hogy a vadészok nagy feje, de a két lány? – Szakítottam félbe, persze nem vette jó néven.
– Várj már! Ott még nem tartok!
– Jó, bocs! Folytasd!
– Szóval, abban az időszakban elég sok háború volt, ezért katonai toborzások voltak. Ifjú fiúkat kerestek katonáknak, és én sem maradtam ki.
– Katona voltál? Rossz volt? Úgy értem katonának lenni? Vagy örültél, hogy megszabadultál apádtól?
– Igazából már nem tudom érezni azt az érzést, de felidézni talán igen. Egy késő őszi éjjelen a város arra ébredt, hogy gyújtogatnak és betörnek a házakba. Amikor hozzánk is betörtek, egy pillanat alatt megfogták a karomat és kivonszoltak a házból. Apám megölhette volna őket, segíthetett volna, de nem tette. Csak állt ott, és nézte, ahogy távolodom. Az hogy mi történt velem a kiképzésen nem lényeges, de ami utána történt…
– Mi? Mi történt?
– Egy nap apám eljött értem, Rosalieval együtt. Azt mondta kiszabadít, és haza mehetek. Rosa a nyakamba ugrott, nagyon sírt, apám arcán nem láttam az aggódást, de a vérszomjat igen. Adott a kezembe egy dobozt, azt mondta, szereljem fel a karomra, és az majd megvéd. Hittem neki, mert ő egy démon volt, biztos voltam, hogy ért az ilyen dolgokhoz. – Elhallgat, megbököm az oldalát, majd folytatja. – Az a kis dobozka, egy önmegsemmisítő bomba volt. – Tágra nyílik a szemem, és automatikusan Rikhter vállára tettem a kezem.
– Szóval…
– Igen. Így haltam meg. A gáz az volt, hogy amikor már tudtam, hogy felfogok robbani, apám hagyta, hogy Rosalie felém rohanjon. Késő volt, hogy megállítsam, próbáltam futni előle, hogy ne essen baja, de nem sikerült, Rosa a nyakamba ugrott, a bomba pedig robbant. Ez után már csak arra emlékszem, hogy Apám fölöttem ül, majd eltűnik.
– És ekkor váltál démonná, ugye?
– Pontosan. Apám mérget adott nekem, mivel a robbanás után felélesztett.
– És Roset?
– Őt nem. A teste hamuvá lett. A lényeg, hogy nem éreztem, nem voltam ember, erre pedig akkor jöttem rá, amikor megöltem a húgaimat, az öcsémet, és találkoztam Rolffal. – Kezdett összeállni a kép. Rikhter nem az akinek mutatja magát. A jégszív mögött egy kedves szelíd férfi rejtőzik.
– Rolffal?
– Igen, nem sokkal az után, hogy végeztem a testvéreimmel, megjelent egy nagynak nem mondható fekete farkas. Aztán hirtelen egy fiú lett belőle, alig volt idősebb nálam, elmagyarázta, hogy mi folyik itt. Hogy mi ő, mi vagyok én, onnantól együtt jártuk a világot.
– Értem. És hogy kerültetek ide, a Hollóba?
– Az már egy másik történet.
– Jó, akkor mit tudsz a húgaidról?
– Hát, mivel úgy öltem meg őket, hogy halhatatlan voltam, ezért ők is azok, de fogalmam sincs, hogy hol lehetnek. Azt tudom Charlotte vámpír, Cloe pedig szellem. Többet nem.
– Tényleg hosszú történet volt.
– Én mondtam, de te akartad tudni.
– Na igen. Azért kíváncsi lennék, hogy Rose él e még. Úgy értem, lehet ő is halhatatlan lett, nem?
– Én kizárnám, mert minden személynek tudjuk a faját. Rosalie nincs köztük, szóval ő emberként halt meg, nem jött vissza. – Úgy tűnt lezárta dolgot, de olyan bánatosnak tűnik.
– Rikhter! Van fogalmad róla, hogy milyen sokáig kerestelek?! – Jaj ne! Ez Kiara hangja.
– Mert?
– Igazából, két okból. Az egyik, hogy Rolf és Sophie különváltak és…
– Na álljunk meg! – Vág a szavába Rikhter. – Mi az, hogy különváltak?
– Már nem társak. Arata szétszedte őket, Sophie most totálisan ki van bukva, jaaaaj de sajnálom. – Hangján a cinikusság és csúfondárosság hallatszik. Én nem szólok semmit, csak figyelek.
– És akkor most kivel van Rolf? – Rikhter nyugtalan. Szerintem sejt valamit.
–Nem tudom. Ara azt mondta, hogy mást tesz mellé.
– De hát Rolf és Sophie már kétszáz éve együtt dolgoznak. Miért szedte őket szét.
– Hányszor mondjam el, hogy nem tudom?! Majd kiderül.
– Vedd halkabbra a csőröd velem szemben, vagy egy tükör elé ültetlek kikötözve és levágom a melleidet. – Meg kell erőltetnem magamat, hogy ne röhögjek. Imádom Rikhter oltásait. – Mi volt a másik ok? – Kérdezi a fiú.
– Háááát. –  A lány kéjesen közeledett a fiú felé. Nyakát végig simította és megnyalta az állát. – Üres az ágyam, és kedvem támadt szórakozni. – Olyan szinten rá mászott Rikhterre, hogy azt hittem bele bújik.
– Öcsém! És még Tara-t nevezitek kurvának. – Nem bírok magammal, muszáj megszólalnom cinikus hangon.
– Ugye? Én sem értem. – Nézz rám Rikhi flegmatikusan.
– Te most ezt élvezed? – Komolyan undorító volt, amit Kiara ott leművelt Rikhin, tényleg hányingerem lett.
– Őszintén? Jobban élvezném, ha más csinálná?
– Például?
– Te!
– Anyád büdös picsája, te romlott seggű bőregér! – Hú de felhúztam magam! Barom! Nem tetszett neki, amit mondtam, de leszarom! Ott hagyom őket, elindulok befelé és Ezra-val találkozom. De régen láttam!
– Heather! Mi újság?
– Ezt most komolyan kérdezed? Majdnem végig néztem, ahogy egy sellőkurva egy beképzelt démon farkát szopja! – Nem nyílt tágra a szeme, áá dehogy! Csak éppen akkora lett, hogy mindjárt kiesnek.
– Oké, hagyjuk ezt a témát. Amúgy veled – Hangsúlyozza ki a szót– mi újság?
– Amúgy semmi.
– Szép volt egyébként. Jól helyben hagytad Mack-et.
–Nincs kedvem erről beszélni. Most megyek. – Elindulok, de elkapja  a karomat, visszaránt és a mellkasának ütközöm.
– Tudom mit kértél Aratatól. – Súgja. Remegni kezdek, kétségbe eseten felnézek rá. – De azt ugye tudod, hogy ha te Rolfhoz kerülsz, akkor Sophie Rikhterhez?
– Igen. Miért, ez rossz?
– Részben az. – Értetlenül nézek rá. – Nézd, Rikhter és Sophie… ha egymás mellé kerülnek annak nem lesz jó vége. Sophienka tetszik Rikhter, ő pedig ezt ki fogja használni. Ráadásul szerintem Rikhinek sem közömbös.
– Ebben azért nem lennék biztos, de ha így is van, akkor ezzel mi a probléma?
– Hát, ha Rikhter öccse úgy dönt, hogy „meglátogatna” – mutatta macskakörömmel –minket, akkor az hasznára válik, hogy a két kellő husi egymás mellett van. – Egy ideig csak nézzük egymást, aztán eltávolodva tőle, kikerülöm és elindulok.
– Nem izgat!
– Pedig jobb lesz, ha igen. Ha Rikhter meg tudja, mit akarsz majd, akkor harc lesz. Méghozzá nem kicsi. – Csak szépen ballagok tovább, látszólag úgy téve, mintha nem érdekelne a téma. A dilemma az: Tudom, hogy igaza van, de egyre jobban érdekel, ki vagyok, mi a feladatom. Azért akarok elmenni Rikhtertől, mert valakinek szívességet akarok tenni. Szívességet, ami a vesztét okozza majd, mert a mámora, az lesz a pokla!




Kint ülök az ajtó előtt, már egy ideje, csak bámulom a világot. Ez már félig az emberek világa, az erdőn túl van az ő igazi világuk. Csak merengek, úgy ülök itt, mintha én lennék az ajtó őre. Érzem, Rikhter tudja, hogy itt vagyok, csak valamiért nem jön. Hm! Lehet, érzi, hogy most magányra van szükségem?  
Hírtelen megreccsen egy faág, azonnal oda kapom a fejem, és feltápászkodom.
– Van itt valaki?! – Kezem a kardomra teszem, felkészülve egy váratlan támadásra. Úgy látszik már egész jók a reflexeim. Egy csapás érkezik a baloldalról, kardommal kivédem s lendületből ellököm. Egy barna hajú, sovány lányt látok. Fekete-fehér mintás inge gyűrötten kuszán áll rajta, farmerja sáros, s haja kócosan tapadt izzadt bőréhez.
– Ki vagy? És mit keresel itt? – Vonom kérdőre.
– Ezt inkább tőled kérdezhetném! Mióta van egy új lány a Hollóban? Nem értesültem volna róla? – A végén úgy elgondolkodik, hogy megfeledkezik a társaságomról.
– Várj! Te is… halhatatlan vagy?
–Mi? Nem! Szállító vagyok!
–  Mit szállítasz?
– Addig nem beszélek, főleg nem neked, amíg nem tudom, hogy ki vagy! – Ekkor kinyílik az ajtó, és a várva várt személy lép ki rajta.
– Semmi baj, Averill. Ő itt Heather, az új diák. – Rikhter körülbelül úgy nézett ki, mint a frissen basszott. Látszik, hogy párszor meghúzta Kiara-t.
– Új diák? Akkor jól sejtettem. – Győződik meg róla. Rikhter maga mögé utasít, és a lány elé lép.
– Mit hoztál? – Kérdezi a fiú.
– Új információkat.
– Na, ez már jól hangzik. Halljuk! –  A lány vállát egy fekete szövet táska terheli, elégé csapzott, és már olyan állapotban van, hogy nem venné meg senki sem.
– Megtettem, amire kértél. Kiderítettem, hogy a vadászok és az Iblisfear-ek milyen kapcsolatban vannak egymással. – Rikhter szemöldökei felszöktek az ég felé, a kíváncsiság egyből megmutatkozott arcán.
– Mit tudtál meg?
– Van egy szekta az Iblisfear körében, a vezető neve Diego Contreras. Különböző rituálékat végeznek, tegnap este például egy emberi holtestet rózsákkal és tőrökkel égettek el.
– Mi? Hogy lehet valakit tőrökkel elégetni? – Kérdezem. A lány nekem válaszolt, de Rikhterre nézett.
– Így készítenek fegyvereket. Egy emberi holtest, kések meg rózsákkal könnyen létre hozható.
– Úgy érted, hogy amikor ezeket elégetik, egy új fegyver jön létre? – Tette csípőre kezét a fiú.
– Pontosan. Mivel a rózsát a halhatatlanok teremtették és fejlesztették, ezért a fegyver maga is halhatatlan energiából készül. – Magyarázza a lány.
– Én ezt nem értem. – Nézzek rá Rikhterre.
– A lényeg az, hogy a rózsa tőlünk, halhatatlan lényektől származik. Mi fejlesztettük ki ezt a növényt, de sok évvel ezelőtt egy Iblisfear ellopott néhányat, és az emberek világába vitte, hogy ott is virágozzon. A baj az volt, hogy a virágnak mágiára van szüksége, hogy nyíljon, az emberek között ez nem volt, de persze már ott is van, hála nekünk, akik úgy döntöttek, hogy adnak az embereknek mágiát. Ezzel a fearek visszaéltek, és magukba szippantották ezt az energiát, így az ember képtelen mágiát használni. A rózsában viszont így is van, bár hol nyílik. És ahol van mágia ott minden lehetséges. – Igazából nagyokat pislogok rá és azt sem tudom, hogy most ez mi, amit mondott. Na, persze lényegében megértettem, de nem egyszerű.
– És akkor az Iblisfearek képtelenek varázserőt használni? – … érdekel a dolog.
–Tudnak, csak nem nagy mennyiségben, így még szükségük van többre, ezt pedig a virágból nyerik. – Mikor Rikhter befejezi  mondatát a lányhoz fordul, és idegesen vár.
– A lényeg: AZ Iblisfearek nem a halhatatlanok oldalán állnak, hanem a vadászokén és fegyvereket készítenek nekik, ellenünk. – Averill mondatára lesápadok, akárcsak a mellettem álló Rikhter.
– Hogy az a…! – A fiú dühösen sarkon fordulva megindul az ajtó felé.
– Most meg hová mész?
– Értesítem a többieket. Averill!
– Igen?
–Épülj be hozzájuk, tudj meg még több dolgot, minden egyes apró részletet tudni akarok! Hol, mikor, kivel, és mit csinálnak! – Rikhter hangja utasításnak hangzik. Kegyetlen és vad. A lány bólint, majd elmegy. Én követtem Rikhtert vissza a Hollóba.
– Készülj fel, mert küldetésre megyünk!
– Mi? Hova?
– Meglátogatjuk ezt a bizonyos Diego-t! – Gondolkodom, hiszen Ezra-ékkal nagyjából tudom, hogy ki az. Már szó volt róla.
– Rikhter, én azt hiszem, tudom, hogy ki az. Nem találkoztam vele, de már szó volt róla…
– Remek! Akkor nem vagy annyira meglepődve. – Bemegyünk egyenesen a Tanácsig, Rikhter irtózatosan dühös hangon kiabál.
– Beszélnünk, kell most!
– A pokolba! – Ijedt meg Aisha, ahogy Rikhter betörte az ajtót. – Normális vagy?!
– Szellem vagy, akkor meg mit rinyálsz?
– Valami problémád van? – Rala lassan sétál felénk, megáll, majd csípőre téve a kezét haragosan nézz Rikhterre.
– Igen! Most találkoztam Averillal és… – Elmeséli a helyzetet, amire senki sem számít. A fiú olyan hevességgel löki a szavakat, hogy alig tudom követni.
– Hogy mi?!
– Nyomorultak! Mégis hogy képzelik?!
– Tennünk kell valamit! – Akadtak ki sorban a Tanács tagjai.
– Ha az ellenfél készülődik, akkor nekünk is azt kell tennünk. – Látom Rala szemében az elszántságot és a haragot. Érzem, hogy mit érezz, majd szétrobban a vágytól, hogy öljön.
– Hogyan? Nincs szükségünk fegyverekre… – Vonta kérdőre őt Wren.
– Nincs. A régi mondás úgy tartja, többet ésszel, mint erővel. Mi most pont ez fogjuk tenni! – Rala nagy lendülettel megindul a körasztalon lévő gömbhöz, ráteszi kezeit, szemeit becsukja, egy meleg szellő kezdi simogatni arcomat.
– Arata! Hívd ide, akinek mondom a nevét: Mardant, Norana, Rolf, Ezra, Tara, Kiara, Sophie. –  Utasítja Rala a mágust, aki már indul is. Közben az a meleg szelő eltűnik, helyette hideg, fagyos szél forgatja fel a könnyű tárgyakat a teremben. A szél mozgása körkörössé válik, és átalakul egy vörös, tornádóvá, aminek a közepén mi állunk.
– Itt vannak. – Érkezik meg Arata a többiekkel.
– Remek! Figyeljetek rám! – Rala beleolvad a vörösen kavargó tornádóba, nem látjuk, de halljuk a hangját. – El kell mennetek az emberek világába! A célpont: Diego Contreras. A feladat adott és egyszerű: Végleg tegyetek róla, hogy ne avatkozzon a vadászok és a halhatatlanok dolgaiba!
– De ehhez miért kellünk ilyen sokan? Csak egy Iblis! – Emelte meg hangját Sophie.
– Lehet, hogy csak egy Iblis, de ő más, mint a többi. Erős, kiszámíthatatlan és nem lesz könnyű megölni. Soha senkit nem becsültem alá és most sem fogok. Biztosra akarok menni, öljétek meg! – Körül nézek, kilencen állunk a forgó szél közepén. Kicsit meg vagyok rémülve, ám nem vagyok egyedül. Ráadásul, ő is itt van…
– Oda küldelek titeket! – Rala tornádója szűkülni kezd, összepréselve minket. Egyre gyorsabban forog, érzem, ahogy lábaim távolodnak a talajtól és felrepít. Alig van az egész egy másodperc, lábaim talajt érintenek, a vörös tornádó pedig elillant.
– Basszus! Legalább Rala mondhatta volna, hogy teleportálni fog! Most totálisan hányingerem lett. – Nyávog Kiara.
– Miért, ha szól, akkor nincs hányingered? – Igaza van Mardant-nak, láttam is rajta, nem örül annak, hogy Kiara is itt van.
A lány csak megvonja vállát és Rikhter karjába karol.
– Na! Vázolom a helyzetet. A célpont: Diego Contreras. Íme, a terv: Külön válunk, az a csapat amelyik megtalálja Diego-t jelezz a többinek. Egyedül nem harcol vele, Világos? – Tárja szét karjait Rikhi.
– Mióta lettél ilyen figyelmes? – Gúnyolódik Rolf.
– Ch! Ha ez meglepett, akkor most figyelj! Háromfős csapatokat alkotunk. Mardant, Norana, Tara egy csapat. Kiara, Sophie, Ezra egy csapat. Heather, Rolf, én harmadaik csapat. – Fülig ér a szája, Rolf pedig felhúzza szemöldökét és nem érti, hogy Rikhter miért döntött úgy, hogy vele lesz egy csapatban. Viszont ezt most én sem értem.
– Rikhter! Ne csináld már! Veled akarok lenni. – Kiara kezdi a hisztit.
– Hagyjál már! Nem látod, hogy előbb leszek Rolf-fal egy csapatban, mint veled?! – És tényleg! Most tűnik fel. Lekoppintja Kiara-t, szétválunk és elindulunk.

A két fiú között sétálok, ez a csend szörnyen zavaró, és ami még kínosabb, hogy mind a ketten túl közel vannak hozzám.  Rikhter keze az enyémhez ér, megfogja, s nem engedi el. Azonnal ránézzek Rolfra, aki fél szemmel pillant rám. Kirántom kezem Rikhteréből és hátam mögött összekulcsolom. Érzem a két fiú közti feszültséget. Hírtelen egy ismerős hangra lettünk figyelmesek. Azonnal felismerem, ez John, a vadász! Rolf megragadja Rikhter és az én vállamat, majd lehúz a földre egy bokor mellé. Mutató úját szájára teszi s csöndben figyel.
– Már meg mondtam egyszer, de úgy látszik neked ez nem elég. – John dühösen dirigál egy illetőnek, aki megkötözve ült előtte a földön.  – Minden Iblisfear-t ki fogunk irtani, veled együtt! A mágia a miénk lesz és megöljük a halhatatlanokat.
– Sosem lesz tiéd a mágia! Utálom a halhatatlanokat, de ha választanom kell, akkor inkább az ő oldalukra állok, mint hogy a te férgeidet szolgáljam!
 – Diego! – Hallom a mellettem lévő Rolf suttogását. Mi? Ő Diego?
– Na jól figyelj! – John leguggolt a férfi elé. – Kapsz egy utolsó esélyt. Ha segítesz elpusztítani az összes rózsát e világban és ez által megkaparintom a mágiát, örök életet adok neked és hatalmat, amit kedved szerint használhatsz. Ha viszont nem segítesz, akkor elpusztítjuk a forrásotokat és minden ember és Iblis, meghal! – John fenyegetői hangja engem is idegesít. Mit képzel magáról?! Diegon látom, hogy töprengeni kezd. Lehajtja fejét, szemét pedig összeszorítja.
– Óh bazd meg! – Szitkozódik Rikhter, Rolf pedig befogja száját, amit én is javasoltam, mert ha még egy szót szól, akkor lebukunk. Nem számítottunk arra, hogy összefutunk Johnnal. Így is meggyűlt a bajunk vele.
– Megfulladok te fasz! – Löki el Rolf kezét.
– Nem tudsz megfulladni te hiperfaszagy!
– Elkussolnátok végre! – Halkan veszekednek, de azért így is hangosnak tűnik. Mozgást hallok. Ránézzek Diegora, szeme felénk pillant. Tudja, hogy itt vagyunk. Érzem, ahogy valami közeledni kezd, de nem látom. Egyre gyorsabban jön, a napfényében egy szürke ezüst fém kard csillan meg. Keresztül halad a torkomon s hátra csapódom valaminek. El akarok távolodni támadómtól, de ő túl gyors, ekkor veszem észre, hogy aki rám támadt, az nem más, mint… Rikhter?!
– Heather?! – Rikhter ledöbbenve nézz rám. – Nem én irányítom a testemet! Rolf, mögötted! – A fiú gyorsan elugrik John elől s Rikhter mögé ér földet. Ezzel is mintha védene minket.
– Heather! Rikhter balfülén van egy pecsét. Használd a mágiádat, képezz egy feloldó varázslatot.
– Mi? Nem tudom hogyan kell!
– Muszáj megpróbálnod! John irányítja őt. Ha használja Rikhter képességeit, meg is ölhet. Amint kész a varázslat, irányítsd Rikhter balfülére. – Többet már nem bír beszélni, mert a legnagyobb problémája most John. Meg kell próbálnom! Rikhter erősebben tolta belém a kardot, fájt a regenerálódás, mert hiába akar összeforrni a seb, ha a kard még benne van.
– Heather! Érezd a mágiát! A feloldó szó: Solutus! – Kiabál Rikhter. Becsukom a szemem s érzem a felgyülemlő dühöt a lelkemben. A testem mintha lángra akarna robbani, kezembe összpontosítom az erőt és Rikhter fülére szorítom.
– Solutus! – Rikhter mellkasából egy kék árny szabadul ki, visszatérve gazdatestéhez, Johnhoz.  Rikhter a lábamra esett és liheget, én pedig kihúzom a nyakamban lévő kardot.
–Jól vagy? – Kérdezem aggódva.
– Persze! Kösz! – A fiú feltápászkodik, bőr szárnyai előbújnak, majd neki ront Johnnak. Hihetetlen, hogy Rolf és Rikhter mennyire gyűlölik egymást, mégis remek párost alkotnak. John alig bír a két fiúval.
– Ezért még meg fizettek! Készüljetek fel! A világ, a miénk lesz! – Egy pillanat alatt eltűnik. John Cox nem egy bátor jellem.  

Diego lazán leveszi magáról a köteleket, feláll s lesöpri magáról a port.
– Szóval elmenekülhettél volna, de direkt nem tetted? – Vonja kérdőre Rolf a férfit
– Mondjuk. Nem szokásom menekülni. Ám tudom, hogy miért jöttetek.
– Valóban? – Rolf arcára egy kaján vigyor ül ki, a szél felerősödik és mellettünk teremnek a többiek. – Akkor már esélyed nem lesz a menekülésre, mert utoljára látod a napfényt.
– Srácok, én nem biztos, hogy képes leszek így harcolni, túl erős a nap… – Szól Norana. Tényleg, ő vámpír! Csoda, hogy eddig kibírta!
– Norana, csak egy kicsit bírd ki, szükségünk van az erődre! – Mondta Mardant.
– Kezdődjék a tánc! – Diego alakja teljesen megváltozik. Éles fogai és karmai nőnek, szeme sárgán izzik, haja pedig földig ér.
– Miért akartok megölni? – Hangja is más. Érdesebb.
– John a virágaimat akarja, de arról fogalma sincs, hogy a legtöbb mágia abban az illetőben van, akit a két kezemmel teremtettem.

Ledöbbenve állunk, mindenki szava elakad.
– Hogy mi?
– Ez meg hogy lehet?
– Te most komolyan beszélsz? – Hallatszik a sok elhűlt hang.
– Rolf, ugye ez… te teremtetted Diego? – Rikhter olyannak tűnik, akit zavar, hogy az „ellensége” megelőzte őt.
–Igen. Diego az én teremtményem, de egy hűtlen kis Iblis lett belőle, akit most darabokra szaggatok. – Rolf fenevaddá változik, és most veszem észre, hogy Diego mostani kinézete egy vérfarkaséhoz hasonlít. Szóval régen Diego vérfarkas volt…
Tara felveszi tűz alakját, Ezra sárga szeme és rothadó húsa is megjelenik. Mardant teste kéken világít, Norana szemei pirossá változnak, Kiara bőre pikkelyes lesz, egy-két helyen még tüskék is nőnek ki belőle. Sophie fehér szárnyai most még nagyobbak és a napfényében szinte vakítóak. Rajtam semmi változás. Rájöttem! A mágiám csak akkor működik, ha dühös vagyok., ha valakit nagyon meg akarok ölni vagy védeni. Mindenki neki ront a férfinak. Úgy haladnak el mellettem, mint ahogy a villám lecsap a földre. Itt állok egyes egyedül, nézem, miként harcolnak a többiek. Mennék, de nem tudok. A lábam nem enged. Olyan, mint amikor félsz és a lábaid legyökereznének, de ez most más. Nem félek! Nem értem, akkor miért… Hírtelem egy kéz ragadja meg a bokámat, oda pillantok és szemeim tágra nyílnak. Az alak a földből jön elő. Ez… ez…
– Diego?!
– Hahaha! Helló szépségem! – Kaján vigyorral nyalja végig a nyakamat.
– De hát, a többiek kivel harcolnak? – Nézek rájuk. Tényleg harcolnak Diegoval, de akkor az, aki mellettem van, ki?
– Ő a klónom. Én vagyok az igazi Diego. – Végig nyalja ismét a nyakam, de ezúttal rámarkol a mellemre is. – Nyami! Finomnak tűnsz.
– Engedj el, te mocskos állat!
– Érted jönnek. Te kellesz nekik. De lehet, hogy megtartalak magamnak, mert te egy hatalmas fegyver vagy drágám.
– Sosem leszek a tiéd, sem a vadászoké! Én halhatatlan vagyok, hozzájuk tartozom! – Érzem, a düh szintem megy felfelé.
– Mégis mit tervezel?! – Kérdezem.
– Kicsikém, nekem igazi ínyencségre fáj a fogam. – Kezével a fejemet Rolf és Rikhter irányába fordította.
–Mi? Ők ketten? De miért?
– Mert ha Rolf él, én nem lehetek szabad.
– De akkor mi célod van Rikhterrel?
– Hmmmm! Azt, most mindjárt megtudod. – Elenged. Mindenhol csak Diego klónokat látok, akik csapdába ejtik a többieket.
– Áááááááá! – Tara észveszejtően kiált, mert Diego klónjának karmai mélyen a húsába vág. Rolfot és Rikhtert is elkapta.
– Mióta várok már erre a napra! – Diego elengedi Rikhtert és nekem löki. – Íme az ajánlatom: Heather! Öld meg Rikhtert, vagy porrá égetem Rolfot!

– Ne hallgass rá! – Rolf harcol Diego ellen. Próbál kiszabadulni, de túl mélyen vannak a húsában Diego karmai. Nem hal meg, de fájdalmat érezz és ez, nekem is fájdalmat okozz.
– Szóval Heather? A választás a tiéd. – Nekem szükségem van mindkettejükre.
– Miért? Miért csinálod ezt? Miért nem lehetsz szabad, anélkül, hogy megölnéd őt? – Egy ideig csönd lett, majd ismét szóra nyitom számat. – Tök mindegy mit választok, így is úgy is megölöd Rolfot.
– Pontosan picinyem.
– Akkor ennek mi értelme?
– Hát ha vagy olyan ostoba, hogy el hidd és akkor a démonka is porrá ég. De látom, nem vagy olyan hülye.
– Nem számít, mennyire utáljuk egymást. – Szólal meg hírtelen Ezra. – Nem számít mennyire nem bírjuk a másikat! Mi egy csapat vagyunk! Éveken keresztül együtt edzetünk, harcoltunk és éltünk. Nekem ők a családom, és nem engedem, hogy hozzájuk érj! – Ezra dühösen löki le magáról a klón Diegot s annak leszakítja fejét. A vér azonnal a fiú kezéhez tapad. Az elszántság ott csillog az arcán.
– Mi nem becsültünk le téged, mert tudtuk, hogy erős vagy, de te, megaláztál minket, alábecsültél, ezt pedig soha nem bocsájtom meg!
– Ahogy én sem! – Mindenki meglepődve nézz rám. – Egész életemben vergődtem az élettel. Sosem volt családom, barátaim. De most van! – Lassan kezdek az igazi Diego felé sétálni, aki fogva tarja Rolfot. – Meg akarunk ölni, igen. Mert az erő, amit birtokolsz, hozzánk tartozik. Te csak azért kaptad, mert egykoron halhatatlan voltál, ám már nem vagy az. Te csak egy mocskos áruló vagy, aki ellopta a halhatatlanság erejét és most szórakozik velem, a barátaimmal és a mágiával. Ha Rolf teremtett téged és ő a te gazdád, akkor engedelmeskedned kellet volna neki, nem pedig meglógni a mágiával. –Olyan közel állok meg Diego előtt, hogy csak öt centi kellet egy csókhoz. Rolfot félre löki és kéjesen bámul rám.
–  Viszont, ha neki nem vagy képes engedelmeskedni, akkor én tudok egy megoldást. – Jobb kezemet lassan megemelem, végig simítom arcát a nyakán keresztül leérek a mellkasára majd megállok.
– Íme, az én ajánlatom! – A kezem a szívére vándorol, egy mozdulattal átnyúlok a bordáin, a tüdején és kitépem a szívét. Szorítani kezdem, ő pedig felkiált.
– Itt és most meg fogsz halni, ha nem nekem engedelmeskedsz. A szíved mától az enyém! Dönts! Mert ha nem engedelmeskedsz, meghalsz! De ha igen, akkor én leszek a te gazdád! Mindegy hogy döntesz, sosem leszel szabad!











2013. augusztus 31., szombat

9.fejezet - Édes a fájdalom

Üdv mindenkinek! Íme, az új fejezet! :D Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, mint mindig, most is nagyon örülök, neki! ^^ Fűznék pár dolgot ehhez a részhez. Először is, a fejezeten belül rengetek trágár szó szerepel, valamint 10-es skálán 8-as perverzségű(szerintem), Másodszor a fejezet egy részét(a szemgolyósat:D) mamám segítségével írtam meg, nagyon nagy köszönet neki. :D
Harmadszor: A báli részhez, ezt a számot nagyon ajánlom. :) http://www.youtube.com/watch?v=lrF814OnFQ4 ( Érdemes meghallgatni ;)
A következő rész évad záró lesz! ( Jó suli kezdést, és mindenkinek sok szerencsét, az évre! ;) :D) 
Végül pedig: A fejezet alatt, lehetőleg ne egyél, főleg, ha finnyás vagy, és könnyen rád jön a rosszul lét! (De persze ez csak egy tanács!)

Mindenesetre jó olvasást és szórakozást a fejezethez! (A hibákért bocsi. :$)
Puszi Melcsy♥









Itt állva, és látni Sophie-t, ahogy könyörögve nézz rám, igen elgondolkodtató hatással van rám. Mert hát az életem során, nem igazán voltam köcsög, vagyis nagyon nem, de csábítóan hat, ha arra gondolok, hogy meg ismételjem, amit az előbb mondtam. Szóra nyitottam a számat, de a lány megelőzve engem, megfordult, a fiúk felé nézve, és zavartan megvakarta a fejét. – Miért, te mit hallottál? – Kérdezte a lány.
– Áááááá csak neeeeeem? – Úgy látom… Rikhter tudja, miről van szó. Kéjesen nézett Sophie-ra, ő pedig szerintem már annyira halálra ijedt, hogy lassan felfog éledni. – A kicsi Reid Tündér… – Kezdett bele Rikhter. Jaj ne mááááár! Én akartam! – Szerelmes Tacher-be? Háháhááháááá! – Az már úgy röhögött, hogy könnyes volt a szeme.
– Ez igaz? Sophie! –  A lány Rolf hangjára ugrott egyet, a fiú nézése komoly volt. Arra számítottam, hogy ki fog akadni, és kiabálni fog, de helyette… Rolf arcán egy széles vigyor húzódott, majd furcsa módon, ő is ugyan úgy fetrengett a röhögéstől, mint Rikhter. Erre nem számította, csak hogy én is majdnem elröhögtem magam, de csak azért, mert látni, hogy az a kettő, hogy röhög… Hát az valami haláli! – Nem… ez nem igaz! – Mentegetőzött a lány.
– Szerelmes… egy halhatatlan… Háháháhááháá! – Rikhter nem bírt rendesen beszélni, végül lassan felállt, és még nevetve ugyan, de próbált komoly arcot vágni, ez sikerült kisebb nagyobb sikerrel. – Édes kicsi arany bogaram. Ez nagyon cuki, meg minden, de nevetséges is. Az, aki szerelmes a Holló várfalain belül, csak kigúnyolják, és addig szívatják, míg az illető idegileg össze nem roppan. – Rikhter karba fonta kezeit, majd folytatta. – Ja, és nem csak ez miatt szívtad meg. – Gúnyosan vigyorgott, Rolf pedig megindult felénk. Van bennem egy fajta izgulás, mert nem tudom, Rolf mire készül. Viszont, amint Sophie-hoz ért, és alig öt centire állt meg előtte, kezdtem sejteni. A fiú lehajolt a lányhoz, becsukta szemeit, majd simán megcsókolta Sophie-t. A testem remegni kezdett, de ami ez után történt az az volt, hogy miközben Rolf a lányt csókolta, szemeit kinyitotta, és végig engem nézett. Ez az érzés a csontomig hatolt. Olyan, mint ha milliónyi darabokra hullana a testem. A fiú még bele is túrt a lány barna hajába, és közelebb húzta magához, de nem vette le rólam a szemét. Nem tudom miért, de ez jobban fáj, mint amikor Wilwain megpróbált felfalni.
– Jézusom mi ez a felfordulás itt? Hiába pofázom el, hogy ez nem… – Kiara jelent meg szó szerint a semmiből, és kezdet volna a mondókáját, csak hogy egyből elhallgatott, amikor látta helyzetet. – Mi a…? – Értetlenül nézett Rolf-ra és Sophie-ra, majd lassan oda jött hozzám. – Hé ribikóka, ezek meg mit csinálnak? – Bökte meg a vállam.
– Ne nevezz így egy, kettő, nem látsz a szemedtől?! – Igen, dühös vagyok. Legszívesebb… megölném mind a kettőt!
Rolf elengedte a lányt, és rátartian nézett a szemembe. – R-rolf? – Sophie azonnal zavarba jött, és a szája elé rakta a kezét. – Ch! Ez most komoly? Csak nem szerelmet érzek e levegőben? – Kiara elröhögte a végét, és tapsolni kezdet.
– Hát gratulálok! Egyelek meg Reid, de cuki vagy. Kár, hogy a drága Tacher úrfi nem érez irántad lószart sem! – Most már teljesen elröhögte magát, szinte alig kapott levegőt. – Ezt muszáj elmondanom a többieknek! – Kiara röhögve indult meg, de ekkor el fogott egy érzés. Emlékszem arra, amikor Tara-val beszéltem, és mikor azt mondta, hogy itt sose lesz béke, valójában bennem akkor kavarodás volt. Én meg akarom teremteni a békét, de hogy hozhatnám meg, amikor bennem is gyűlölet van? Ha ránézek Sophie-ra, és arra gondolok, hogy mit tett Rolf, akkor a méreg csak úgy emészti a testem. Soha sem gyűlöltem az apámat, amiért elhagyott. Sosem gyűlöltem anyámat sem, mert kidobott. Nem! Tényleg nem! De most, a szívem tele van haraggal, és ölni is képes lennék.
 A sok gondolkodástól megfájdult a fejem, és szédülni kezdtem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és elindultam. Neki mentem Sophie vállának, és Rolf-énak is. Nem néztem rájuk, még csak bocsánatot sem kértem, csak mentem, előre, amerre a lábam vitt. Végig sétáltam azon a folyosón, amin végig jöttünk, majd kisebb-nagyobb szobákat szeltem át az egyre gyorsabb lépteimmel. Futni kezdtem a bajárat felé, neki mentem valakinek, de nem érdekelt, csak futottam tovább, végül elértem az ajtót, nagy erővel kivágtam és kirohantam rajta. Egy darabig futottam, majd megálltam, és zihálni kezdtem.
A kurva életbe!  A KURVA ÉLETBEEEEEEE! Annyira tomboltam belülről, hogy azt hittem meg fogok őrülni. Végül arra jutottam, hogy olyat akarok csinálni, amit vagy már négy napja nem. – M…mi ez? – Nyomást éreztem a farzsebembe, bele nyúltam, és amikor kivettem, elképedve néztem a kezemre. Egy öngyújtó és egy száll cigi. Na várjunk csak! Az előbb ez nem volt nálam, és ezt akartam csinálni. Rágyújtani! De mégis… hogy kerül hozzám…? Nem törődve megvontam a vállam, a számba tettem a cigit, és meggyújtottam. Élvezettel szívtam bele, majd fújtam ki a füstöt. Olyan érzésem volt, mint aki vagy száz éve nem dohányzott. Áááá igen! Ez kellet az én lelkemnek! A nikotin csodákra képes. Ahogy ismét bele szívtam, majd kifújtam, valaki megérintett a vállamat. – Még mindig nem szoktál le? – Amint tudatosult bennem, hogy ki az, lelöktem a kezét magamról. – Mack hagyjál most, mert nincs hozzád idegzetem! – Mondtam kissé fennhangon, majd leültem a fűbe. Ahelyett, hogy ő is elmenne leült mellém. Meg forgattam a szemeim, és az ellenkező irányba meredtem, majd ismét megszívtam a dohányt. – Nézd, én tényleg sajnálom. Nem akartalak bántani, csak az indulataim… képtelen voltam irányítani.
– Ja, persze! – Fújtam ki a füstöt.
– Heather…
– Mack! Szállj le rólam! Nem érdekel, érted? Fogd már fel, hogy hagyj békén! – Valójában most rá is dühös vagyok, és legszívesebb lúgba mártogatnám a fejét, hogy leolvadjon!
– Oké! – Sóhajtott, és a lábait nézte.
– Ez azt is jelenti, hogy menj el! – Néztem rá gúnyosan. Felnézett és felém fordult. Azt hittem, hogy el akar menni, de helyette… lesmárolt. Azonnal hasba ütöttem, és ellöktem magamtól, majd villámsebesen felálltam. Még a cigi is kiesett a kezemből. – Hogy merészelted? Mind azok után, amit csináltál, most nyalizni akarsz?! – Förmedtem rá.
– Heather! Nézd, én nem akartam…
– Kuss! A kapcsolatunk, amíg együtt voltunk, csak hazugságra épült az egész. Végig hazudtál nekem, te fasz! Mit képzelsz te magadról?! Ráadásul mi az, hogy összejöttél egy halhatatlannal, és még ő vágja hozzám, hogy ÉN vettelek el TŐLE! – Gúnyosan,flegmán, és ordibálva vágtam hozzá a szavakat. Az utolsó mondatomra pedig elsápadt, és tekintette remegni kezdett. – Mi? Te meg ezt honnan tudod? – Kérdezte értetlenül.
– Onnan, hogy a drága Sophie-ácska elmondta. Miattad vádolnak te szarházi! – A gyűlölet ami bennem forrt, még hatalmasabb lett.
– Nézd, nagyon sajnálom… Én csak…
– Fejezd már be, ezt a nagyon sajnálom dolgot! Csak azt áruld el, ez így volt? Tényleg ÉN vettelek el tőle? Vagy ez is csak egy ostoba hazugság?! – Kiabáltam vele, és lassan már elment a hangom, de iszonyatosan ideges vagyok. Mack pár pillanatig nézett maga elé, majd felállt, leporolta a ruháját, és a szemembe nézett. – Igen. Igaz. – Lecsuktam a szemem és egy mély levegőt vettem, muszáj lenyugodnom. – Két évvel ezelőtt, kaptam egy állást, a közeli állatkertben, mint gondozó. Egyik este, amikor én maradtam takarítani, különös hangra lettem figyelmes, ezért utána jártam. A sötétben egy kis fény jelent meg, és én követni kezdtem. Olyan volt, mint egy szentjánosbogár, ezért a hálóval lecsaptam rá, és elfogtam. Aztán beszélni kezdett. „Ne bánts kérlek” Nem hittem a szememnek… úgy nézett ki, mint a mesékben a tündérek. Gyönyörű volt, főleg azután, hogy emberi mérete lett, és egy igazi lánnyá változott. Elmesélte, hogy ő egy halhattalan, és hogy vannak rajta kívül mások is. Persze elsőre nem hittem neki, de aztán megmutatta nekem. Elvitt ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Amikor kinyitotta nekem rájöttem, hogy igaza volt, tényleg léteznek a halhatatlanok. Be akartam lépni, de Sophie megállított, azt mondta, ha belépek meghalok, mert én nem vagyok halhatatlan. Ezután pedig minden nap találkoztunk, egy féléven át. A lányon éreztem, hogy belém szeretett, én is kedveltem, de sosem szerettem, csak kihasználtam, mert ezután ismertelek meg téged azon a bulin. Szóval nem teljesen igaz az, hogy te elvettél tőle, mert igazából én soha sem szerettem őt. – A kis mesélése után, már kezdtem meg érteni valamit. Mack szemébe néztem, ami bocsánat kérően nézett az enyémbe. – Már értem. Akkor ezért öltek meg, igaz? Mert rájöttek arra, hogy te az egyik diákjukkal kavarsz, aki halhatatlan. Ezért öltek meg, nem akarták, hogy egy ember tudjon erről, és téged halhatatlanná tettek. Engem is meg akartak ölni, mert szemtanú voltam, de mint kiderült, én nem vagyok ember. – Mack bólintott, hogy igazam van. Úgy érzem, totálisan a padlóra küldtek.
– Én tudtam, hogy léteznek halhatatlanok, de azt nem, hogy te is az vagy. – Mondta. Hátat fordítottam a fiúnak, mert a düh és a fájdalom, most összegyűlt a szememben, és végig folytak az arcomon, le a földre. Nem tudom megmondani, hogy mikor sírtam utoljára, mert az nagyon régen volt. Rikhter… igazad volt. Tényleg ára van annak, hogy maradok.
– Heather… én…
– Menj el, kérlek… – Nem voltam kíváncsi már Mack-re. Annyira szerettem régen, de sosem kaptam viszonozást. Soha senkitől. Nem tudom milyen érzés, ha valaki szeret engem, mert még nem fordult elő. Lassan hallottam Mack lépteit, ahogy távolodik, és vége, elvágták a cérnát. Térdre rogytam és zokogni kezdtem. Arcomat a kezeimbe temettem, a könnyek teljesen elleptek, még lélegezni is fájt. – Itt lenni olyan, mint ha egymás utána szúrnák beléd a száz darab kést. – Egy kéz vándorolt a hátamra, majd az magához ölelt, és szorosan tartott a karjaiban. Mikor felnéztem, lágyan mosolygott rám. Ezek a szemek, annyira ismerősek… MI? Jaj ne! Azonnal felismertem a személyt. Ez a vadász, John! Eltávolodtam tőle, és félve néztem rá. – Nyugi van, nem eszlek meg. Te szegény pára, mi baj? Hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörű nő, itt kint sírdogál? Egyedül, és védtelenül. – Kissé elvigyorodott, majd felállt.
– Mit akarsz tőlem? – Kérdeztem hadarva.
– Hááát… inkább mondjuk úgy, hogy felkínálnék neked egy lehetőséget.
– Lehetőséget? – Rosszat sejtek. – Mire gondolsz?
– Ha nem akarsz itt maradni, ha úgy érzed, túlságosan is rossz itt lenni, akkor gyere velem. Meg lásd, egy olyan helyre viszlek, ahol nincs fájdalom, és boldog leszel. – Mosolygott, de volt benne valami… valami gonosz. Csak néztem őt, és azon gondolkoztam, hogy most mi a fenét csináljak?! Letöröltem a könnyeimet, majd felálltam.
– Miért? Miért akarod, hogy minden áron veled menjek?
– Hogy miért? – Közelebb jött hozzám, és a fülembe súgva folytatta. – Mert neked a mi oldalunkon kell állnod. A gyermek, aki…
– Kuss legyen! Túl sokat beszélsz, Cox! – Egy ismerős hang jött a semmiből, elrántott John közeléből, és az illető mellkasának ütköztem. Bevallom, Rikhter-e számítottam, de nem ő volt. Rolf! Kikerekedett szemekkel néztem rá. Úgy nézett John-ra, mint aki mentem kibelezi. Közelebb húzott magához, és az illata nyugtató hatással volt rám. – Ááá úgy látom tényleg van egy ház őrző kutyája ennek a tetves iskolának. – Nézett gúnyosan John először Rolf-ra, majd a Hollóra.
– Inkább házőrző, mint egy betolakodó. – Jött elő Rikhter, rá nézve Rolf-ra, majd lenézően John-ra. – Nem mész innen Cox! Sicc az anyád szemit! – Mondta a mellettünk álló Mardant. Hát ez meg, hogy a fenébe került ide? – Mardant fogd be! – Szólt rá Rikhter. – Mit akarsz már megint itt? Azt mondtad, hogy békén hagysz egy darabig, akkor meg mi a faszt szopsz itt? – Kérdezte flegmán Rikhter, és undorodva nézett a pasira.
– Igazából nem szándékoztam ide betenni a lábam, mert hányingerem van tőletek, meg a helytől is, de csak egy üzenetet akartam át adni. – John lassan járkált fel-alá miközben beszélt, majd mikor megállt Rikhter-e mutatott.
– Rikhter Tanavar! Holnap egy találkozód lesz, az ifjabbikkal, pontban négy órakor. El ne késs. – Az utolsó szavaknál elvigyorodott, majd egy füst következtében eltűnt. Ránéztem Rikhter-e, feje le volt hajtva, keze ökölbe szorítva. Egy kicsit emelte fel a fejét, és épp, hogy láttam a pillantását, de elég volt ahhoz, hogy teljesen eluralkodjon rajtam a félelem. Gondolkodási időm sem volt, Rikhter elkapta a csuklómat, és kirántott Rolf kezei közül, majd vonszolni kezdett, vissza a Hollóba. – R-Rikhter… e-ez fáj! – Nem érdekelte, csak húzott tovább. Rikhter szobájáig meg sem álltunk. Mikor berántott a szobába, és bevágta az ajtót, elfogod egy rossz érzés. A fiú egyenesen a szemembe nézett, tele volt gyűlölettel, de kéjjel is, ami nem tetszett. Neki nyomott a falnak, és a kezemet szinte satuba fogta, mozdítani nem bírtam. – Ha nem mocorogsz annyit, nem fog fájni. – Hangja halk volt, és érdes. A testem remegni kezdett. Letépte rólam a farmer nadrágot, és a trikót is. – Rikhter, várj! Ne kérlek! – Nem hagyott időd, durván belém hatolt, majd újra és újra. Engem is elkapott a vágy, ez tény, de akkor is fáj!
Nem sokára Rikhter „végzett” velem, én összerogytam a földön, mert túl nagy volt a sokk, ami ért. Ő pedig ott hagyott.
Miért? Miért csak erre kellek a férfiaknak? Miért… Nem bírtam, megint sírni kezdtem, ma ez már a második, és annyi történt, hogy fel sem tudom emészteni. Nem tudom mennyi idő telt el, de ott ültem a hideg kövön, és teljesen magamba zuhantam.


– Hé! Gyere! – Megragadta a karomat, és felhúzott magához. – Sajnálom, nem akartam. – Megölelt. – Csak ha dühös vagyok, nem tudok magamon uralkodni. – Ledöbbenve néztem magam elé. Nem volt rajtam ruha, de nem éreztem magam zavarban. Csak erre nem számítottam, ez meglepett, Rikhter-től. – Te most… Rikhter… bocsánatot kérsz? – Kérdeztem.
– Igen, de nem ismétlem meg még egyszer. – Elismerően hümmögtem egyet, majd viszonoztam az ölelést. Nem tudom megérteni Rikhter-t, de nem az, akinek mutatja magát…
– Figyelj… – Távolodtam el tőle, de nem néztem a szemébe. – Szeretném el kezdeni az edzést. –Az állam alá nyúlt, hogy nézzek a szemébe.  – Biztos? Mert idegileg nem lesz könnyű, ahogy fizikailag sem. – Kérdezte, miközben gyanakvóan nézett rám. Bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Rikhter a kezembe nyomott egy pólót, és egy nadrágot, amit magamra kaptam.  – Oké, de szükségünk lesz, egy zacskóra. – Mondta, majd kihúzta az egyik fiókot és kivett egyet. – Minek? – Húztam fel a szemöldököm. – Hidd el, szükség lesz rá. – Kicsit megijedtem, te jó ég, mit fogunk csinálni? Végül is nem sokára megtudom, de szerintem nem lesz mulatságos, az biztos.
Követtem Rikhi-t, azt hittem, hogy az edzőterembe megyünk, de helyette a kínzó kamránál kötöttünk ki. – Miért vagyunk itt? – Néztem értetlenül.
– Mindjárt megtudod. – Bementünk, és ugyan az a dögszag volt, mint legutóbb. – Na figyelj. Ahhoz, hogy fizikailag tudjunk edzeni, szükséged van valamire. – Magyarázta.
– És pedig?
– Kegyetlenség. – Összeráncoltam a szemöldököm. Mit?A kínzó asztal volt közöttünk, ő az egyik, én a másikfelén álltam.  – Meg kell tanulnod, hogyan legyél kegyetlen. Így ezzel kezdjük. – Megfordult, le hajolt, és mikor vissza fordult, majd lerakta az asztalra… Na akkor a zacskót is a szám elé tette, és minden ami a gyomromban volt (jelen esetben semmi) kijött belőlem. – Már értem… – Köhögtem. – …minek kellet a zacskó. De azért szólhattál volna… Mit kezdjek ezzel? – Van tippetek mi volt az asztalon? Nincs? Hát egy hulla, amin félig levolt rohadva a bőr és a hús, olyan büdös volt, hogy megint rám jött a hányinger,  Rikhter ismét elém tolta a zacskót, én pedig alkottam bele rendesen. – Nos, a feladat adott. Belezd ki! – A szám kinyílt és tátott szájjal néztem rá. – Mi van? Te most viccelsz?
– Ééén? Soha! Belezd ki! – A hasamban ismét kavarogni kezdtek a dolgok. Lassan már nem lesz, mi kijöjjön.
– De-de… Fúj!
– Ne fújozzá! Te akartad, hogy elkezdjük az edzést, hát most elkezdjük! – A kezembe nyomott egy szikét, és utasítóan nézett rám. – Rajta! – Mondta! Ha tudom, hogy ez lesz, inkább nemet mondok… – Ne gondolkodjál, csináld! – Szólt rám.
– Jól van! – Vágtam rá. Fogtam a szikét, majd a halott mellkasához tettem. Kicsi habozással, de felvágtam. A bűz egyből megcsapta az orrom, és megint hánynom kellet. Rikhter újra elém tolta a zacskót.
Amikor felnyitottam a mellkasát, még durvább dologban volt részem. A tüdeje tele volt alvadt vérrel, és a bordájának egy csont darabja át szúrta a szívet. – Nem kaphatnék előtte valamilyen kesztyűféleséget? – Néztem rá, és majdnem okádtam, de most nem jött föl. Rikhter megforgatta a szemeit. – Nesze! – Dobta oda elém. Megkönnyebbültem. Nem akarok csupasz kézzel hozzá érni. Egyenlőre . Lassan belenyúltam, elvágtam itt is ott is, és kivettem a tüdejét, teljes egészében.  Ahogy tartottam a kezemben, nem is volt ijesztő. – Nyami, add csak ide! – Nyúlt érte Rikhter, de én elrántottam előle. – Fúj, bazd meg! Azt ne mond, hogy meg akarod enni?!
– Szivi, ha nem tűnt volna fel, démon vagyok. Szerinted mit eszem, csirkét? Na lökd ide! – Fintorogva, és óvatosan adtam oda neki, de ő kikapta a kezemből, és fél perc alatt benyomta. – Áááá imádom! Már éhes voltam. Te nem vagy az? – Kérdezte. Én csak lélegzetemet visszatartva néztem rá, majd így szóltam. – Kérem a zacskót. – Rikhter unottan nézett rám, majd a kezembe adta, és már tele is hánytam az egészet. – Szerintem… – Rázott ki a hideg. – szükség lesz még zacsira. – Mondtam, majd a végén felköhögtem. – Lassan kajára, mert már azt is kihányod, ami nincs benned. – Húzta fel az egyik szemöldökét. Biccentett a fejével, hogy folytassam.
A szívet is kivettem a csonttal együtt, ami áthatolt rajta. Majd sorban szedtem ki a szerveket, máj, vese, epe, belek, sorba adtam Rikhter kezébe, aki el is pusztította. Párszor rám jött a rosszul lét, de sikerült visszatartanom. Amikor már teljesen eltüntetettem (jobban mondva Rikhter tüntette el) a szerveket, fellélegeztem, mert azt hittem, hogy végre vége. – Nagyon jó! – Nyelte le az utolsó „falatokat”. – Na jöhet a szeme!
– Mi?!
– A szemét! Szed ki!
– Azt akarod, hogy szedjem ki a szemgolyóit?! – Undorodva, és ledöbbenve néztem rá.
– Igen! Sőt, az agyát is. De először látni akarom, ahogy kiszedett a szemeit. – Elvigyorodott, és megdörzsölte a tenyereit.
– Rikhter, te nem vagy komplett!
– Köszönöm! – Hajolt meg, akárcsak egy úri ember. Bár milyen fura is, de erre elmosolyodtam. – Ne mosolyogjá’ , a kezed járjon! – Tette karba kezeit. Ch! Barom! Gondolom, hogy hallotta, de leszarom. Oké! Essünk neki.
A szikével óvatosan szétfeszítettem a szemhéjat, majd a kezemmel megfogtam a szemgolyót, és kihúztam a helyéről. A látóideggel együtt jött ki, és nem volt valami gusztusos látvány. – Fúj! Ugye, ezt nem akarod meg enni? – Kérdeztem fintorogva. – Nem. Annál sokkal jobb ötletem van. – A vér meghűlt bennem, mert azt hittem, azt akarja, hogy én egyem meg. Na és azt már nem! Inkább kínozzon halálra! – Beléd ültetem! – A kezemből kiejtettem a szikét, és kitágult szemekkel néztem az előttem álló fiúra. – M-mit csinálsz?
– Jól hallottad, beléd ültetem. – Mikor megismételte, hátráltam egy lépést, a lábaim pedig kezdték megadni magukat. Szerencsére, a mellettem lévő asztalon meg tudtam magam támasztani. – Ezt… nem értem… én… – Kezdtem bele.
– Ne aggódj, nem úgy gondoltam, hogy a te szemed helyére rakom be, ne nézz ennyire kicsinyesnek. – Mondta, karba tett kézzel. – Akkor hova? – Néztem rá kérdőn. Rikhter megfordult, és a tarkójára mutatott. – Ide! – Jelentette ki határozottan. – A tarkómra? Mi a szarnak? Nem akarok úgy kinézni, mint mutáns! – Szavaimmal ellenkeztem vele, és ez nem tetszett neki. Közelebb jött hozzám, kikerülve a közöttünk lévő vaságyat, majd az állam alá nyúlt, és mérgesen nézett a szemembe. – Ne ellenkezz! Vagy azt akarod, hogy megismételjem a testi érintkezést?! – Nagyon közel volt hozzám, ami megijesztett. Testi…érintkezés…? – Nem… – Válaszoltam halkan. Az előbb mondhatjuk úgy, hogy megerőszakolt, nem akarom még egyszer! – Helyes! Na add azt ide! – Nézett a kezemben lévő szemre. Én is néztem egy darabig, nem értettem, hogy ezzel mit akar elérni, nem akarom, de… ha nem teszem, amit mond… Így van! Most muszáj, tartanom magam. Nem akarom, hogy valami OLYAT tegyen. – Akkor add ide! – Nyújtotta a kezét. A fasz ki van már, hogy bele lát a fejembe! Oda adtam neki szemet, majd elfordítottam a fejem. – Gyere! – Mondta, én pedig duzzogva követtem őt.  Oda mentünk a falhoz, ő pedig rá tette a tenyerét, és betolt azt. A fal valójában egy hatalmas ajtó, aminek a túl oldalán… egy orvosi műtő van? – Rikhter, ez meg… – Elképedve néztem szét, mert tiszta volt. Sehol egy vérfolt, és a tisztaság illat csak úgy végig áramlott a tüdőmbe.  Pont, hogy átléptem a terembe, a fal bezárult, Rikhter pedig megragadta a karomat, és húzni kezdett.  Fölkapott az ölébe, és a műtőasztalra tett. A hátamra lelógó hajamat előre rakta, és utasított, hogy hajtsam le a fejemet. – Mondom, hogy mit csinálok. Ne aggódj. – Nyugtatott, de valahogy nem tudtam nyugodt lenni. – Ne aggódjak?! Egy hullának a szemét akarod a testembe ültetni, és még te akarsz engem nyugtatani?! – Felháborodva ültem ott, és fordultam volna meg Rikhter felé, de ő ezt megakadályozta. Átkarolta a nyakamat, és az arcomba liheget. – Figyelj, tudom, hogy mit csinálok. Te is meg fogod érteni, ha készen lesz. Bízz bennem. – A hangja sokkal nyugodtabb volt, mint szokott. Nem tudom miért, de melegség öntött el. Az egyik pillanatban egy hidegvérű gyilkos, a másikban pedig egy gyöngéd férfi. Még ha próbálná, sem tudja letagadni, hogy olyan, mint Rolf. – Bízni? Benned? Szerintem ez lehetetlen. – Gúnyolódtam vele, de élvezettel. – Köszönöm! – Vigyorodott el, majd elengedet. Hallottam, ahogy csörög, és kis idő múlva megszólalt. – Érzéstelenítőt adok, szóval, ez kicsit kellemetlen lesz. – Mondta, majd belém szúrta a tűt. Aha! Az hittem, hogy ott fulladok meg, nem a hátamba, hanem tarkómba adta. Hát ezt még annak a picsa Kiara-nák sem kívánom, pedig néha neki sem ártana. – Így! – Kihúzta a tűt, én pedig meg könnyebbülten fellélegeztem. Vártunk pár percet, míg nem éreztem, hogy a tarkóm és a hátam zsibbad. Ez idő alatt, végig szótlanok voltunk, én csak néztem ki a fejemből, és vártam. Rikhter kezében egy szike, és egy filctoll volt. – Berajzolom, hogy hol lesz a vágás. – Mondta. A szívem nagyon vert, mert féltem ettől az egésztől. Remegni kezdtem, de tudtom, hogy most nem lesz baj. Remélem.
– Oké, készülj, mert megy. – Szólalt meg ismét, majd egy szúrást éreztem a tarkómon, ami belevágott a húsomba, egészen a csontomig. – Ááááhhhhh!… – Ez… kurvára fáj… Az alattam lévő lepedőbe markoltam, és próbáltam nem kiabálni. Helyette az egész testem remegni kezdett, és ismét mardosta belülről a testemet. – Bazd meg, hogy kurva gyorsan regenerálódsz, így nehéz beléd tenni ezt a szart! – Dühöngött. Nem hagytam volna szó nélkül, de a fájdalom miatt egyszerűen képtelen vagyok beszélni. Éreztem, ahogy szétfeszíti a bőrömet, belém nyúl, megfogja a csigolyáimat, majd a kezébe egy olyan dolgot vett, amitől teljesen bepánikoltam. Ahogy a fúró behatol a csontjaim közé, az szinte gyémántként robbant szét. A fájdalom olyan erős, hogy a testem ide-oda rángatózik, és a vér ellepett. – Édes a fájdalom, ugye? Imádom ezt. Amikor fáj. Heheheheee! – A fiú kegyetlenül nevetett, nekem pedig beszorult a tüdőmbe a levegő. – És most… beléd rakom, hogy hátulról is lásd a világot! – Amint ezt kimondta, már csak egy nyomást éreztem a nyakamban, ezután pedig a fájdalom… a tízszeresére növekedett. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Azt hittem elszakadnak a hangszálaim, nem bírom… a francba…! Rikhter elém állt, a testét valamilyen fekete színű aura vette körül… azt hiszem, a mágia. Tenyerét félém emelte, és ellepett a fekete mágia ereje. Olyan érzés, mint ha belém csapna a villám, és agyon rázz szinte. A testem ismét rángatózik, pár pillanat, és abba marad. A tarkóm ég belülről, és mindenem füstölög, amit már hallok is. Vége! Érzem, ahogy begyógyul a seb, és a hatalmas energia után fokozatosan enyhül a fájdalom.
Elkapott a köhögés, Rikhter kezét pedig a vállamon éreztem. – Tökéletes! – Vigyorodott el. Lassan hátra nyúltam a kezemmel a nyakamhoz, és ott volt. A szem… a szemgolyó… bennem van(?)…– Ez a szem, most már a tiéd, a lényedhez tartozik. Most csukva van, de amikor használni akarod, kinyílik. – Magyarázta, és elvettem a kezemet a szemről. – Hogyan? Hogyan tudom használni? – Kérdeztem. A fiú közelebb hajolt hozzám és bele túrt a hajamba.  – A reflexeid jobbak lesznek, főleg egy harc során.  Hátulra is fogsz látni nem csak előre. Bár lehet, hogy ennél többre is képes, mert tettem bele mágiát, viszont nem tudom, hogy ez milyen képességet hozott ki belőle, de ez majd úgy is kiderül. – Még nézett egy darabig, aztán eltávolodott tőlem, és megtisztította a termet, ami elégé úszott a vérben.  Csak ültem magamban, és azon kattog az agyam, hogy ki is vagyok valójában? Mi célból születtem meg? Az a lény, aki én vagyok, mi? És a hang, ami sokszor megszólal fejemben, ő is a részemhez tartozik? Ismét megérintettem a nyakamon lévő szemet, valóban csukva volt. Bár nem értem, miért adott egy ilyen képességet Rikhter, nekem akart jót, vagy a saját hasznára akarja fordítani? – Hogyan kell használni a mágiát? – Sok gondolkodás után (még ha Rikhter bele is lát a fejembe, nem érdekel) tettem fel a kérdést, és a fiú eléggé érdekesen reagált rá, nem számított erre. – Hááát, hogy is mondjam… kinek hogy. Általában érzésekkel, deee… inkább egy olyan tudattal, ami tisztába van, az ereje létezésével. Magyarán, ha te mágiát akarsz használni, akkor ki kell ismerned önmagad. Hosszú lenne elmondani, és így talán érthetetlen, de ha megtapasztalod, mondjuk az edzés közben, akkor megérted. – Mondta, és éreztem, hogy engem néz, de én nem néztem rá. Mikor szóra nyitottam volna a számat, a fejem lüktetni kezdett, és szédültem, ezért behunytam a szememet, hát ha abba marad, de helyette, valami érdekeset láttam. Én voltam és Rikhter, ugyan ebben a teremben ültünk, majd egyszer csak ő oda jött hozzám, és az ölébe vett, kimentünk a teremből, a falon keresztül, és nem sokkal ezután -a kínzókamrában ahol voltunk- kinyílt az ajtó, majd Kiara és Wilwain lépett be rajta.
– Áh! – Belehasított a fejembe, és feljajdultam, ezzel is kinyitva a szeme. Ez meg mi a jó büdös franc volt?! Miért láttam magam előtt ezt a „jelenetet”? Olyan… mint ha egy látomás lett volna. – Hé! Jól vagy? – Jött oda hozzám Rikhter. Megráztam a fejem, mert nagyon nem voltam jól. Felkapott az ölébe, és elhagytuk az orvosi műtőt. Várjunk! Ez nekem ismerős! Ismét a kínzó kamrában voltunk, Rikhi letett, hogy a saját lábamon álljak, és az ajtó kinyílt. Neeem! Ez nem lehet! Ilyen nincs. Én… én… Láttam… ezt láttam… én… – Rikhter, hol voltál? Már minden hol kerestelek?! – Szólt az egyik lány, aki bejött, Kiara. – Fogd már be, idegesítesz! – Szólt rá a másik, Wilwain. A testem meg bénult. Nem akartam hinni a szememnek. Ez most tényleg megtörtént? A jövőt láttam? Azt, hogy mi fog történi? De hogyan?  – Kussoljatok már! Nem kötelességem elmondani, hogy hol járkálok, főleg nem nektek. Amúgy meg mi a faszomat kerestek itt?! – Förmedt a két lányra Rikhter. Én csak lefagyva álltam, és a torkom teljesen kiszáradt. – Amióta Rolf és az a kis csitri smároltak, eltűntél, és úgy hiányoltalak. – Mondta nyájasan Kiara, és átkarolta Rikhter karját. Ő meg csak unott fejjel nézett előre.
– Jó lehet Kiara ezért jött, de én más ügyben. – Szólt a vörös. Rikhter szemei felcsillantak és érdeklődve nézett a nőre. Biccentett a fejével, hogy mondja. – Küldetésen voltunk, és találkoztam valakivel, aki látni akar téged. – A lány rideg pillantása Rikhter-ből gyűlöletet váltott ki. – Ren! – Válaszolt halkan, tele haraggal a fiú. – Nyilván John már beszélt veled, hogy találkozni akar, de volna itt még valami. – Wilwain az átlagnál feljebb emelte a fejét, és folytatta. – Ren, a vadászok őrzője megszökött, és egyenesen ide tart. Az utam során titokban ellátogattam a vadászok helyére, és kihallgattam őket. Sikerült informálódnom arról, hogy Ren azért jön ide, mert alkut akar veled kötni.
– Milyen alkut? – Szakította félbe a lányt Rikhi.
– Arról, hogy adj át neki valakit a Hollóból, mert az az illető, hatalmas erővel rendelkezik, és a vadászoknak szükségük van rá a háborúra, velünk szemben. Magyarán ezt az erőt, el akarják lopni tőlünk. – Fejezte be a Wilwain. Rikhter ellökte magától az őt ölelő Kiara-t, és megragadta az én karomat. – Ő kell nekik? – Nézett bosszúsan.
– Amikor hallgattam őket, én is arra gondoltam, hogy igen, mert tudom, hogy Heather mire képes, de nem. – Wilwain szavai engem is megleptek, akárcsak Rikhter-t. –Akkor ki? – Húzta fel a szemöldökét a fiú. A vörös hajú lány, felsóhajtott, majd karba tette kezeit, és így szólt. – Sophie Reid. – Egy hangúan mondta ki, miközben végig a földet nézte. – Reid? Ááh! Szóval a vadászoknak az öngyógyító képesség kell. Inni akarnak a lány véréből, hogy ha megsérülnek, gyorsabban gyógyuljanak. Ezek a vadászok tényleg félnek tőlünk, ha idáig süllyednek. Ch! Beszarik! – Nevette gonoszan. – Köszönöm Wilwain, hogy szóltál. Holnap lesz találkám az öcsémmel, és már ki is eszeltem, hogy fogom tőrbe csalni. – A sötét aura, ami Rikhter körül van, komolyan félelmetes. Megfogta a derekamat, és lefele vándorolva kezével, a fenekemet tapizta. Nem jöttem zavarba, de utálom, ha ezt csinálják. – Sophie most már hozzám tartozik, mert a tanács nekem ítélte. Más szóval, ami az enyém, az tabu! – Ördögi vigyor jelent meg az arcán, de ezt nem sokkal később Kiara megszakította.
 – Hogy mi?! Sophie? Sophie Reid? A te tulajdonod? Ez meg hogy történhetett meg?! – A lány teljesen kiakadt, és Rikhter nyakába ugrott, ellökve engem.  – Rikhiiiiiiii, ne tedd ezt velem. Én vagyok az, aki a tiéd, senki más. Annyira hiányzol, főleg éjszakánként. – Nyávogott hangosan. Rikhter először meglepődve nézett a csajra, majd elvigyorodott. – Hááát, az esti kalandok nekem is hiányoznak, de mit lehet tenni, ha a tiéd nem hiányzik. – Közelebb hajolt Kiara-hoz. – Az ágyban olyan vagy, mint egy darab fa, és hozzám képest túl kicsi a nyílásod. – Mondókáját befejezve rá kacsintott a lányra, akinek az arca a döbbenettől és dühtől szikrázott. Azt hittem, hogy ott pisilem össze magam. Kajak így megmondta? Hát ez nagyon durva! De most nem jött össze, hogy visszatartsam magam. A röhögő görcs azonnal elkapott, és Wilwain sem maradt ki. Rikhter megfogta a karom, és kimentünk a helységből Wilwain-el együtt, otthagyva a szende kis Kiara-t.
– Már értem, hogy miért hasonlítunk ennyire. – Mondta kis mosollyal az arcán Wilwain.
– Ez természetes. Jelenleg a Hollóban, csak benned bízok, mivel a részem vagy. – Reagált rá Rikhter. Nagyokat pislogtam.
Része? Minek? Rikhi rám nézett és elvigyorodott. – Valamit el kell intéznem. Majd jövök. – Mondta, és előre ment, végül pedig eltűnt a szeme elől. Ketten maradtunk Wiwain-el. Kicsit paráztam, mert eszembe jutott, hogy ő meg akart engem enni, és erre visszaemlékezni is fáj. – Hé. – Szóltam feléje félve. – Hm? – Nézett rám. – Rikhter mit értett az alatt, hogy te a része vagy? – Kérdeztem. A nő elmosolyodott, majd előre nézett. – Én Rikhter-ből születtem. – Kijelentésén meglepődtem. Kérdőn néztem rá, de folytatta. – Nem sokkal azután, hogy Rikhter a Hollóba került, még nem volt ilyen kegyetlen, mint most. De az idő múlásával egyre keményebb, erősebb, és hidegvérűbb lett. A fájdalmát, ami benne élt pedig elnyomta, csak hogy… – Tartott egy kis szünetet majd folytatta. –… ezt nem tudta sikeresen megtenni. Mikor gyakorolta a fekete mágiát, a gyűlöletből, és a fájdalmából, egy lény született. Az pedig, én vagyok. – Nem tudom elhinni. Rikhter … fájdalma? – Bár ezt nem kéne neked elmondanom, de mivel Rikhter a tanárod, jobb, ha tudod. – Kezdett bele ismét. – Mit? – Kérdeztem. – Rikhter és én, összetartozunk. Olyan, mint ha egy test, kettévált volna. Az igaz, hogy ha valamelyikünk megsérül, akkor a másik nem érzi azt, de bármelyikünk is hal meg, a másik fél is kinyiffan. – Magyarázta. – Szóval ha Rikhter meg halna, akkor te is? – Kérdeztem. – Igen. De fordítva is így van. Igaz, hogy utálom a démonokat, mert mindenbe beleütik az orrukat, de Rikhi és én… egyek vagyunk. – Fejezte be egyhangúan. – Miért mondtad el? – Tettem fel a kérdést. – Erről csak Rikhter és én tudok, és most már te is. Azért mondtam el, mert úgy gondolom, most már jogod van tudni. De! Ha bárkinek is elmondod, én magam öllek meg! – Vette föl a fenyegetői hang nemet. – Rendben! – Vágtam rá határozottan. Ő csak enyhén elhúzta a száját, valami mosolyféleségre. Sosem gondoltam volna, hogy ők ketten, egyek. Bár ugyan olyan kegyetlenek, mégis, azon kívül, hogy más neműek, kicsit különböznek. Wilwain-ben van komolyság, Rikhter-ben is, de mindig visz bele valamilyen marhaságot. – Nekem is dolgom van, menj, nézz körül a Hollóban, ha van hozzá kedved. – Mondta, és a platformos tíz centis fekete magas sarkúban elhaladt mellettem.  Mi ütött ebbe a nőbe, hogy ilyen legyen? Nem kedves, hanem normális. Fura, de mindegy.  Haladtam tovább egy magam, és úgy döntöttem, hogy kicsit körbe járom az épületet.

Olyan szobákat fedeztem fel, amik még egy öt csillagos hotelben sincsenek. Az egyiktől különösen el voltam ájulva, mert az egész szobának a falai kék márványból voltak, a bútorok szintén. De volt olyan szoba is ami kép kockákból állt. Nagyon érdekes volt, mert a fal, az ágy, a szekrények, mindenen képek voltak.  Volt olyan szoba, ami téglalap, volt ami kör alakú volt. Rengetek olyan helységet láttam, amit még életemben nem. Tantermek is vannak, valamelyikben kétfős asztalok, valahol pedig három-négyfős asztalok foglalnak helyet. Az egyik terem teljesen fekete, ablak nélkül, és csak gyertya világítja meg.  A lépcső, ami a következő emeletre vezetett hatalmas volt, de fel lehetett látni a következő, meg a következő szintre is, nem volt befalazva, és, ahogy a fények megvilágították csodálatosan csillogott az egész lépcső rendszer. A Holló kívülről nagyon ijesztőnek néz ki, de belülről meseszép. Olyan, mint ha nem is a földön lennék, teljesen magával ragad. A kíváncsiságom hajtott, ezért felmentem a lépcsőn, kábé vagy tíz percig lépcsőztem, amikor felértem az ötödik emeletre, és még volt kettő, de már nem mentem tovább, úgy döntöttem, hogy ezen a szinten fogok körül nézni. Itt is rengetek szobák voltak, még a mosdók különlegesen néztek ki. Ahogy mentem, és mentem, megláttam egy két részből álló hatalmas ajtót. Aranyból volt az egész, rózsa mintákkal. Nagyon megtetszett, oda vánszorogtam és végig simította az újammal. Gyönyörű, de mi lehet mögötte? A kilincsre vándorolt a két kezem és mind kettő ajtót nagy lendülettel kinyitottam. A lélegzetem is elállt, amikor megpillantottam a helységet. – Egy bálterem! Aztaaa! – Csodálkozva néztem végig. Lélegzetelállító. Az arany és a krémszín uralkodott. A nagy ablakok között oszlopok voltak, és a fények ragyogása hatalmasat dobott az egész termen. 




Nem bírtam megállni, hogy ne lépjek be, ezért megtettem, és a testem ragyogni kezdett, erre pedig abszolút nem számítottam. Végig néztem magamon, a rajtam lévő póló és nadrág amit Rikhter adott még, eltűnt rólam és egy kék, báli ruha borította a testemet. Kikerekedett szemekkel néztem végig magamon. Mi a? De mégis hogyan? A felső részét gyöngyök díszítették, a szoknya rész selyemből volt, és egy fehér pántos magas sarkú is volt a lábamon. Csodálatos.




– A kíváncsiság érdekes helyre eljutatnak, nem igaz? – Jött a hang. Rémülten néztem az ajtó felé. Rolf állt neki támasztva az ajtófélfának, enyhe perverz mosollyal az arcán. Végig nézett rajtam, elvigyorodott és lehajtotta a fejét, majd ismét rám nézett. – A ruha a terem miatt van. Bárki belép ide, azt a terem felöltözteti. A szobának ez a képessége. – Mondta, majd ellökte magát a félfától, és felém jött. A jelenlegi ruha, ami rajta volt, egy öltönyé változott át. A lélegzetem bent akadt a tüdőmbe. Rolf iszonyat döglesztően nézz ki, és épp felém tart. A lábaim is legyökereztek, és éreztem, ahogy ellep a forróság. Úgy fél méterrel előttem állt meg, bal kezét zsebre vágta, a jobbat pedig maga mellett lógatta. Csak a mellkasát voltam képes nézne, mert zavarban érzem magam, nagyon. Jobb kezét megemelte és elém tartotta. Én értelmetlenül néztem, majd felemeltem a fejem, és a tengerkék szemei újra elvarázsoltak. Szája szélét elhúzta, egy lágy mosoly erejében. – Egy táncot? – Kérdésre a testem remegni kezdett, és az arcom már javában piros volt. Tánc? Rolf-al? Álmodok, vagy ez a valóság? –D-de… itt nincs zene. – Válaszoltam dadogva. – Hm! – Mosolygott. – Azon segíthetünk. – Mondta. Kezével a sarokba mutatott, ahol egy hegedű, és egy hárfa volt. Azok pedig magától játszani kezdtek. 




Kezét ismét elém helyezte, és kérőn nézett rám. Félénken megemeltem a kezem és megfogtam az övét. Lágyan magához húzott, kezét derekamra helyezte, és már csak arra lettem figyelmes, hogy Rolf-al táncolok. A zene teljesen átjárja a testemet, és szinte elveszek Rolf gyémánt szemeiben, amik lágyan néznek rám. A szívem úgy ver, hogy ki akar szakadni a helyéről. Amikor meg pörget, és gyengéden irányít, úgy érzem, nem tudok tőle elszakadni.  Végig mosolygott rám, és ez nekem is mosolyt csalt az arcomra, főleg, hogy irtózatosan zavarba érzem magam. Egy darabig szótlanok voltunk, mert csak a zene irányított minket. De amikor a fiú még közelebb préselt magához, a szívem kihagyott egy ütemet, ő pedig szóra nyitotta száját. – Hogy lehet, hogy egy olyan nő, mint te ennyi mindenen keresztülment, és mégis itt marad? A helyen, ami tele van kegyetlenséggel? – Kérdezte, de az arcán végig ott volt a mosoly. – Nem tudom. Valami azt súgta, maradjak. – Feleltem szintén mosolyogva. – Bevallom, nem gondoltam volna, hogy maradsz, megleptél vele. – Miért mosolyog így? Nem tudom normálisan venni a levegőt, ha így néz rám. – De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki. – Ezzel a kijelentésével elvágta nálam a cérnát. Sosem éreztem magam még ilyen zavarban. Ám ekkor eszembe jutott, az, hogy Sophie és ő… együtt? Nem tudom hibát követek el vele, de… képtelen vagyok megállni. – Te… szereted őt? – A kérdésem végére a hangom berekedt, és a fiú nyakát néztem. Ő csak elnevette magát. – Sophie-t? Dehogy! Csak játszottam vele. – Válaszolta, majd folytatta, miközben még mindig táncoltunk. – Nem igazán vagyok az a fajta, aki kimutatja az érzelmeit, de különös, hogy amióta itt vagy a Hollóban, ez kezd változni. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek nem örülök, mert a ridegség az, ami jellemez. – Magyarázta. Ezen még jobban elmosolyodtam. – Tényleg? Én ezt nem vettem észre. – Mondtam elnevetve a végét. Ő is elnevette magát. Igazából megfordult a fejemben, hogy azt mondjam neki, hasonlít Rikhter-e, de szerintem azzal csak elrontanám ezt a pillanatot. Ráadásul, Rolf most bebizonyította, hogy nem teljesen olyan, mint Rikhter. Sosem bántak velem ilyen gyengéden, mint most, és ez boldogsággal töltött el. Egy darabig néztük egymást, mindkettőnk arca gyengédségbe árat, és ahogy egymás szemeit néztük, elfogott egy érzés. Képtelen vagyok magamon uralkodni. Hevesen kaptam az ajkai után, és megcsókoltam. Meglepődve fogadta, de visszacsókolt. Majd mikor ráébredtem, hogy mit csinálok eltávolodtam az ajkaitól, és próbáltam keresni a szavakat, de nem jött ki hang a torkomon. Rolf keze a derekamról az arcomra vándorolt, és megcsókolt. Bár ázott kutya szaga van, de megcsapott a rózsa illata is. Vonzott, közelebb bújtam hozzá, és ő is jobban préselt magához, mélyítve a csókot. Kezemmel átkaroltam a nyakát, majd ismét mélyült az a csók. Olyan, mint ha vágynék rá. A csókjára, az ölelésére, a mosolyára, de már az is elég, ha a közelemben van. Utoljára nem tudom, mikor éreztem ilyet. Ez pár percbe is beletelt, mikor eltávolodott az ajkaimtól, nem mertem a szemébe nézni. Túlságosan is zavarba ejtő ez az egész.  A zene véget ért, elengedett, és meghajoltunk egymás előtt. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – Mondtam nevetve. – Hát, tanúja voltam a világ fejlődésének, így én is fejlődtem. – Mosolygott. Együtt nevetünk, végül pedig kezével mutatott, hogy menjünk. Ahogy kiléptünk a teremből a ruhánk is más lett. Rolf-on a megszokott ruhája volt, rajtam pedig, egy farmer, és egy fehér top. Örülök, mert éreztem, hogy végre van rajtam fehér nemű is.


Rolf-al lefele vettük az irányt a lépcsőn. Időnként váltottunk egymással egy-két szót, és nevetünk is, ám mikor a lépcső legaljára értünk a szívem egy hatalmasat dobbant. Rikhter állt a korlátnál, és újaival idegesen dobolt rajta. – Te meg hol jártál? És mit csinálsz ezzel a semmire kellővel? – Szemei dühösek voltak, az én testem pedig remegni kezdett a félelemtől, mert tudtam, hogy ha erre rájön, akkor nem fogom megúszni. – Csak szétnéztem a Hollóban, vele pedig útközben találkoztam. – Hazudtam, de csak Rolf-ot akartam védeni. A legfurább pedig az, hogy… – Miért nem hallom?  – Kezdett bele Rikhter. – A gondolataidat? Nem hallom, hogy mire gondolsz. Miért nem? – Kérdezte egyre hangosabban és dühösebben.  – Nem tudom! – Vágtam rá, de feljebb vittem a hangerőmet. Tényleg nem hallja? Egyszer már előfordult, mikor arra a küldetésre mentünk, akkor sem hallotta azt, amire gondoltam, és most sem. Nem tudom, miért van, de ennek most hálát adok, különben végem lenne. Rolf nem szólt semmit, csak némán állt mellettem. – Gyere velem. Fontos! És Rolf! Kivételesen te is gyere, mert a tanács látni akar, mind hármunkat. – Jelentette ki Rikhter. Megindult, mi pedig követük őt. Azt hittem, hogy a Tanácstermébe megyünk, de nem. Egy nagy teremben kötöttünk ki. Nagysága hasonlított a báltermére, de külsőre sokkal zordabb volt. A Tanácstagok ott voltak, Mack-el, és Sophie-val együtt. – Végre már, hogy itt vagytok. – Szólt Wren. Nem tetszik ez nekem. Úgy állnak itt, mint akik már ránk vártak, hogy valamit közöljenek. – Azért hívatunk ide titeket, mert valamit mondanunk kell. – Folytatta Wren. Gondoltam. – Heather, Mack! Figyeljetek rám. Rossz hírem van. – A tenyerem izzadt, és nagyon nem jó előérzetem volt. – Most jelenleg mindkettőtöket Rikhter Tanavar tanít, de! Sophie is csatlakozott hozzátok az által, hogy őt Heather-nek, illetve Rikhter-nek ítéltük. Rolf, Sophie már nem tartozik hozzád. – Fordult Wren a fiúhoz. Rolf csak lazán megvonta a vállát, amire nem csak én, de mindenki meglepődött, még Rikhter-nek sem tetszett. Sophie-t láthatólag bántotta, és rá volt írva az arcára, hogy mindjárt elsírja magát. – Viszont így ez túl sok. – Folytatta most Arata. – Rikhter, Mack, Heather és Sophie. Két újonc van köztetek, a vadászok pedig rájöttek erre. Valamelyikőtöket meg akarjál szerezni. Tudjuk, hogy Sophie-t is, de egy régi diákot nem akarunk elveszíteni, ezért Mack és Heather, úgy döntöttünk...  – kis szünetet hagyott, kifújta a belélegzett levegőt, és így szólt. – Hogy itt és most meg fogtok egymással küzdeni. – Mindketten kikerekedett szemekkel néztünk Arata-ra, majd egymásra. – Életre-halálra. Valaki közületek, most meg fog halni, mert inkább itt haljatok meg, mint, hogy a vadászok rátok tegye a kezüket. – A vér is meghűlt bennem, azt hittem itt esek össze a sokktól. Megküzdeni, Mack-el? Miért? Miért alakulnak így a dolgok?  – Nem érdekel, hogy meddig harcoltok, csak kezdjétek el. – Utasított Arata. Mindenki tekintetét magamon éreztem, és Mack felé fordultam. – Heahter, ölj meg. – Mondta a fiú.
– Mi? De miért? Nem akarom megtenni Mack. – Válaszoltam. – Képtelen vagyok arra, hogy újra bántsalak, főleg, hogy megöljelek. Kérlek, ölj meg. – Kérlelt.  Nem! Nem akarom megtenni! Lehet, hogy sok fájdalmat okozott nekem, de akkor sem akarom. Én… el akarom törölni a gyűlöletet erről a világról, de nem tudom meg tenni, ha most Mack megöl. Viszont ha én ölöm meg, az még több gyűlöletet fog szülni. – Gyerünk! Mire vársz még?! – Kiabált rám, amitől megremegtem.
– Mack, én erre nem vagyok képes. Lehet, hogy gyűlöltelek, de nem akarlak megölni. – Mondtam. – Heather! Ha nem ölsz meg, akkor én foglak! – Fenyegetett. Lenéztem a földre, mély levegőt vettem, majd kifújtam. – Rendben. – Válaszoltam egyszerűen. A fiú arc kifejezése sajnálattal és döbbenettel lett tele, de ez végül eltűnt az arcáról. Egy kard jelent meg a kezében, ami sárgán világított, és teljes sebességgel rohanni kezdett felém. Nem tudom, hogy akar végezni velem, mert egy könnyen nem fogok meghalni, de gondolom, ezt ő is tudja. Becsuktam a szemem, és vártam, hogy a testem találkozzon a kard élével. Csak vártam és vártam, kinyitottam a szemem, mert azt hittem megállt, de nem! Mack mellettem haladt el, és a kardot egyenesen a mögöttem álló fiú szívébe szúrta. – NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!