10.fejezet - A felszínre törő vadállat

Sziasztok! Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak. Remélem jól telik a szünet! :)
Köszönöm a véleményeket, nagyon hálás vagyok értük! :)
Ez a rész évad záró, igyekszem a folytatással!
Puszi! :* ( A hibákért elnézést kérek! :) )

NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – Torkom szakadtából ordítottam, a kard egyenesen Rolf szívébe fúródott. A testem ismét remeg, a félelemtől, hogy meg fogom ölni Mack-et!

– Te eszement barom! Ez fáj! – Rikhter üvöltött, arrébb lökte Mack-et, kihúzta szívéből a kardot, és neki akart rontani a fiúnak.

– Várj! Ez az én harcom. – Állítottam meg.

– Mégis engem vett célba?!

– Rikhter! Majd én! – Kiveszem kezéből a kardot, Mack egy méterre áll tőlem. –  Rendben! Harcolok veled. – Rikhter  a fülemhez hajolt:

– Ne feledd! A mágia úgy működik, ha hiszel benne. – Súgta. Csak bólintottam, és erősen fogtam a hegyes fém darabot.

– Heather, én nem foglak bántani, megadom magam. – Mondta Mack.

– De én akarom, hogy harcolj! – Kicsit elhallgattam, aztán folytattam. – Eddigi életemben, mindig csak bizonyítani akartam, hogy én is érek valamit. Vagyok valaki. Nem vagyok ember, valaki más él bennem. Már nem tudom, milyen az igazi Heather Blassem. Én ki akarom deríteni! Tudnom kell! Éppen ezért… meg foglak ölni! – Egyáltalán nem számított erre a kijelentésemre. Tényleg elhatároztam magam. A kezemet lila aura vette körül, majd az egész testemet.

– Ez meg mi?

– Mondtam, csak hittel működik. – Rikhi elismerően néz rám, és bólint, a ruhám más, mint egy perce. Egy testhez simuló mini szoknya, bal oldalán sűrűn egymás mellett lila szegecsek díszítették, amikből földig érő lila láncok lógnak ki. A felsőm egy hosszú ujjú toppból áll, mély V alakú dekoltázzsal. A csizmámnak vagy tizenkét centis sarka van, fekete, lila fűzőkkel, mind két oldalán szegecsekkel, és láncokkal.

– Wow! Eszméletlen ez a ruha! Vigyázz magadra, mert még harc közben rád vettem magam. – Nyalta meg száját Rikhter.

– Akkor én meg levágom a tökeidet és megettelek velük! – Vigyorodott el Rolf. Meglepődtem, mert Rikhter csak röhög, ahogy Rolf is. Mack arca inkább pirosra színeződött, szemeiben mégis ott van a bánat. Belülről meleg érzés önt el, a kard markolata tűz forró, de élvezem ezt a forróságot. Nem habozok, teljes sebességgel Macknek rontok. Kivédi támadásom, én jobbról oldalba rúgom, megfogja lábam, és az oszlopnak csap, ami az ütközés pontnál kettéhasadt. Egyáltalán nem érezek fájdalmat, csak dühöt. Feltápászkodom és kapom a következő ütést Macktől, egyenesen gyomorszájba, a falnak repülök, ami megrepedezett a nyomástól.

– Adjál neki! Ne kíméld! – Kiabál Rikhter.

– Hé! Te kinek az oldalán állsz, marha?!  

– Ja, bocs! – Röhög. Megáll az eszem! Én itt szenvedek egy hülye barommal, ő meg még szurkol is neki?!

– Jobb lesz, ha összeszeded magad! – Mack gúnyolódik, és az agyam most szállt el! Egy pillanat alatt a fiú mögé kerülök és kardommal átszúrom a torkát! A kezem remegni kezd, sosem voltam még ilyen gyors, automatikusan ránézek Rikhterre és Rolfra, látom rajtuk a döbbenetet, de nem miattam. Lassan ránézek Mackre, egy kardal a nyakában fekszik a földön mozdulatlanul.

– Mack? – Szólítom, de nem reagál. Óvatosan nyakára teszem a kezem, nincs pulzusa. Bár eddig sem volt, de úgy érzem… Hírtelen minden elfehéredett előttem, egy üres térben vagyok, senki sincs körülöttem.

– Heather. – Egy hang szólít, egy ismerős hang, előttem egy árny jelenik meg, aztán szépen ki rajzolódnak vonásai.

– Mack? De hogyan? Mi ez az egész?

– Semmi baj, már így is halott voltam. Azért vagy itt, hogy még egy esélyt kapjak.

– Esélyt? Mire?

– Hogy elmondjak neked egy fontos dolgot. – Türelmetlenül néztem és vártam, hogy folytassa. Kicsit habozva, de belekezdett.

– Emlékszel, amikor először találkoztunk? Amikor rád néztem, majd elolvadtam a gyönyörtől. Sajnálok, minden egyes olyan dolgot, amit veled tettem és nem volt túl kellemes. Viszont azt tudnod kell, hogy szeretlek! Sophiet is szerettem, de téged jobban. Ő mindig irigy lesz rád, bármit is teszel, de sose feledd: Nem számít, mit csinálsz, az sem, hogy mi vagy valójában. Te akkor is Heather Blassem maradsz, az a lány, akibe halálosan szerelmes vagyok! – A könnyek összegyülnek a szememben és végig folynak arcomon.  – Most miért sírsz?

– Hogy tudod még ezt mondani, amikor megöltelek?

– Nem öltél meg. Felszabadítottál. Örülök, hogy ismerhettelek. Ég veled!

– Mack! Mack! – Eltűnt. Újra itt álok a „harcmezőn”, Mack teste porrá égett. Csak bámulok előre, s nem tudom mit kéne tennem.

– Nagyon szép! – Tapsol Arata. – Tudsz te, ha akarsz! Jó ez a ruha, úgy látom, a kard szeret téged. – Mutat rá. Érzem a fegyverben lévő energiát, hallom a szív dobogását, s markolatán egy lila szem jelent meg. Csak én látom, rám kacsint, majd eltűnik.  

– Köszönöm! – Jó érzés kimondani, még ha őrültség is.

– Szívesen! De mit is? – Jön oda vigyorogva Rikhter.

– Neked semmit! Arata, beszélnem kell veled! – Látja, hogy elhatároztam magam, és hogy fontos dologról van szó, ezért félre hív és egy fehér burkot képez körénk.

– Így nem hallja senki. – Magyarázza meg. – Nos, halljuk!

– Nyílván, eldőlt, hogy akkor én maradok itt, mivel Mack már…

– Igen, így van.

– Szeretnék kérni valamit. Igaz nem tudom, mennyire lehetne ilyet kérni, de szükségem van rá.

– Mi lenne az? – Tárta szét karjait.

– Nem akarok többet Rikhter tanonca lenni. Rolfot akarom!

Beállt a zavaró csend. Arata kicsit sem lepődött meg, vagy csak nem mutatja.

– Érdekes! Ilyet az elmúlt ezerötszáz évben nem kért senki.

– Hát most igen!

– Figyelj, meg tudom csinálni, de! Szólnom kell Rikhternek, Rolfnak és Sophienak is.

– Sophienak miért?

– Mert ha te Rolffal akarsz lenni, akkor neki Rikhterrel kell.

– Már értem. Nem lehet kettő…

– Hogy belemennek e, az még nem tiszta, de ha neked tényleg ez a kérésed, akkor meglesz!

– Köszönöm! – Fejet hajt, majd odébb megy. Az, hogy ilyet tőle, két oka van. Az egyik: Kedvelem Rikhtert, de elegem is van belőle. Ráadásul megerőszakolt, ezt már nem tudom elviselni. A másik:

– Heather! Menjünk! – Rikhter kizökkent, és megfogja a vállamat.

– Hova?

– Beszélnem kell veled, most! – Ajaj! Most rájött? De hát Arata védő burkot képezett a beszélgetésünk során, kizárt, hogy…

– Mi kizárt? – Már megint? Csak a gondolatom végét hallotta?

– Semmi, menjünk. – Ki megyünk a kastély egyik erkélyére, egy szál cigit ad a kezembe, ő is elővesz egyet, majd rágyújt. Karjaival rákönyököl az erkély kerítésére és mélyen beleszív a dohányba.

– Te mióta cigizel? – Kérdezem.

– Kislány, itt az a kérdés, hogy ki nem cigizik. – Ránéz a cigimre, és odaadja az öngyújtót.

– Egyébként, miről akartál beszélni? – Fújom ki a füstöt.

– Sophieról.

– Sophieról? Minek?

– Gondolom, tudod, hogy a csajnak van egy olyan képessége, ami öngyógyító.

– Igen?

– A vadászoknak kell, és el akarják lopni, csak hogy ez a képesség neked is megvan. Erről még nem tudnak, de ha kiderül, akkor mind a kettőtök „veszélyben” van.

– Na várjunk! De amikor találkoztunk Johnnal, Tara kergetése után, akkor azt mondta, hogy én kellek neki.

– Ez igaz, mert John tudja, de a többi nem. – Szív egy kis nikotint és lassan fúlja ki, nagyképű stílusban.

– És nem mondja el nekik?

– Gondolod, hinnének neki? Ott nem Cox a nagy kutya, hanem más.

– Ki? – Rikhter egy ideig csak néz rám, látom, azon töpreng, vajon elmondja vagy ne.

– Az öcsém.  – Ahogy szívok a cigiből, megakad a füst, és köhögve jön ki az egész.

– Mi a franc?! Az öcséd?! Neked van öcséd?!

– Miért nem tudtad?

– Honnan a picsából kellet volna tudnom?! Egyébként meg, ha testvérek vagytok, akkor neki is démonnak kéne lennie nem?

– Az is. Egy undok, gusztustalan, nyálkás, idióta szőke féreg.

– Látom meg van testvéri szeretett köztetek…

– Régen meg volt. Mostanra viszont úgy gondoljuk, a szeretet gyenge embereknek való.

– Jaj ne már! Mindenhol ez folyik a csapon. A szeretett gyengévé tesz, csak az erős, akinek nincsenek kötelékei, blaa blaa blaa! – Rám néz, és fürkészni kezdi az arcomat. A távolba nézek, és sóhajtok. én szeretek. Ráadásul nem egy valakit.

 – Rikhter.

– Hm?

– Voltál már… valaha is szerelmes? – Nem szól semmit, csak bele szív a dohányba. Felém fordul és beletúr aranyszőke hajába, kicsit minta kínos lenne számára ez a kérdés.

– Emberkoromban igen.

– És hányszor?

– Miért érdekel téged ez a téma?

– Mert kíváncsi vagyok. – Fáradtan sóhajt egyet, és csak néz maga elé. Valami nem stimmel! Hol van az a kegyetlen szívtipró Rikhter akit ismerek? Most olyan kedves és sebezhető.

– Tizennégy éves koromban, a családommal Barcelonába költöztünk, anyám félig spanyol volt, ezért folyékonyan beszélem a nyelvet. Ott találkoztam egy lánnyal, és utána minden ment a maga módján. – Kicsit elhalkul, aztán folytatja.

– Két évig voltunk együtt és az is nehéz időszak volt. Apám szigorú és kegyetlen volt, nem csípte a barátnőmet és szerintem engem sem. Bezzeg a két húgomat és az öcsémet imádta. A lényeg, hogy a lány meghalt, megölték.

– Ki?

– Úgy gondolom, hogy az apám tette, de ez hosszú és unalmas történet.

– Miért lenne unalmas? Van időnk, nem? – Fintorogtam. Nehogy már! Elkezd egy sztorit és abba hagyja?! Hát akassza már fel magát! – gondoltam. 

– Hallottam.

– Jól van! Csak mondjad már!

– Na jó, elmesélem az egészet, de egyáltalán nem vidám.

– Hallgatom! – Komolyan érdekel a múltja. Nem is értem, miért, de kíváncsivá tett.

– Oké! Az egész ott kezdődött, hogy oda költöztünk. Az a ház egy kísértet lakta barlang volt inkább. Kis srác koromban láttam dolgokat. Szellemeket, angyalokat. Egyedül öcsém, Ren hitt nekem, senki más. Azt hitték becsavarodtam, pedig már Ren is látta őket. Amikor megismertem Rosalie-t, már nem láttam a szellemeket, egy darabig. De aztán… A látomás visszatért. Bántottak, nem csak engem, a húgaimat, anyát, öcsémet. Apámat viszont soha! Egy éjjel, felmentem a szobájába, persze résnyire nyitott ajtón keresztül figyeltem őt, és a saját szememmel láttam, ahogy megcsonkít egy nőt, majd megeszi a belső szerveit. Apám nem volt ember, démon volt, bár erre is később jöttem rá, amikor kutatni kezdem a természetfölötti lények után. Anyám prosti volt, és amikor apám erre rájött kinyírta anyánkat. Emlékszem azt mondta: „Ha valaki még egy hibát elkövet a családban, ez vár rá is.” Nem volt normális, így se meg amúgy se, de azért végig nézni anyám halálát… Nekem talán nem jelentett gondot, de Charlottenak és Cloenak igen, a két húgom nem is beszélt egy ideig, rettegtek apámtól.

– Te jó ég! Várj! Hol vannak a húgaid? Az oké, hogy említetted az öcsédet, hogy a vadészok nagy feje, de a két lány? – Szakítottam félbe, persze nem vette jó néven.

– Várj már! Ott még nem tartok!

– Jó, bocs! Folytasd!

– Szóval, abban az időszakban elég sok háború volt, ezért katonai toborzások voltak. Ifjú fiúkat kerestek katonáknak, és én sem maradtam ki.

– Katona voltál? Rossz volt? Úgy értem katonának lenni? Vagy örültél, hogy megszabadultál apádtól?

– Igazából már nem tudom érezni azt az érzést, de felidézni talán igen. Egy késő őszi éjjelen a város arra ébredt, hogy gyújtogatnak és betörnek a házakba. Amikor hozzánk is betörtek, egy pillanat alatt megfogták a karomat és kivonszoltak a házból. Apám megölhette volna őket, segíthetett volna, de nem tette. Csak állt ott, és nézte, ahogy távolodom. Az hogy mi történt velem a kiképzésen nem lényeges, de ami utána történt…

– Mi? Mi történt?

– Egy nap apám eljött értem, Rosalieval együtt. Azt mondta kiszabadít, és haza mehetek. Rosa a nyakamba ugrott, nagyon sírt, apám arcán nem láttam az aggódást, de a vérszomjat igen. Adott a kezembe egy dobozt, azt mondta, szereljem fel a karomra, és az majd megvéd. Hittem neki, mert ő egy démon volt, biztos voltam, hogy ért az ilyen dolgokhoz. – Elhallgat, megbököm az oldalát, majd folytatja. – Az a kis dobozka, egy önmegsemmisítő bomba volt. – Tágra nyílik a szemem, és automatikusan Rikhter vállára tettem a kezem.

– Szóval…

– Igen. Így haltam meg. A gáz az volt, hogy amikor már tudtam, hogy felfogok robbani, apám hagyta, hogy Rosalie felém rohanjon. Késő volt, hogy megállítsam, próbáltam futni előle, hogy ne essen baja, de nem sikerült, Rosa a nyakamba ugrott, a bomba pedig robbant. Ez után már csak arra emlékszem, hogy Apám fölöttem ül, majd eltűnik.

– És ekkor váltál démonná, ugye?

– Pontosan. Apám mérget adott nekem, mivel a robbanás után felélesztett.

– És Roset?

– Őt nem. A teste hamuvá lett. A lényeg, hogy nem éreztem, nem voltam ember, erre pedig akkor jöttem rá, amikor megöltem a húgaimat, az öcsémet, és találkoztam Rolffal. – Kezdett összeállni a kép. Rikhter nem az akinek mutatja magát. A jégszív mögött egy kedves szelíd férfi rejtőzik.

– Rolffal?

– Igen, nem sokkal az után, hogy végeztem a testvéreimmel, megjelent egy nagynak nem mondható fekete farkas. Aztán hirtelen egy fiú lett belőle, alig volt idősebb nálam, elmagyarázta, hogy mi folyik itt. Hogy mi ő, mi vagyok én, onnantól együtt jártuk a világot.

– Értem. És hogy kerültetek ide, a Hollóba?

– Az már egy másik történet.

– Jó, akkor mit tudsz a húgaidról?

– Hát, mivel úgy öltem meg őket, hogy halhatatlan voltam, ezért ők is azok, de fogalmam sincs, hogy hol lehetnek. Azt tudom Charlotte vámpír, Cloe pedig szellem. Többet nem.

– Tényleg hosszú történet volt.

– Én mondtam, de te akartad tudni.

– Na igen. Azért kíváncsi lennék, hogy Rose él e még. Úgy értem, lehet ő is halhatatlan lett, nem?

– Én kizárnám, mert minden személynek tudjuk a faját. Rosalie nincs köztük, szóval ő emberként halt meg, nem jött vissza. – Úgy tűnt lezárta dolgot, de olyan bánatosnak tűnik.

– Rikhter! Van fogalmad róla, hogy milyen sokáig kerestelek?! – Jaj ne! Ez Kiara hangja.

– Mert?

– Igazából, két okból. Az egyik, hogy Rolf és Sophie különváltak és…

– Na álljunk meg! – Vág a szavába Rikhter. – Mi az, hogy különváltak?

– Már nem társak. Arata szétszedte őket, Sophie most totálisan ki van bukva, jaaaaj de sajnálom. – Hangján a cinikusság és csúfondárosság hallatszik. Én nem szólok semmit, csak figyelek.

– És akkor most kivel van Rolf? – Rikhter nyugtalan. Szerintem sejt valamit.

–Nem tudom. Ara azt mondta, hogy mást tesz mellé.

– De hát Rolf és Sophie már kétszáz éve együtt dolgoznak. Miért szedte őket szét.

– Hányszor mondjam el, hogy nem tudom?! Majd kiderül.

– Vedd halkabbra a csőröd velem szemben, vagy egy tükör elé ültetlek kikötözve és levágom a melleidet. – Meg kell erőltetnem magamat, hogy ne röhögjek. Imádom Rikhter oltásait. – Mi volt a másik ok? – Kérdezi a fiú.

– Háááát. –  A lány kéjesen közeledett a fiú felé. Nyakát végig simította és megnyalta az állát. – Üres az ágyam, és kedvem támadt szórakozni. – Olyan szinten rá mászott Rikhterre, hogy azt hittem bele bújik.

– Öcsém! És még Tara-t nevezitek kurvának. – Nem bírok magammal, muszáj megszólalnom cinikus hangon.

– Ugye? Én sem értem. – Nézz rám Rikhi flegmatikusan.

– Te most ezt élvezed? – Komolyan undorító volt, amit Kiara ott leművelt Rikhin, tényleg hányingerem lett.

– Őszintén? Jobban élvezném, ha más csinálná?

– Például?

– Te!

– Anyád büdös picsája, te romlott seggű bőregér! – Hú de felhúztam magam! Barom! Nem tetszett neki, amit mondtam, de leszarom! Ott hagyom őket, elindulok befelé és Ezra-val találkozom. De régen láttam!

– Heather! Mi újság?

– Ezt most komolyan kérdezed? Majdnem végig néztem, ahogy egy sellőkurva egy beképzelt démon farkát szopja! – Nem nyílt tágra a szeme, áá dehogy! Csak éppen akkora lett, hogy mindjárt kiesnek.

– Oké, hagyjuk ezt a témát. Amúgy veled – Hangsúlyozza ki a szót– mi újság?

– Amúgy semmi.

– Szép volt egyébként. Jól helyben hagytad Mack-et.

–Nincs kedvem erről beszélni. Most megyek. – Elindulok, de elkapja  a karomat, visszaránt és a mellkasának ütközöm.

– Tudom mit kértél Aratatól. – Súgja. Remegni kezdek, kétségbe eseten felnézek rá. – De azt ugye tudod, hogy ha te Rolfhoz kerülsz, akkor Sophie Rikhterhez?

– Igen. Miért, ez rossz?

– Részben az. – Értetlenül nézek rá. – Nézd, Rikhter és Sophie… ha egymás mellé kerülnek annak nem lesz jó vége. Sophienka tetszik Rikhter, ő pedig ezt ki fogja használni. Ráadásul szerintem Rikhinek sem közömbös.

– Ebben azért nem lennék biztos, de ha így is van, akkor ezzel mi a probléma?

– Hát, ha Rikhter öccse úgy dönt, hogy „meglátogatna” – mutatta macskakörömmel –minket, akkor az hasznára válik, hogy a két kellő husi egymás mellett van. – Egy ideig csak nézzük egymást, aztán eltávolodva tőle, kikerülöm és elindulok.

– Nem izgat!

– Pedig jobb lesz, ha igen. Ha Rikhter meg tudja, mit akarsz majd, akkor harc lesz. Méghozzá nem kicsi. – Csak szépen ballagok tovább, látszólag úgy téve, mintha nem érdekelne a téma. A dilemma az: Tudom, hogy igaza van, de egyre jobban érdekel, ki vagyok, mi a feladatom. Azért akarok elmenni Rikhtertől, mert valakinek szívességet akarok tenni. Szívességet, ami a vesztét okozza majd, mert a mámora, az lesz a pokla!

Kint ülök az ajtó előtt, már egy ideje, csak bámulom a világot. Ez már félig az emberek világa, az erdőn túl van az ő igazi világuk. Csak merengek, úgy ülök itt, mintha én lennék az ajtó őre. Érzem, Rikhter tudja, hogy itt vagyok, csak valamiért nem jön. Hm! Lehet, érzi, hogy most magányra van szükségem?  

Hírtelen megreccsen egy faág, azonnal oda kapom a fejem, és feltápászkodom.

– Van itt valaki?! – Kezem a kardomra teszem, felkészülve egy váratlan támadásra. Úgy látszik már egész jók a reflexeim. Egy csapás érkezik a baloldalról, kardommal kivédem s lendületből ellököm. Egy barna hajú, sovány lányt látok. Fekete-fehér mintás inge gyűrötten kuszán áll rajta, farmerja sáros, s haja kócosan tapadt izzadt bőréhez.

– Ki vagy? És mit keresel itt? – Vonom kérdőre.

– Ezt inkább tőled kérdezhetném! Mióta van egy új lány a Hollóban? Nem értesültem volna róla? – A végén úgy elgondolkodik, hogy megfeledkezik a társaságomról.

– Várj! Te is… halhatatlan vagy?

–Mi? Nem! Szállító vagyok!

–  Mit szállítasz?

– Addig nem beszélek, főleg nem neked, amíg nem tudom, hogy ki vagy! – Ekkor kinyílik az ajtó, és a várva várt személy lép ki rajta.

– Semmi baj, Averill. Ő itt Heather, az új diák. – Rikhter körülbelül úgy nézett ki, mint a frissen basszott. Látszik, hogy párszor meghúzta Kiara-t.

– Új diák? Akkor jól sejtettem. – Győződik meg róla. Rikhter maga mögé utasít, és a lány elé lép.

– Mit hoztál? – Kérdezi a fiú.

– Új információkat.

– Na, ez már jól hangzik. Halljuk! –  A lány vállát egy fekete szövet táska terheli, elégé csapzott, és már olyan állapotban van, hogy nem venné meg senki sem.

– Megtettem, amire kértél. Kiderítettem, hogy a vadászok és az Iblisfear-ek milyen kapcsolatban vannak egymással. – Rikhter szemöldökei felszöktek az ég felé, a kíváncsiság egyből megmutatkozott arcán.

– Mit tudtál meg?

– Van egy szekta az Iblisfear körében, a vezető neve Diego Contreras. Különböző rituálékat végeznek, tegnap este például egy emberi holtestet rózsákkal és tőrökkel égettek el.

– Mi? Hogy lehet valakit tőrökkel elégetni? – Kérdezem. A lány nekem válaszolt, de Rikhterre nézett.

– Így készítenek fegyvereket. Egy emberi holtest, kések meg rózsákkal könnyen létre hozható.

– Úgy érted, hogy amikor ezeket elégetik, egy új fegyver jön létre? – Tette csípőre kezét a fiú.

– Pontosan. Mivel a rózsát a halhatatlanok teremtették és fejlesztették, ezért a fegyver maga is halhatatlan energiából készül. – Magyarázza a lány.

– Én ezt nem értem. – Nézzek rá Rikhterre.

– A lényeg az, hogy a rózsa tőlünk, halhatatlan lényektől származik. Mi fejlesztettük ki ezt a növényt, de sok évvel ezelőtt egy Iblisfear ellopott néhányat, és az emberek világába vitte, hogy ott is virágozzon. A baj az volt, hogy a virágnak mágiára van szüksége, hogy nyíljon, az emberek között ez nem volt, de persze már ott is van, hála nekünk, akik úgy döntöttek, hogy adnak az embereknek mágiát. Ezzel a fearek visszaéltek, és magukba szippantották ezt az energiát, így az ember képtelen mágiát használni. A rózsában viszont így is van, bár hol nyílik. És ahol van mágia ott minden lehetséges. – Igazából nagyokat pislogok rá és azt sem tudom, hogy most ez mi, amit mondott. Na, persze lényegében megértettem, de nem egyszerű.

– És akkor az Iblisfearek képtelenek varázserőt használni? – … érdekel a dolog.

–Tudnak, csak nem nagy mennyiségben, így még szükségük van többre, ezt pedig a virágból nyerik. – Mikor Rikhter befejezi  mondatát a lányhoz fordul, és idegesen vár.

– A lényeg: AZ Iblisfearek nem a halhatatlanok oldalán állnak, hanem a vadászokén és fegyvereket készítenek nekik, ellenünk. – Averill mondatára lesápadok, akárcsak a mellettem álló Rikhter.

– Hogy az a…! – A fiú dühösen sarkon fordulva megindul az ajtó felé.

– Most meg hová mész?

– Értesítem a többieket. Averill!

– Igen?

–Épülj be hozzájuk, tudj meg még több dolgot, minden egyes apró részletet tudni akarok! Hol, mikor, kivel, és mit csinálnak! – Rikhter hangja utasításnak hangzik. Kegyetlen és vad. A lány bólint, majd elmegy. Én követtem Rikhtert vissza a Hollóba.

– Készülj fel, mert küldetésre megyünk!

– Mi? Hova?

– Meglátogatjuk ezt a bizonyos Diego-t! – Gondolkodom, hiszen Ezra-ékkal nagyjából tudom, hogy ki az. Már szó volt róla.

– Rikhter, én azt hiszem, tudom, hogy ki az. Nem találkoztam vele, de már szó volt róla…

– Remek! Akkor nem vagy annyira meglepődve. – Bemegyünk egyenesen a Tanácsig, Rikhter irtózatosan dühös hangon kiabál.

– Beszélnünk, kell most!

– A pokolba! – Ijedt meg Aisha, ahogy Rikhter betörte az ajtót. – Normális vagy?!

– Szellem vagy, akkor meg mit rinyálsz?

– Valami problémád van? – Rala lassan sétál felénk, megáll, majd csípőre téve a kezét haragosan nézz Rikhterre.

– Igen! Most találkoztam Averillal és… – Elmeséli a helyzetet, amire senki sem számít. A fiú olyan hevességgel löki a szavakat, hogy alig tudom követni.

– Hogy mi?!

– Nyomorultak! Mégis hogy képzelik?!

– Tennünk kell valamit! – Akadtak ki sorban a Tanács tagjai.

– Ha az ellenfél készülődik, akkor nekünk is azt kell tennünk. – Látom Rala szemében az elszántságot és a haragot. Érzem, hogy mit érezz, majd szétrobban a vágytól, hogy öljön.

– Hogyan? Nincs szükségünk fegyverekre… – Vonta kérdőre őt Wren.

– Nincs. A régi mondás úgy tartja, többet ésszel, mint erővel. Mi most pont ez fogjuk tenni! – Rala nagy lendülettel megindul a körasztalon lévő gömbhöz, ráteszi kezeit, szemeit becsukja, egy meleg szellő kezdi simogatni arcomat.

– Arata! Hívd ide, akinek mondom a nevét: Mardant, Norana, Rolf, Ezra, Tara, Kiara, Sophie. –  Utasítja Rala a mágust, aki már indul is. Közben az a meleg szelő eltűnik, helyette hideg, fagyos szél forgatja fel a könnyű tárgyakat a teremben. A szél mozgása körkörössé válik, és átalakul egy vörös, tornádóvá, aminek a közepén mi állunk.

– Itt vannak. – Érkezik meg Arata a többiekkel.

– Remek! Figyeljetek rám! – Rala beleolvad a vörösen kavargó tornádóba, nem látjuk, de halljuk a hangját. – El kell mennetek az emberek világába! A célpont: Diego Contreras. A feladat adott és egyszerű: Végleg tegyetek róla, hogy ne avatkozzon a vadászok és a halhatatlanok dolgaiba!

– De ehhez miért kellünk ilyen sokan? Csak egy Iblis! – Emelte meg hangját Sophie.

– Lehet, hogy csak egy Iblis, de ő más, mint a többi. Erős, kiszámíthatatlan és nem lesz könnyű megölni. Soha senkit nem becsültem alá és most sem fogok. Biztosra akarok menni, öljétek meg! – Körül nézek, kilencen állunk a forgó szél közepén. Kicsit meg vagyok rémülve, ám nem vagyok egyedül. Ráadásul, ő is itt van…

– Oda küldelek titeket! – Rala tornádója szűkülni kezd, összepréselve minket. Egyre gyorsabban forog, érzem, ahogy lábaim távolodnak a talajtól és felrepít. Alig van az egész egy másodperc, lábaim talajt érintenek, a vörös tornádó pedig elillant.

– Basszus! Legalább Rala mondhatta volna, hogy teleportálni fog! Most totálisan hányingerem lett. – Nyávog Kiara.

– Miért, ha szól, akkor nincs hányingered? – Igaza van Mardant-nak, láttam is rajta, nem örül annak, hogy Kiara is itt van.

A lány csak megvonja vállát és Rikhter karjába karol.

– Na! Vázolom a helyzetet. A célpont: Diego Contreras. Íme, a terv: Külön válunk, az a csapat amelyik megtalálja Diego-t jelezz a többinek. Egyedül nem harcol vele, Világos? – Tárja szét karjait Rikhi.

– Mióta lettél ilyen figyelmes? – Gúnyolódik Rolf.

– Ch! Ha ez meglepett, akkor most figyelj! Háromfős csapatokat alkotunk. Mardant, Norana, Tara egy csapat. Kiara, Sophie, Ezra egy csapat. Heather, Rolf, én harmadaik csapat. – Fülig ér a szája, Rolf pedig felhúzza szemöldökét és nem érti, hogy Rikhter miért döntött úgy, hogy vele lesz egy csapatban. Viszont ezt most én sem értem.

– Rikhter! Ne csináld már! Veled akarok lenni. – Kiara kezdi a hisztit.

– Hagyjál már! Nem látod, hogy előbb leszek Rolf-fal egy csapatban, mint veled?! – És tényleg! Most tűnik fel. Lekoppintja Kiara-t, szétválunk és elindulunk.

A két fiú között sétálok, ez a csend szörnyen zavaró, és ami még kínosabb, hogy mind a ketten túl közel vannak hozzám.  Rikhter keze az enyémhez ér, megfogja, s nem engedi el. Azonnal ránézzek Rolfra, aki fél szemmel pillant rám. Kirántom kezem Rikhteréből és hátam mögött összekulcsolom. Érzem a két fiú közti feszültséget. Hírtelen egy ismerős hangra lettünk figyelmesek. Azonnal felismerem, ez John, a vadász! Rolf megragadja Rikhter és az én vállamat, majd lehúz a földre egy bokor mellé. Mutató úját szájára teszi s csöndben figyel.

– Már meg mondtam egyszer, de úgy látszik neked ez nem elég. – John dühösen dirigál egy illetőnek, aki megkötözve ült előtte a földön.  – Minden Iblisfear-t ki fogunk irtani, veled együtt! A mágia a miénk lesz és megöljük a halhatatlanokat.

– Sosem lesz tiéd a mágia! Utálom a halhatatlanokat, de ha választanom kell, akkor inkább az ő oldalukra állok, mint hogy a te férgeidet szolgáljam!

 – Diego! – Hallom a mellettem lévő Rolf suttogását. Mi? Ő Diego?

– Na jól figyelj! – John leguggolt a férfi elé. – Kapsz egy utolsó esélyt. Ha segítesz elpusztítani az összes rózsát e világban és ez által megkaparintom a mágiát, örök életet adok neked és hatalmat, amit kedved szerint használhatsz. Ha viszont nem segítesz, akkor elpusztítjuk a forrásotokat és minden ember és Iblis, meghal! – John fenyegetői hangja engem is idegesít. Mit képzel magáról?! Diegon látom, hogy töprengeni kezd. Lehajtja fejét, szemét pedig összeszorítja.

– Óh bazd meg! – Szitkozódik Rikhter, Rolf pedig befogja száját, amit én is javasoltam, mert ha még egy szót szól, akkor lebukunk. Nem számítottunk arra, hogy összefutunk Johnnal. Így is meggyűlt a bajunk vele.

– Megfulladok te fasz! – Löki el Rolf kezét.

– Nem tudsz megfulladni te hiperfaszagy!

– Elkussolnátok végre! – Halkan veszekednek, de azért így is hangosnak tűnik. Mozgást hallok. Ránézzek Diegora, szeme felénk pillant. Tudja, hogy itt vagyunk. Érzem, ahogy valami közeledni kezd, de nem látom. Egyre gyorsabban jön, a napfényében egy szürke ezüst fém kard csillan meg. Keresztül halad a torkomon s hátra csapódom valaminek. El akarok távolodni támadómtól, de ő túl gyors, ekkor veszem észre, hogy aki rám támadt, az nem más, mint… Rikhter?!

– Heather?! – Rikhter ledöbbenve nézz rám. – Nem én irányítom a testemet! Rolf, mögötted! – A fiú gyorsan elugrik John elől s Rikhter mögé ér földet. Ezzel is mintha védene minket.

– Heather! Rikhter balfülén van egy pecsét. Használd a mágiádat, képezz egy feloldó varázslatot.

– Mi? Nem tudom hogyan kell!

– Muszáj megpróbálnod! John irányítja őt. Ha használja Rikhter képességeit, meg is ölhet. Amint kész a varázslat, irányítsd Rikhter balfülére. – Többet már nem bír beszélni, mert a legnagyobb problémája most John. Meg kell próbálnom! Rikhter erősebben tolta belém a kardot, fájt a regenerálódás, mert hiába akar összeforrni a seb, ha a kard még benne van.

– Heather! Érezd a mágiát! A feloldó szó: Solutus! – Kiabál Rikhter. Becsukom a szemem s érzem a felgyülemlő dühöt a lelkemben. A testem mintha lángra akarna robbani, kezembe összpontosítom az erőt és Rikhter fülére szorítom.

– Solutus! – Rikhter mellkasából egy kék árny szabadul ki, visszatérve gazdatestéhez, Johnhoz.  Rikhter a lábamra esett és liheget, én pedig kihúzom a nyakamban lévő kardot.

–Jól vagy? – Kérdezem aggódva.

– Persze! Kösz! – A fiú feltápászkodik, bőr szárnyai előbújnak, majd neki ront Johnnak. Hihetetlen, hogy Rolf és Rikhter mennyire gyűlölik egymást, mégis remek párost alkotnak. John alig bír a két fiúval.

– Ezért még meg fizettek! Készüljetek fel! A világ, a miénk lesz! – Egy pillanat alatt eltűnik. John Cox nem egy bátor jellem.  

Diego lazán leveszi magáról a köteleket, feláll s lesöpri magáról a port.

– Szóval elmenekülhettél volna, de direkt nem tetted? – Vonja kérdőre Rolf a férfit

– Mondjuk. Nem szokásom menekülni. Ám tudom, hogy miért jöttetek.

– Valóban? – Rolf arcára egy kaján vigyor ül ki, a szél felerősödik és mellettünk teremnek a többiek. – Akkor már esélyed nem lesz a menekülésre, mert utoljára látod a napfényt.

– Srácok, én nem biztos, hogy képes leszek így harcolni, túl erős a nap… – Szól Norana. Tényleg, ő vámpír! Csoda, hogy eddig kibírta!

– Norana, csak egy kicsit bírd ki, szükségünk van az erődre! – Mondta Mardant.

– Kezdődjék a tánc! – Diego alakja teljesen megváltozik. Éles fogai és karmai nőnek, szeme sárgán izzik, haja pedig földig ér.

– Miért akartok megölni? – Hangja is más. Érdesebb.

– John a virágaimat akarja, de arról fogalma sincs, hogy a legtöbb mágia abban az illetőben van, akit a két kezemmel teremtettem.

Ledöbbenve állunk, mindenki szava elakad.

– Hogy mi?

– Ez meg hogy lehet?

– Te most komolyan beszélsz? – Hallatszik a sok elhűlt hang.

– Rolf, ugye ez… te teremtetted Diego? – Rikhter olyannak tűnik, akit zavar, hogy az „ellensége” megelőzte őt.

–Igen. Diego az én teremtményem, de egy hűtlen kis Iblis lett belőle, akit most darabokra szaggatok. – Rolf fenevaddá változik, és most veszem észre, hogy Diego mostani kinézete egy vérfarkaséhoz hasonlít. Szóval régen Diego vérfarkas volt…

Tara felveszi tűz alakját, Ezra sárga szeme és rothadó húsa is megjelenik. Mardant teste kéken világít, Norana szemei pirossá változnak, Kiara bőre pikkelyes lesz, egy-két helyen még tüskék is nőnek ki belőle. Sophie fehér szárnyai most még nagyobbak és a napfényében szinte vakítóak. Rajtam semmi változás. Rájöttem! A mágiám csak akkor működik, ha dühös vagyok., ha valakit nagyon meg akarok ölni vagy védeni. Mindenki neki ront a férfinak. Úgy haladnak el mellettem, mint ahogy a villám lecsap a földre. Itt állok egyes egyedül, nézem, miként harcolnak a többiek. Mennék, de nem tudok. A lábam nem enged. Olyan, mint amikor félsz és a lábaid legyökereznének, de ez most más. Nem félek! Nem értem, akkor miért… Hírtelem egy kéz ragadja meg a bokámat, oda pillantok és szemeim tágra nyílnak. Az alak a földből jön elő. Ez… ez…

– Diego?!

– Hahaha! Helló szépségem! – Kaján vigyorral nyalja végig a nyakamat.

– De hát, a többiek kivel harcolnak? – Nézek rájuk. Tényleg harcolnak Diegoval, de akkor az, aki mellettem van, ki?

– Ő a klónom. Én vagyok az igazi Diego. – Végig nyalja ismét a nyakam, de ezúttal rámarkol a mellemre is. – Nyami! Finomnak tűnsz.

– Engedj el, te mocskos állat!

– Érted jönnek. Te kellesz nekik. De lehet, hogy megtartalak magamnak, mert te egy hatalmas fegyver vagy drágám.

– Sosem leszek a tiéd, sem a vadászoké! Én halhatatlan vagyok, hozzájuk tartozom! – Érzem, a düh szintem megy felfelé.

– Mégis mit tervezel?! – Kérdezem.

– Kicsikém, nekem igazi ínyencségre fáj a fogam. – Kezével a fejemet Rolf és Rikhter irányába fordította.

–Mi? Ők ketten? De miért?

– Mert ha Rolf él, én nem lehetek szabad.

– De akkor mi célod van Rikhterrel?

– Hmmmm! Azt, most mindjárt megtudod. – Elenged. Mindenhol csak Diego klónokat látok, akik csapdába ejtik a többieket.

– Áááááááá! – Tara észveszejtően kiált, mert Diego klónjának karmai mélyen a húsába vág. Rolfot és Rikhtert is elkapta.

– Mióta várok már erre a napra! – Diego elengedi Rikhtert és nekem löki. – Íme az ajánlatom: Heather! Öld meg Rikhtert, vagy porrá égetem Rolfot!

– Ne hallgass rá! – Rolf harcol Diego ellen. Próbál kiszabadulni, de túl mélyen vannak a húsában Diego karmai. Nem hal meg, de fájdalmat érezz és ez, nekem is fájdalmat okozz.

– Szóval Heather? A választás a tiéd. – Nekem szükségem van mindkettejükre.

– Miért? Miért csinálod ezt? Miért nem lehetsz szabad, anélkül, hogy megölnéd őt? – Egy ideig csönd lett, majd ismét szóra nyitom számat. – Tök mindegy mit választok, így is úgy is megölöd Rolfot.

– Pontosan picinyem.

– Akkor ennek mi értelme?

– Hát ha vagy olyan ostoba, hogy el hidd és akkor a démonka is porrá ég. De látom, nem vagy olyan hülye.

– Nem számít, mennyire utáljuk egymást. – Szólal meg hírtelen Ezra. – Nem számít mennyire nem bírjuk a másikat! Mi egy csapat vagyunk! Éveken keresztül együtt edzetünk, harcoltunk és éltünk. Nekem ők a családom, és nem engedem, hogy hozzájuk érj! – Ezra dühösen löki le magáról a klón Diegot s annak leszakítja fejét. A vér azonnal a fiú kezéhez tapad. Az elszántság ott csillog az arcán.

– Mi nem becsültünk le téged, mert tudtuk, hogy erős vagy, de te, megaláztál minket, alábecsültél, ezt pedig soha nem bocsájtom meg!

– Ahogy én sem! – Mindenki meglepődve nézz rám. – Egész életemben vergődtem az élettel. Sosem volt családom, barátaim. De most van! – Lassan kezdek az igazi Diego felé sétálni, aki fogva tarja Rolfot. – Meg akarunk ölni, igen. Mert az erő, amit birtokolsz, hozzánk tartozik. Te csak azért kaptad, mert egykoron halhatatlan voltál, ám már nem vagy az. Te csak egy mocskos áruló vagy, aki ellopta a halhatatlanság erejét és most szórakozik velem, a barátaimmal és a mágiával. Ha Rolf teremtett téged és ő a te gazdád, akkor engedelmeskedned kellet volna neki, nem pedig meglógni a mágiával. –Olyan közel állok meg Diego előtt, hogy csak öt centi kellet egy csókhoz. Rolfot félre löki és kéjesen bámul rám.

–  Viszont, ha neki nem vagy képes engedelmeskedni, akkor én tudok egy megoldást. – Jobb kezemet lassan megemelem, végig simítom arcát a nyakán keresztül leérek a mellkasára majd megállok.

– Íme, az én ajánlatom! – A kezem a szívére vándorol, egy mozdulattal átnyúlok a bordáin, a tüdején és kitépem a szívét. Szorítani kezdem, ő pedig felkiált.

– Itt és most meg fogsz halni, ha nem nekem engedelmeskedsz. A szíved mától az enyém! Dönts! Mert ha nem engedelmeskedsz, meghalsz! De ha igen, akkor én leszek a te gazdád! Mindegy hogy döntesz, sosem leszel szabad!