5.fejezet - Kelepcéből kelepcébe -

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, igazán jól estek. Elnézést, hogy ennyit késtem, remélem kiengesztellek titeket ezzel a résszel!^^ Hamarosan kerülnek fel új szereplők a listába, úgy hogy javaslom, hogy néha néha kukkantsatok oda, hát ha találtok egy ismeretlen arcot! ;) Bocsi a hibákért! :))
Jó olvasást! :D
Puszi!^^

Olyan gyorsan futottam, hogy a vádlim már begörcsölt. Meg akartam állni, mert kezdtem nem bírni az iramot, de aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha utánam jönnek és elkapnak, és ez csak még jobban fokozta bennem az adrenalin szintet, ami tovább késztette arra, hogy fussak. Ágon-bokron szaladtam át, és ahányszor valami megsebezte a testemet az magától gyógyulni kezdet, szinte másodpercek alatt. Hírtelen meg botlottam valamiben és hasra estem. Annyira fájt a lábam, hogy nehezemre esett talpra állni, de végül csak fölálltam. Vettem egy mély levegőt majd kifújtam. Már nem futottam csak lassan tovább sétáltam. Időnként hátra fordultam, hogy nem e követ valaki, de sosem volt senki mögöttem. Végre kiértem ebből az átkozott erdőből, és egy út volt előttem, amin alig mentek el autók. Hezitáltam, hogy merre induljak el, de végül jobbra tartottam az irányt. Aztán azon kaptam a fejemet, hogy egy top és egy farmer nadrág takarja a csupasz testemet. Ezt nem értem! Nem emlékszek mikor vettem fel ezeket, ráadásul egy fekete magassarkú cipő is volt a lábamon. De mikor? Azóta én nem nyúltam ruhához, amióta Rikhter letépte rólam azt az alkalmi ruhát. Bár… amik mostanában előfordultak  velem, nem lepődőm meg azon, hogy ilyen furcsa jelenségek történnek…. De már kezdek besokallni.  Percek múlva egy autó zajára lettem figyelmes. Mikor hátra fordultam egy fekete opel közelített. Stoppolni kezdtem és szerencsémre meg is állt. Az ablak lassan lehúzódott. – Szia kislány! Hová tartasz? – Egy szőke hajú fiatal férfi szólt ki a kocsiból. Csuklóján egy méreg drága ezüstóra ékeskedett és még számtalan gyűrűk borították az újait. – A városba! -  Mondtam. – Fredericton-be? ­–  – Öhmmm igen. – Válaszoltam. Fredericton? Mit keresek én Kanadában?! – Rendben! Szállj be, elviszlek, én is pont oda tartok. –   – Rendben! Köszönöm! – Beszálltam az autóba és elindultunk. Időnként észrevettem, hogy a férfi félve rám nézz és méreget a szemeivel. – Egyébként, hogy kerülsz ide? Mi történt veled? – Utálom, ha olyasmiről kérdezgetnek, amiről nem akarok beszélni, bár ezzel mindenki így van, szerintem. – Öhm hát… - haboztam egy kicsit majd újra elkezdtem. – Félúton lerobbant a kocsim, így kénytelen voltam tovább menni gyalog. – Mondtam az utat nézve. – Értem. Egyébként  a nevem  Simon –  Mondta. Hezitáltam rajta, hogy a saját nevemet mondjam e, mert azok után amik történtek velem….. Bár, mi baj történhet belőle?.... – Heather! Örvendek! 

 – Szép név!

 – Köszönöm!

– Ne vedd tolakodásnak a kérdést, de nem fázol ebben a lenge ruhában? – Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd végig mértem magamat és rájöttem, hogy jogosan kérdezi ezt. Hiszen elég hideg van. Most mit mondjak?! – Háááát , tudod, nem  igazán vagyok fázós, és nem is igazán érzékelem a hideget. – Vakargattam zavartan a fejemet. De egyébként ez tényleg így van! Nem vagyok fázós. – Vagy úgy. – nevetett. – De azért még vigyáznod kéne magadra. – Mosolygott rám. Én csak hümmögtem egyet majd ismét az utat figyeltem. Körülbelül fél órát kocsikázhatunk, néha- néha egymáshoz szólva, de megérkeztünk a belvárosba. – Hol tegyelek ki? – Kérdezte fiú. – Öhmmm, nem nagyon ismerem a környéket, de két utcával lejjebb. – Erre pedig elnevette magát. – Oké. –Mondta. Lehet, hogy ciki volt, de mást nem tudtam kitalálni. Hírtelen elkapott egy érzés, egy érzés, mitől borzalmasan éreztem magam. A szívem egyre gyorsabban vert, és a veríték is kivert másodpercek alatt. Rá néztem Simonra és egyfajta öntelt mosoly volt az arcán. Erősen figyelte az utat, de így is bele ment a kátyúkba amik az úton voltak. Befordult egy kis utcába, ahol hajléktalan emberek üldögéltek a meleget adó tűz körül. Mikor tudatosult bennem, hogy egy zsákutcában vagyunk, azonnal megszólalt ismét a hang a fejemben. „– Heather! Ez csapda! Menekülj! Fuss! Ők nem emberek! – „ Nem… em-be-rek… Lehetséges hogy-...! Hatalmas sebességgel kikapcsoltam a biztonsági övemet, kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Vagyis csak akartam, mert egy erős kéz visszarántott. – Már is menni akarsz? De hát hova sietnél ennyire, hm? – Ahogy belenéztem mélybarna szemeibe, láttam a gyilkolási vágyat. – Tudod, ők, akik ott állnak, nem emberek. – Mutatott a többi személyre. – De én az vagyok! Ráadásul egy vadász, aki megöl minden egyes lényt, mi nem természetes e világban. És te is közéjük tartozol Heather! – A testem, mindegyes porcikám remegni kezdett. Még a szemem is rángatózott, annyira megdöbbentem. Honnan…. honnan jött rá??? – Mi- miről beszélsz? Ne beszélj ilyen butaságokról. – Terelni akartam, de már tudtam: értelme nem lesz. Sőt! Valahogy ki kell szabadulnom és menekülnöm kell! – Ugyan! Már késő arra, hogy megtévessz! – Közelebb húzott magához és vetkőztetni kezdett. Életemben, már sokszor megerőszakoltak, de ezt nem! Nem hagyom, hogy ismét megtörténjen! Olyan erősen orrba vágtam, ahogy csak tudtam, majd összeszedve az erőmet ismét kiszálltam a kocsiból.  Futni kezdtem, de másodpercek alatt elém került Simon és egy kéken világító kardot tartott a szívemhez. – Ha tovább lépsz, véged! – Förmedt rám. – Megyek vagy maradok? Nem mindegy? Így is úgy is meg akarsz ölni! – Szorítottam ökölbe a kezemet. – De hogy ölsz meg valamit, ami már eleve halott? – Folytattam tovább. Rideg érzéseket árasztottam ki magamból. Meg védem magam, ha kell! Erre mérget vehet! – Hogy hogy? Drága, ez a kard különleges erővel bír. Arra fejlesztették, hogy olyanokat lehessen megölni, mint amilyen te is vagy! – Miért? Miért kell folyton csalódnom az emberekben? – Képes lennél megölni? Ch! – Hátra mentem azokhoz, az illetőkhöz, akik elvileg nem emberek. – Azért hoztál ide, hogy velük együtt ölj meg? – Tártam szét a karjaimat. – Így is mondhatjuk, de a főcélom te voltál. – Cél? Nem értem…. Ezek szerint, azért vett fel, mert tudta, hogy nem vagyok ember? Na most aztán betelt a pohár! Ha tényleg halhatatlan vagyok, mint azt Aratáék is állították, akkor le tudom győzni ezt az embert, bármi áron is! – Hé! – Szóltam oda akik körülvettek. – Ne kíméljétek! –  – Igen, nem fogjuk! – Jött a válasz az egyiktől. Szinte azonnal neki estek, és kezdetét vette a harc. Simon nagy erős, mert már kettővel végzett is. Ahogy megölte őket úgy égett el a testünk és végül a helyükön nem volt más, csak hamu. Szinte mindenkivel végzett, és most, én következem! – Simon! Én nem akartalak bántani, de ha te bántasz, akkor én nem hagyom annyiban! – Szóltam hozzá dühösen miközben egyre jobban közelebb jött hozzám. – Tudod, engem az nem igazán érdekel, csak az, hogy… PUSZTULJ TE TORSZÜLÖTT! – Rohanni kezdett és a kardot egyenesen felém célozta. A karddal átszúrta a mellkasomat, szinte tövig volt bennem a kard. Iszonyatosan fájt, de tudom, hogy képes vagyok az ellenállásra. Megfogtam a kardot és Simon kezét, majd lassan kezdtem kihúzni a mellkasomból a szúrós fegyvert.  Mikor már teljesen kihúztam lihegni kezdtem és a fiú rémült tekintetével találtam szembe magam. – Mi? M-miért nem égsz el? – Beszélt dadogva. – Talán mert…. én egy… halhatatlan vagyok! – Ökölbe szorítottam a kezem és telibe találtam Simont vele, amitől hátra esett. Oda mentem hozzá, ráültem a hasára, egyik kezemmel megfogtam a nyakát a másikat pedig a levegőbe emeltem ütésre készen. – Mond miért? Miért akarod őket ennyire megölni? – Bánatosan, mégis dühösen néztem a szemeibe. – Mert gyilkosok vagytok! Érzéketlen gyilkosok! – Kiabált velem. – És te mi vagy? Te is gyilkos vagy! Semmi több! És nem vagyunk érzéketlenek. Nagyon is tudunk érezni.  Mi is voltunk egykor emberek, ugyan úgy, mint te! – Hírtelen a düh eloszlott közöttünk, és én azon lepődtem meg, hogy ő meglepődve nézz rám. -   Érezni? Ti? Na ne röhögtess! – Röhögött az arcomba. – Nem tudom honnan jöttél, de elégé egy el kényeztettet kis szajhának látszol! – A kijelentése annyira szíven ért, hogy alig kaptam levegőt. Szaj-ha? Nem! Nem vagyok az! Hírtelen megfogta a karomat, rántott rajtam egyet és így most ő volt rajtam. – Ó csak nem a szívedbe gázoltam? Te szegény! – Gúnyolódik velem! De miért? Miért…? – Tudod mit? Fuss csak! Hagyom most az egyszer, hogy menekülj! De ha legközelebb találkozni fogunk, ami biztos, hogy így lesz, megöllek! – Elengedett, majd leszállt rólam. Én is így tettem. – Nem vagy te rossz ember Simon, csak magányos. – Vágtam hozzá nyersen. – Ja! És nem hiszem, hogy lesz legközelebb, mert te azt már nem éled meg! – Néztem haragosan a szemeibe. – Nem? Majd meglátjuk drága! Meglátjuk! – Azzal pedig sarkon fordult, beült a kocsiba és elhajtott. Vadász…? Ránk vadászik? Vajon ezt a többiek tudják? Szerintem igen. Már értem, hogy miért nem akarták, hogy az emberek világába jöjjek. De már mindegy! Folytatom az utamat! Néha megingok, és úgy érzem vissza kéne mennem, de nem akarok! Nem tudom, hogy hol szenvednék jobban, de most itt akarok maradni, és gondolkozni. Hát igaz lenne… Miközben ezeken gondolkodom, lassan sétálok előre, de azt nem tudom, hogy hova... Tényleg nem vagyok ember… és én még csak nem is tudtam erről. De miért? Ki vagyok én egyáltalán? Mit akarok? Nem tudom…  Sétálás közben rengetek ember haladt el mellettem. Olyanok is, akik szerintem egyáltalán nem emberek.  – Hé! – Hallottam a különböző hangokat, de nem igazán foglalkoztam velük. – Hé! Hallod! Állj már meg! – Hírtelen valaki megfogta a karomat és visszarántott. Egy magas barna hajú fiú tartotta a karomat. Ruhája koránt sem volt szokványos. Olyan… mint aki a ezernyolcszázas évekből jött. – Bocs! Nem tudtam, hogy hozzám beszélsz. – mondtam. – Ja nem én bocs, hogy így letámadtalak! Nem tudod, mennyi lehet az idő? – Kérdezte. – Nem, bocsi. – Csak ezért szólított le? Nekem itt valami bűzlik. – Értem. Nem akarsz véletlenül munkát szerezni? – Tudtam, hogy valami más is van a háttérben.  Igazság szerint, nem lenne rossz egy kis pénzt szerezni, hiszen a régi állásomból már biztos kirúgtak, amiért nem mentem be.  – Miféle munka? – Gyanakodtam, lehet, hogy ez valamiféle átverés. – Egy raktárban kellene segíteni az embereknek. Nem nagy feladat, de szükségünk lenne még némi emberre. Természetesen a fizetség sem marad el. – Mosolygott. – Nem tudom… nem igazán… –   – Megéri! Óránként tíz dolcsit kapnál. – Hmmmm! Ez nem rossz ajánlat! De még most sem bízom ebben a pasiban. – Rendben! – Azért mondtam igent, mert ha bármi is történne megtudnám őket ölni. Legalábbis én úgy érzem! – Komolyan? Ó hát ezt örömmel hallom. Gyere, megmutatom a helyet! – Bólintottam és követtem.

Egy leppukant ódivatú épülethez érkeztünk. Körülötte drótkerítés volt. Ahogy közelebb mentünk az épület másik oldalához egy nagyon dühös fekete kutya volt láncra verve egy betontömbhöz. Folyamatosan ugatott és morgott. Bár kutya hangja volt, egy cseppet sem hasonlított kutyához. Sokkal inkább egy éhes farkashoz, aki felkészült áldozata elkapására. Bementünk a helységbe ahol kb nyolc ember, férfi és nő egyaránt tevékenykedett.  – Emberek! Ő itt az új segítő. Kérlek, ismerjétek meg egymást. – Mindenki abba hagyta, amit éppen csinált, és oda jöttek hozzám. – Nagyon örülök! Amanda vagyok! – Fogott vele kezet az egyik lány! – Heather! – Mutatkoztam be. – Én még be sem mutatkoztam. A nevem Tyler! – Mondta a srác aki ide hozott. Bólintottam felé, hogy megértettem, majd a többiekhez fordultam. Rajtam kívül összesen két nő, és Tyler-el együtt hét férfi volt a helységben.  Az egyik srácnak egy csuklya volt a fején, és egy napszemüveg. Tisztára, mintha Aratát látnám csak szemüveg nélkül. Bár nagyon remélem, hogy nem ő az. – Mit is kellene csinálnom? – Kérdeztem a többiektől. –Hát látod azokat a dobozokat? Azokat kellene felvinni az emeletre. Nem könnyűek, de én majd segítek neked. – Mondta Tyler.  – Rendben van! – Válaszoltam majd neki láttam. Mindenki ment a saját dolgára így én is hasonló kép tettem. Oda mentem a dobozokhoz és megemeltem. Nem mondom, van súlya! Legalább vagy ötkilós, mi a franc van bennük? Mindegy! Fő a pénz. Tyler is megemelt egyet és előre ment, hogy megmutassa hova kell majd vinnem. – Tudom nem az én dolgom, de mi van a dobozban? – A kíváncsiságom hajthatatlan, ez tény. – Igen, nem a te dolgod, de mivel elvállaltad a munkát ezért tartozom némi magyarázattal. Egy klubhelységet akarunk ki alakítani itt, és a dobozokban törékeny porcelánok vannak. A jó hangulatkeltés érdekében. Bár lehet,  ezek nem sokáig maradnak épek, főleg nem ahol buliznak, de egy próbát megér. Majd olyan helyre helyezzük őket, ahol biztonságos. – Beszélt folyamatosan. – Ha gondolod, a későbbiekben is segíthetsz, de azt már nem kérem, hacsak nem akarsz maradni. – Folytatta. – Nem tudom még, majd meggondolom. – Válaszoltam. – Értem. Na itt jó lesz! – Mondta és lerakta a dobozt, én is leraktam majd felé fordultam. – Egyébként, ez egy jó hely. Szerintem nagyszerű klubbot lehet itt kialakítani. – Néztem körül, miközben beszéltem. – Kösz! Igyekszünk! Na hozzuk fel a többit is! – Mondta, majd lementünk a többiért. Mikor le értünk a lépcső aljára egy különös szag csapott meg. Ázott kutya szag! – Fúj, mi ez a szag?! Bazd meg! Melyikkőtöknek van ilyen szaga?! – Kérdezte háborodottan Tyler. – Ez kutya szag! Nem én vagyok! – Mondta az egyik. – Én sem! –  – Én sem! –   – Nem én! – Egymás után szólaltak meg, mint a gyerekek az iskolában vagy az oviban. Hírtelen minden szem rám szegődött. – Mi van?!  Ne nézzetek így, nem én vagyok! – Mondtam. Ch! Nevetségesek! – Nyissatok ablakot! – Utasította Tyler. Nem csak az ablakot, de még a hatalmas nagy ajtót is kinyitották, ami olyan volt, mint egy garázs ajtaja. Pont a kijárattal szemben volt az a kutya, amit a bejövetelnél láttam. – Szerintem ez a kutya büdös! – Szólalt meg az egyik. – Minek fogtuk meg? Le kéne lőni! Túlságosan vad. – A fogai kilátszódtak mikor ránk morgott. Egyre dühösebb és dühösebb lett. Attól féle el fogja szakítani az a nagyon erős láncot, amivel meg van kötve. – Ne foglalkozzatok vele, folytassuk a munkát. – Kiabált Tyler.  – Igazad van! Vágjunk bele már is a lényegbe! – Szólalt meg az az Amanda. Mindenki felém fordult és közeledni kezdet. – M-mi van? Mi az? – Nem értem, most mi történik? Csináltam valamit…? – Hogy mi? A veszted drágám! – Abban a pillanatban rohanni kezdtek felém és egy szempillantás alatt elővették a fegyverüket, amik kardból és tőrből álltak. Szinte azonnal nekem estek, és minden menekülési lehetőséget elvágtak előlem. Próbáltam védekezni, de nem sok sikerrel. Nem emberek, érzem! De miért? Miért kell mindig csapdából csapdába esnem?! Éreztem, ahogy egyre ingerültebbé és haragosabbá válok. Gyűlölet emészti fel a testemet, és ki akar törni.  Tyler hasba szúrt és a földön landoltam. Egy férfi fölém állt és a karddal egyenesen a szívemre célzott. Minden olyan volt, mint egy lassított felvétel. Amikor már majdnem elért a kard pengéje, az a csuklyás alak elém termett és egy ütéssel elhárította a támadót, amitől nem csak ő, de a többiek is az épület másik oldalára repültek. – Van fogalmatok róla, hogy kire támadtatok? – Szólalt meg hírtelen a csuklyás. Ez a hang! – Mert szerintem nem! – Folytatta, majd egy mozdulattal levette a fejéről a csuklyát és a szemüveget. Ez nem lehet! Ezra?! Akkor az a kutya…! Amikor a kutya kikötözött helyére néztem, már annak nyoma sem volt. Illetve morgás hangokat hallottam. – Áruló?! Ezért megdöglesz! – Kiabált Tyler. – Ezra vigyázz! – Tyler olyan gyorsan mozgott, hogy azt hittem eltalálja Ezrat. De pont az utolsó pillanatban egy fekete árny villant meg a semmiből, ami a támadó Tylert a fölre terítette. Ez volt az a kutya. Vagyis farkas! Lehetséges lenne?! Ez…! – Mond, hogy viszlát, picinyem! – A farkas eltorzult hangon beszélt, és ahogy ezt kimondta a szemem láttára tépte ki Tyler szívét a helyéről, amit szinte egybe le is nyelt. Még a bél rendszerét is kiharapta, Tyler többi szervei, a földön hevertek a vértócsában. Sokk vér látványától majdnem sokkot kaptam… – Heather! Szed össze magad! - …de Ezra kizökkentett belőle. Bólintottam és ez előttünk lévő „emberekre” koncentráltam, aki ijed arccal néztek Tyler megmaradt darabjaira. – Ti?! Mit kerestek ebben a világban? – Kérdezte az egyik tőlünk. – Hogy mit? Neked ahhoz semmi közöd, rohadék! – Ezra dühös volt, nagyon dühös. De a farkas, akiről tudomásom volt róla, hogy ki, ő sem volt más kép. Szinte forrt a levegő a harag miatt. – Ezért megfizetsz, te holló fattya! – Szólt ismét a pasas. – Igen, majd egyszer, de nem tőled apukám! – Rolf! Az a négy tiéd! A többit én akarom visszajutatni a pokolra! – Ezra szemei csak úgy szikráztak. Lerántotta magáról a köpenyt és a teste átváltozásnak indult. Olyan volt, mint a múltkor, mikor Kiara ellen védett meg. A bőre levált a fél arcáról, de most sokkal jobban, mint legutóbb. Már csak a csontok látszódtak a jobb orcáján. A szeme pedig ismét sárgán világított. Rolf is nagyobb lett, szinte olyan magas volt így négykézláb, min én. Karmai és agyarai is hosszabbak lettek és a teste megfeszült. Készen áll a támadásra. Nem tudom nekem mit kellene tennem… Hogyan segíthetnék nekik…?  – Meg mondtuk, ne gyertek vissza eme világba, de ti ezt megszegtétek! – Beszélt a srác. – Megszegtük? Nem is kötöttünk egyességet! Nem szegtünk meg semmit, az lehet, hogy ti ezt mondtátok, de semmisem bizonyította, hogy mi ezt be is tartjuk. Egyébként, ez csak Rikhternek szólna, aki a mai napig nem járt ebben a világban azóta…. Szóval, mi nem szegtünk meg semmit! Majd akkor reklamáljatok, mikor Rikhi drága ide tolja a seggét, de addig ne merészeljetek itt pattogni nekünk. Különben is! Megtámadtatok egy halhatatlant, aki a Holló diákja! – Ezra egy gonosz mégis perverz vigyorral nézett rájuk. Amit mondott, abból keveset értettem meg, mert nem ismerem az előzményeket, de elég bizarr ez a dolog. Ki ezek, vagy inkább mik? – Minket ez egyáltalán nem érdekel! És a hollónak pedig ezt üzenem: – Megemelte bal kezét, majd a középső úját kihagyva ökölbe szorította azt. – Bekaphatjátok, rohadékok! – Hát így állunk! Ám legyen! Rolf! Ne kíméld! Biztos éhes lehetsz már egy kis iblisfear-re! – Támadási pózt vettek fel mindketten és szinte látszott az önelégült gonosz vigyor rajtuk. Iblisfear? Az meg mi? Egy halk morgás, és szinte már vér folyt a padlón. Rolf azonnal neki esett a négynek. Amanda feje a levegőben repült egyenesen a dohányasztalra. Kezek és lábak hevertek a földön test nélkül. Hiába próbáltak a farkas ellen védekezni, szinte esélytelen volt. Nagyon erős, és gyors. Aztán ezek az „emberi” maradványok lassan kezdtek porrá égni, míg végül semmi sem maradt belőlük, mintha soha sem léteztek volna, eltűntek. – Látjátok? Ez vár rátok is, ha nem engedelmeskedtek! Most pedig! – Ezra egy irtó gyors mozdulattal előrántott valami ostorféleséget, ami a pólója újából jött. Elkapta mind e négy ember nyakát, és a húr folyamatosan szorosabb lett. – Áruljátok el, kinek dolgoztok! – Ezra szavai és tettei hátborzongatóak voltak. Annyira… kegyetlen. – Mi lennehh… a hhasznotok, ha… elmondanánk…? – Beszélt dadogva a fulladás miatt az egyik. – Hogy mi? Nos, ahhoz nem sok közöd van, de ha nagyon tudni akarod, akkor egy forrást keresünk. És van egy olyan sejtésem, hogy az Iblisfear vezetők között akad olyan, aki tudja, hol is rejtőzik ez a dolog. – Fenyegetően beszélt hozzájuk. Nekem még mindig fel kellet fognom, hogy valójában mi is történik velem. – És ha nem… tesszükhh… ? –  – Akkor a drága kutyuli élve nyel le benneteket. Ott meg indul az emésztés, és higgyétek el, nem kellemes a marósavban várni a halálra. – Rolf közelebb ment hozzájuk és támadó pózt vett fel. A farkas már majdnem neki esett annak a négynek, de az utolsó pillanatban megadták magukat. – Rendben! Rendben! Elmondjuk! Csak kérlek, kegyelmezz! – Beadták a fehér zászlót. Hát ennyire félnének a Holló tagjaitól? – Beszélj! – Utasította Ezra, majd lazított a húr szorításán, ami a nyakuk köré volt tekeredve. – A neve, …… Diago Contreras! – Nyögte ki nehezen a pasas. Ez tuti valami spanyol, vagy francia lesz. – Hmmmmm! Nos köszönöm, azt hiszem, ez éppen elég információ, hogy megtaláljuk az illetőt! Rolf! A tiéd! – Utasított a végén Ezra. – Mi? De hát elmondtuk, amit akartatok! – A pasi összerogyott a földön és rémülten nézett az előtte álló fiúra. – És? Azt mondtam, hogy ha nem beszélsz, akkor megölünk. Dehogy mi lesz azután, miután beszéltél… úgy rémlik azt nem beszéltük meg. –   – Ezt nem tehetitek! –  – Mi? Bármit megtehetünk! – Ahogy befejezet a mondatát, Rolf már ugrott is, és egytől egyig szétszabdalta őket. Mindent beterített ismét a vér, aztán minden megint eltűnt, egy szempillantás alatt történt az egész, időm se volt rá, hogy felfogjam. – Jól vagy? – Fordult hátra Ezra, és rám nézett. – Igen. – Rolf ismét emberi alakban állt előttem és dühös léptekkel közelített felém. – Mond, te mégis mi a francot képzelsz magadról?! – Ragadta meg erősen a karomat. Áú! – Van fogalmad róla, hogy mit csináltál?! Ott hagytál egy farkast egy késsel a mellében, erre te elszaladsz! Mond, milyen viselkedés ez?! – Olyan hangerővel kiabált velem, amit már én sem tűrök! – Hogy milyen?! Miért, amit ti csináltok az talán normális?! Már meg bocsáss, de az akinek fel kéne háborodnia és lökni a szavakat az én vagyok! Szóval tedd a szádat alapállásba te büdös korcs! – Ahogy ezt kimondtam Rolf erősen megragadta mindkét vállamat és mélyen a szemembe nézett, én pedig teljesen lefagytam. – Bajod is eshetett volna, te hülye liba! Fogd már fel, hogy ez nem gyerekjáték! Legközelebb el ne merj szökni, különben a falhoz foglak kikötözni! – Lefagytam. Csak Rolf jeges kék szemei ragyogtak előttem. Úgy fénylettek, mintha gyémántok lennének. Gyönyörű…  Nem! Már majdnem a varázs alatt voltam, amikor a gondolat mentem kizökkentett. – Engedj el! – Löktem le magamról a fiú kezeit dühösen. – Nem kértem a segítségedet! Tartsd távol magad tőlem! Világos?! – Rolf ledöbbenve nézett rám, mintha még sohasem ellenkezet volna vele senki. – Ch! Csinálj amit akarsz! – Csak ennyi volt a válasza, majd hátat fordított nekem és elindult a kijárat felé. – Hé! Gyere, mennünk kell! – Nyújtotta felém a kezét Ezra. – Honnan tudod, hogy vissza akarok menni? – Kérdeztem bánatosan. – Hidd el, tudom! Ne akarj ebben a világban élni, csak akkor, ha majd felkészültél rá. – Mosolya lágy volt, és kedves. Megnyugtatott. Felkészülni? Mire? Elindultunk a kijárathoz és mikor kiértünk Rolf-ot láttuk ledöbbenve, ahogy a kapu felé nézz. Mikor Rolf mögül kinéztem én is lemerevedtem. Szinte kővé fagytam a látványtól. Simon állt előttünk, elég jól felfegyverkezve. – Hát ismét találkozunk! Milyen kicsi a világ, nem igaz? –   – Simon?! – Rolf ijedten hátra fordult és rám nézett, de Ezra rémisztő tekintetét is magamon éreztem. – Honnan ismeritek egymást? – Kérdezte Ezra. Zihálni kezdtem és össze voltam zavarodva. – Nem régen találkoztunk, aztán… – Hahhahhahaaa! – Röhögve vágott a szavamba Simon. – Úgy látom, a Hollónak van még bátorsága kimerészkedni ide. Nem meglepő! – Gúnyolódott, és ez már megint kezdett az idegeimre hatni. – Bocs, de én is a Hollóhoz tartozom, és nem vagyok hajlandó, hogy arról gúnyolódj, amiről semmi jogod sincs! – Tudtam, hogy ha ezt ki mondom, az következményekkel jár, de most már tudom, hol a helyem! – Heather! – Ezra meglepődve szólított, mindenki döbbenve nézett rám, még Simon is. – Na látod, ha ezt az első találkozásunknál is tudom, már rég kinyírtalak volna. – Dühöngött. – Az lehet, de nem tudtál róla, így mázlim volt és van is! – Én is dühös voltam, nagyon is. Életemben először éreztem, hogy egy csapdából szépen lassan mászok ki, és vannak, akik segítenek.  Nem hagyom, hogy ezt most valaki tönkre tegye, nem engedem, még Simonnak sem! – De ahogy ígértem, második alkalommal, véged! – Már majdnem megindult felém Simon, amikor Rolf egy szempillantással mögém került és megfogta a karomat. – Bocs, haver, de majd máskor, ami nem valószínű, hogy lesz! – Simon és a körülöttem lévő dolgok lassan kezdtek eltűnni előlem. Helyette egy erdő és az ajtó volt előttem. – Teleportáció, mi előtt megkérdeznéd. – Magyarázta Rolf. – Akkor ezt miért nem csináltad előbb is te idióta? – Nézett fárasztóan Ezra Rolf-ra. – Minek? Meg kellet hagyni finálénak. Erről jut eszembe! Van fogalmad arról, hogy mennyire kényelmetlen az a nyakörv faszság? Majdnem kihánytam a belemet ami nincs is! – Panaszkodott A magas srác. – Ó te szegény! Kutyatápot ne vegyek? – Röhögött Ezra, amitől én is majdnem elröhögtem magam. – Megsúgom neked, Rolfnak el kellet játszani a szelíd és sérült kutyát, hogy azok az Iblisfear-ek befogadják őt. Látnod kellet volna, besírnál. –Ezra olyan szinten röhögött, hogy tartotta magád Rolf vállán és már szinte sírt a röhögéstől.  – Hahaha! Marha vicces, seggfejkém! –   – Bocs, ezt nem lehetett kihagyni. – Ezra tényleg olyan, mint aki feloldja Rolf jeges szívét, és ez fordítva is igaz. Elmosolyodtam, majd szóra nyitottam a számat. – Egyébként, mik azok az iblisfear-ek? – Kérdeztem. – Félig ember, félig pedig démoni élőlények. Magyarán élő démonok, aki démonok ugyan, de nem haltak meg. Könnyű őket megölni, mert elég naivak és gyengék is, de az emberek világában ők uralják a világot. – Magyarázta Rolf, mert Ezra még mindig fetrengett a röhögéstől. – Értem. De Simon… –  – Simon ember! Ő egy vadász, aki a mi fajtánkra vadászik, na meg persze iblisfear-re is. Sok olyan ember van, mint Simon. Jó talán nem olyan sok, de vannak páran. Ők az emberiséget akarják megvédeni kisebb-nagyobb sikerrel.  – Folytatta Rolf. – Vagy úgy. – Csak ennyi jött ki számon, már túlságosan is fáradt voltam, hogy bármit is reagáljak rá. – Menjünk! Alig tízpercünk maradt, hogy visszaérjünk a Hollóba, különben Arata kiakad. – Rolf lenyomta a kilincset az ajtónak, kinyitotta, majd hárman beléptünk rajta. Egy árny állt előttünk, de már sötét volt, így nem vettük ki, hogy ki az. – Ki vagy? – Tette fel a kérdést Ezra az árnynak. Az árny közelebb jött, és ahogy közeledett úgy kezdett kirajzolódni egy emberi test a formálatlan alakból. Magas, barna hajú fiú körvonalai rajzolódott ki, lehajtott fejjel. Közvetlen megállt előttem, és lassan felemelte a fejét. Nem lehet! E-ez lehetetlen! Hiszen ő meghalt! Hogy lehetséges ez?! – Rég találkoztunk, Heather. – A fiú arc kifejezése, nem olyan volt, mint régen. Sokkal ridegebb és kegyetlenebbé vált. És az éjszakában megcsillanó szemei, csak úgy égtek a bosszú vágytól. – Mack?! Hiszen te… halott vagy!