3. Fejezet - A Bukottak

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! Nincs hozzá különösebb mondani valóm. :)
Jó olvasást! :)
Bye. ^^

- Haza?! De hisz itthon vagy! – Mondta a barna hajú lány. – Te normális vagy?! Egyáltalán milyen hely ez?! Mert hogy nem az otthonom az is biztos! – Mire ezt kimondtam a lány a kezét riadtan a szájához kapta és a mellette álló fiúra nézett, aki szintén meglepődött. Nem tudom most minek ennyire kiakadni! – De hát a holló az otthonod. Nem utasíthatod el! Kérlek! Gyere velünk! – Nyújtotta ismét a kezét. – Mondtam már, hogy nem! Melyik felét nem érted?!- Tettem karba a kezemet. – Na jó így nem jutunk semmire! – Jelentette ki a fekete hajú srác, majd oda jött hozzám, elkapta a derekamat és egy mozdulattal a vállára tett, mint egy zsákot. – Héé! Mi a szart képzelsz magadról?! Azonnal tegyél le!  - Úgy éreztem, mint aki a falnak beszél, és ez így is volt. Összevissza kapálóztam, de kiszabadulni nem sikerült, így hát feladtam. Miközben haladtunk előre, jobban mondva haladtak velem előre , mert hát ugye nem a saját lábamon mentem, hanem ennek a hülye korcsnak a vállán, ez a Sophie vagy ki meg az engem tartó srác beszélgetni kezdtek. – Rala tudd róla, hogy egy újonc jön közénk? – Kérdezte a lány. – Minek tudná? Csak Arata tudja meg az a nyamvad Rikhter! - - Mi bajod van vele?  Ennyire utálod? – A fiú erre csak morgott egyet, de nem válaszolt. Hírtelen megállt, és szó szerint ledobott magáról egyenesen le a kemény és szúrós földre. – Á bazd meg! Nem tudnál egy kicsit finomabban ledobni?! – A testem így is tele volt sebekkel, amik most iszonyatosan fájtak. Legszívesebben ordítottam volna, de ezt most inkább hanyagolom. A lány oda jött hozzám.  – Jól vagy? El kell látni a sebeidet minél gyorsabban különben-…. – A szeme megakadt a testemen. – Ne bámulj már így! Ez félre érthető. – Mondtam. – B-bocsi, csak….. nem érdekes. Gyere, menjünk be. – Felálltam, és mikor megfordultam szemeim kikerekedtek és megszólalni sem bírtam. Egy hatalmas nagy kastély volt előttem. A kastély előtt síremlékek voltak amik kéken világították meg az éjszakát. A kastély tetején egy holló volt, amit pedig a hold fénye világított meg. Félelmetes volt, mégis valahogy….. gyönyörű. – Esetleg megmozdulhatnál?! – Meredt rám a fiú. – Már megbocsáss, de nem vagy az apám, hogy dirigálhass! – Hajamat hátra csaptam majd megindultam a kastély bejárata felé. Amikor elérkeztem az ajtóhoz, hogy kinyissam Sophie vagy ki az isten megfogta a kezem és levette a kilincsről. – Ne haragudj, de újoncoknak tilos az ajtónyitás. – Mondta, majd kinyitotta az ajtót és bement rajta, én pedig utána. Ch! Még hogy újonc! És még azt akarják be adni nekem, hogy itt lakom. Marhák! Belépve az ajtón egy nagy helyiségben találtam magam, ami valójában egy igen hosszú folyosó volt. A mennyezett boltív alakú volt erős kék színnel. A padló kockás mintázatú, kékeszöld és fekete színnel. A hideg kirázott, de tetszett! Mindig is imádtam az ilyen sötét dolgokat! Szinte ámulatba estem, annyira csodálatos volt. Jézusom! Magamra se ismerek! A mai napon háromszor támadtak meg, és én képes vagyok csodálatra gondolni?! Ez biztos nem anyámtól örököltem! Miközben kizökkentem helyiség csodálatából, rájöttem, hogy a lány és a fiú már nincsenek itt. – Remek! Megint egyedül hagytak, ma már másodszor! – Dühöngtem hangosan. Aztán hirtelen megint fura hangok sértették a fülemet. Olyan volt, mintha valaki halkan matatna valamin. Lassan elindultam a hang irányába, kicsit rémisztő volt, mert csak gyertyafények világítottak a sötétben. Egy szobából jött a hang, aminek az ajtaja tárva nyitva volt. Bekopogtam, de nem kaptam semmilyen visszajelzést sem. Átléptem a szoba küszöbét és beljebb mentem. Semmit sem láttam, túl sötét van. Az ablakból beáramló holdfényt el takarta egy sötét felhő, majd valami hozzáért a vállamhoz. – Búú! - - Ááááá! – Kiáltottam, és kirohantam a szobából. Hirtelen egy árny jelent meg előttem és ismét megijesztett. Megint felkiáltottam és ismételten szaladni kezdtem, ám megbotlottam valamiben így elterültem a földön. Nevetés hangot hallottam. – Hihihihi! Nyugi nem bántalak! Csak hát ez kihagyhatatlan volt. – Jött a hang. Hírtelen a lámpák felkapcsolódtak, és világosság lett úrrá. Mikor megfordultam egy szőke hajú srác állt előttem. – Nagyon örvendek! Az én nevem Ezra, a szellem! Hát téged hogy hívnak drága szentem? – Mondta a srác. Értetlenül néztem rá, mert nagyon hülyének néz ki. Mármint a viselkedése, a külseje egész cuki. E gondolatok után megráztam a fejemet, felálltam, leporoltam a ruhámat majd a fiúra néztem. – A nevem Heather! De te mit-…. – Megakadt azon a szemem, hogy a fiú nem a padlón állt, hanem szó szerint a levegőben  lebeget. – Öhhmmm…… te mi is vagy pontosan? – Kérdeztem. – Már mondtam, szellem. - - A-ha! – Gondolkoztam majd sóhajtottam egyet. – Nem tudom, hogy hogy csinálod, de nem rossz trükk. Viszont most már abba hagyhatnád! Irritál! – A srác értetlenül nézett rám, majd a lábára és hatalmas röhögésben tört ki. – Ez most komoly? Te vagy az újonc és fogalmad sincs arról, hogy mi létezünk?? H-hát e-ez nagyon durva-aaa haahahahaaa! – Úgy röhögött, hogy alig tudod beszélni és közben verte a padlót is, mint aki görcsöl. – Nem tudom mi ilyen vicces, de szerintem rohadtul nem az! – Mondtam. – Jaj Heather-Heather! Neked fogalmad sincs, hogy hol is vagy, igaz? Azt se tudod, hogy te ki vagy! – Húzta fel a szemöldökét. Nekem meg már fogy a türelmem. – Na jó szerintem itt fejezzük be! Eleget hallottam! Most megyek! - - Azt nem hinném! – Hangja fenyegető és sértő volt a számomra. – Hogy mondtad?! – Kérdeztem vissza. – Ezt a helyet nem hagyhatod el kis csillag! Egy halhatatlan nem járkálhat csak úgy az emberek világába. – Magyarázta. Én pedig értetlenül fintorogtam rá. – Te most szívatsz, ugye? Halhatatlanok? Emberek világa? Milyen baromság ez?! Ti mind bolondok vagytok! Nem lehet, hogy túl sok horror filmet néztetek? Elmebetegek! – A végére már nagyon kikeltem magamból. Hihetetlen, hogy mennyire dilis emberek is élnek. Ez nem normális dolog! – Nem hinném, hogy így kellene ítélkezned! Elég bizonyítékot láttál már ahhoz, hogy tudd, a tápláléklánc csúcsán nem az emberek állnak. -  - Mire célzol ezzel?! –Böktem egyet a fejemmel. – Hmmmm, lássuk csak. – Gondolkodott, majd szóra nyitotta a száját. – Ott volt az, mikor az expasid kiakart nyírni, de egy fura csuklyás fickó megmentett. Aztán egy farkas fiúvá változott, leszúrt egy kardal és még mindig életben vagy. Elvittek a kettős dimenzióba ahol megtaláltad az ajtót, vele együtt Rikhter-t, kinek szárnyai nőttek, ő lesmárolt, te ellökted, aztán ott hagyott azoknak a zombiknak, hogy megegyenek, össze-visszaharapdáltak és még azt is túlélted. Már megbocsáss, de ezek nem véletlenek!  Ha ezek után nem vagy képes hinni, akkor súlyosabb a helyzet, mint gondoltam. – Az utolsó mondatnál kezét az álla alá helyezte, jobb szemöldökét felhúzta és tekintetével végig mérte a testemet. – Szóval azt mondod, hogy nekem vannak gondjaim? – Nem minden nap kapok ilyen fajta kioktatást. De, várjunk csak? – Várj! Honnan tudod, hogy mik történtek velem?! – Kérdeztem. – Igen azt mondom, hogy neked vannak bajaid, és ha tudni akarod, hogy honnan tudom, akkor csak annyit mondok, hogy a növények súgták. Mivel beszélek a nyelvükön. – Na jó ez nagyon bizarr! De ha jobban bele gondolok, akkor van valami igazság benne….. vagy nem?? Ajjjjjjjhh! Ezt nem hiszem el! Mit művelek?! Te jó ég! – Még mindig elakarsz menni? – Kérdezte a srác. Bár nem mondom, hogy srác, ha azt állítja magáról, hogy nem ember. Elfordítottam a fejem és csak a szemem sarkából pillantottam rá. – Nem tudom….. nekem ez még…. – Ekkor megszólalt egy olyan hang, amikor a sulikban vége van az óráknak. Egy csengő. – Ó! Vége az óráknak! Sirály! – Ugrándozott a szöszi. – Óráknak? Mi ez, egy iskola? – Értetlenkedtem. – Igen! Még hozzá egy olyan iskola, ahol természetfeletti lények tanulnak mágiát.  -  Szólalt meg egy hang a távolból. Közelebb jött, és felismertem, hogy ez az a csuklyás pasi. – Az én nevem Arata! Gondolom Ezra-t már ismered, és Sophie-t is. Mutatott a mellette álló lányra, aki mosolygott rám. – Heather, tudod, hogy miért vagy itt? – Kérdezte Arata. – Nem igazán. – Válaszoltam. – Azért vagy itt, mert nem vagy ember. – Egy kis fáziskésés után röhögésben törtem ki. – E-e-ez most komoly?? – Már a padlón voltam és a szemem is bekönnyezett. – Öhm, igen! Ez volt a reakciója akkor is mikor mondtam neki a tényeket.  -Mondta a szöszi Aratanak. Ekkor komolyra váltottam és a csuklyás pasira néztem. – Bocs, de nem igazán értem. Ha nem vagyok ember, akkor mi vagyok? Vérengző vámpír? – Gúnyolódtam, ami nem igazán tetszett nekik. – Pont ez az, hogy mi sem tudjuk. Azon vagyunk, hogy ezt kiderítsük, de ehhez a te segítségedre is szükség lesz. – Lépet felém egyet. – Nanana! Álljunk csak meg egy kicsit! Kimondta, hogy én tudni akarom, hogy mi is vagyok?! Egy szóval nem mondtam! – Fröcsögtem. - Szóval még mindig nem hiszel, igaz? -  - Persze hogy nem! Milyen marhaságok ezek?! – A csuklyás pasi sóhajtott egyet és megfogta a fejét. – Jól van! Gyere! Mutatunk valamit! – Mindenki megindult én pedig követtem őket. Mikor végre felértünk egy hosszú lépcső utolsó fokára, már izomláz volt a seggemben. Óh bocsánat a kifejezésért! Bementünk egy szobába azon keresztül pedig még egybe. Ezt kábé ötször ismételtük meg. Komolyan, már kezdem unni! Arata vagy ki megállt előttem én pedig véletlenül neki mentem. – Mi, már itt vagyunk?? – Kérdeztem kicsit bunkón. – Ez itt az iskola központja. – Mondta a csuklyás. Körbe néztem, és amit láttam nem volt túl nagy, de kicsi sem. Körülbelül tíz méter magas, huszonöt méter hosszú, és harminc méter széles helyiség volt. Középen egy nagy körasztal körülötte székekkel. A falakon mindenhol képek voltak, nőkről és férfiakról egyaránt. A helység egyik része teljesen fehér a másik fekete volt. A körasztal fölött egy üveggömb lebeget, ami erősen fénylett, ezzel is megvilágítva mindent. A plafont egy nagy tükör takarta. Félelmetes volt úgy felnézni, hogy saját magamat látom. De be kell valljam, tetszett! – Mi ez a hely? – Fordultam oda hozzájuk kérdésemmel.  – Ez a tanács tárgyalóterme. – válaszolta Arata. – Tanács? Milyen tanács? - - Olyan tanács, mely képviseli a fekete és fehér mágiát egyben. – A hang után fordítottam a fejem és egy magas, hosszú vörös hajú nőt láttam meg. Testén csak egy fekete alsónemű és melltartó volt, félhosszú szárú bakanccsal. – Szóval te vagy az újdonsült diák? Örvendek! Én Rala vagyok! – Nyújtotta felém a kezét. Nem tudom miért, de elfogadtam bemutatkozását, és viszonoztam a kézfogást. – Heather! – Vágtam rá. – Arata! Menjetek ki! – Parancsolta Rala. A többiek ki mentek, ketten maradtunk bent. – Gondolom….. nem vagy az a fajta akinek ha mondanak valamit azonnal elhiszi. Így feltételezem Aratanak és Ezranak nem nagyon hittél, amiket mondtak. – Mondta. – Nem, tényleg nem. Deee…. kicsit kezdek tisztábban látni. Lehet hogy igazuk van. Hiszen sok olyan dolog történt ma velem, ami nem emberi. – Miközben ezeket a szavakat mondtam, Rala különösen fürkészte az arcomat. Tekintettem, mint mindig most is rideg volt. – Értem. - - De egyébként Arata még azt is mondta nekem, hogy nem vagyok ember. Ez mit jelentsen? – Rala a körasztalhoz ment, kihúzott egy széket majd leült rá. Én is így tettem. – Gondolom már találkoztál Rolffal. -  -  Azzal a kutyával? Igen!  Meg akart ölni! – Duzzogtam. – Először is, ő egy vérfarkas. Másodszor pedig, azon nem gondolkodtál még el, hogy amikor majdnem megölt mennyi vér folyt ki belőled és nem véreztél el? – Húzta fel a szemöldökét. Most hogy ezt így mondja…. de! Csak hát nem tudtam mire vélni. – Igen, csak arra gondoltam, hogy lehet sok vérrel rendelkezem. – Rántottam meg a vállam. – Egyébként meg honnan szeditek azt, hogy nem  vagyok ember? – Kérdeztem. – Rolffnak van egy olyan képessége, hogy mikor átváltozik farkassá nem ismer kegyelmet. Ilyenkor pedig ha egy ember, ismétlem ember hozzá ér a szőréhez, még csak egy kicsit is, akkor az illető azonnal meghal vérmérgezésben. Ha jól tudom, akkor farkas alakban hozzád ért, de te még mindig életben vagy. Hogy lehetséges ez? Úgy hogy nem vagy ember! Mert ha az lennél, akkor ott meghaltál volna! – Hajolt közelebb az arcomhoz a nő. – Heather! Te ezek szerint mindig abban a tudatban éltél, hogy ember vagy, mert ez volt számodra természetes, de ez nem így van. Arata azért hozott ebbe a szobába, hogy hátha a gömbbel megfejthetjük, hogy mi is vagy valójában, de ez még nem sikerült. A gömb nem válaszol semmire. Lehet azaz egyik képességed, hogy el tudod rejteni az erődet. – Miközben Ralat hallgattam azon tűnődtem, hogy vajon hogy cseppentem ebbe bele? – Nos mit mondasz? Szeretnél a Hollóban tanulni? – Pillantása őszinte volt és megnyugtató. Nem tudom, hogy ő milyen fajból származik, de nagyon érzelmes számomra. Felálltam, visszatettem a széket a helyére és karba tettem kezeimet magam előtt. – Még nagyon sok mindent nem értek, de ha ez kell ahhoz, hogy megértsem, akkor legyen! Maradok! – Határozottan mondtam ki. Szemrebbenés nélkül.  A nő elmosolyodott és kivezetett a helyiségből. Kiléptem az ajtón és becsuktam magam után. Nem tudom mit csináljak. Mit kéne most tennem? Vajon jól döntöttem azzal, hogy maradok? Mi van, ha ez az egész csak egy csapda? Annyi kérdésem van, hogy nem is tudom mindent feltenni. – Nocsak-nocsak! Hát újra találkozunk? – Jött a hang a sötétségből. – Ki az?! – Hátráltam. – Naaaaaa! Hát így kell engem fogadni? Ez fáj! – Ez a hang nagyon ismerős…. csak nem?! – Jó újra látni, cicamica! – Közelebb jött hozzám, amitől megpillantottam az arcát. – TEE?! Van képed ide tolni a seggedet?! – Förmedtem rá. Az a szőke hajú srác volt, aki az ajtó előtt lesmárolt, és utána szépen ott hagyott. – Azt hiszem félre ismertelek. – Hajolt közelebb az arcomhoz. – Erősebb vagy, mint hittem. Ez tetszik! – Nyalta meg a száját. – Most mondom! Szállj le rólam mert nagyon megbánod, ha nem! – Erre hangosan felröhögött. – Jaaaaj! Kicsikém, engem nem lehet megfenyegetni. – Még közelebb jött hozzám, átkarolta a derekamat és szorosan magához préselt. – Engedj el! – Ellenkeztem. – És ha nem? Akkor mi lesz? Hm? – Az egész testemen végig pásztázott a keze. Most ehhez nincs kedvem! – Csábító vagy picinyem! Nem akarsz Rikhter nagyúrral rosszalkodni? – Szavai egyfajta undort jeleztek felém. A hideg végig szaladt a hátamon. És e érzések között felbukkant egy másik is. Ugye nem?! Nem akarom, hogy újra a felszínre törjön ez az érzés! Nem akarom, hogy a félelem ismét úrrá legyen rajtam. – Engedd el! Most rögtön! – Szólalt meg egy számomra ismeretlen hang. – Te meg mit keresel itt?! Nem a saját dolgoddal kéne foglalkoznod? – Kérdezte Rikhter az ismeretlentől. – Azzal foglalkozok épp! Rikhter! Már most rám untál volna? – Beszélt folyamatoson egy női hang. – Hmmmmmmm…. Igen! – Válaszolt egyszerűen a fiú. – A sötétből egy hosszú barna, fél göndör hajú lány jelent meg. Éreztem körülötte egy sötét aurát, amit ugyan nem láttam, mégis tudtam, hogy ott van. Rémisztő a kiscsaj! És nem valami szép. Nem csoda , hogy ráuntak…. – Szóval így állunk?! Rikhter tudom, hogy mit tervezel a lánnyal. És hidd el, nélkülem képtelen lennél irányítani. – Jött közelebb a lány. A fiú elengedett, vagyis inkább arrébb lökött és a másik lányhoz ment. – Te most fenyegetsz engem?! Mert ha igen nagyon megbánod! –Fenyegetőzött  a srác. – Ó tényleg? Nem hinném! Mi ketten összetartozunk Rikhter! Elvégre, még Wilwain sem felet meg az elvárásaidnak, csak én. – Büszkélkedett a lány. – Kiara drága! Tudod mit? Ám legyen! Segítesz célom elérésében, de ha megpróbálsz keresztbe tenni nekem, - közelebb hajolt a lányhoz. – megöllek! – Nem mondom, tudd fenyegetőzni. – Te okos vagy Rikhter, de meglátjuk mennyire mész vele ellenem! – A lány most felém fordult és oda jött hozzám. – Az én nevem Kiara! Ha túl akarod élni a Hollót, akkor gyere velünk, és mi kiképezünk! – Nyújtotta felém a kezét. – Túlélni? Ez meg mit jelentsen? – Erre nem válaszolt csak hangosan felnevetett.  – Drágám, ez a hely nem gyerekjáték. Szerinted mik történnek az olyanokkal, mint te, ezen a helyen? Hm? - - Nem tudnál egyszerűbben beszélni, ahelyett, hogy rejtvényekben beszélsz, drága?! – Gúnyosan és kihívóan beszéltem vele. Utálom, ha becézgetnek! – Nagy a szád! De próbálj meg akkor beszélni, ha már kivágták a nyelved! – Vágott vissza gúnyosan. – Ne így! Ha így kezeled, nem jön. Inkább próbáljuk meg ezt. – Szólalt meg Rikhter. Hírtelen egy ketrecben találtam magam, minek az oldala belülről hegyes késekkel volt körülvéve. Aztán a ketrec egyre kisebb és kisebb lett. – Mit csináltok?! Engedjetek el! – Kiabáltam. – Sikíts csak! Senki nem fogja hallani. – Mi ez? Remeg a testem! Félek! Félek! Nem akarok meghalni! Nem akarok! A kések már elérték a bőrömet és megállás nélkül hatoltak bele a húsomba. Ordítottam a fájdalomtól. Még jobban belém mélyedtek, már a csontjaimat is elérték. Hallottam azok hangjait, miként roppannak össze. – Na! Hogy élvezed? Ugye milyen jó érzés?!  - Beszélt hozzám egy hang. A vér, mely kifolyt a testemből, az egész teret elárasztotta rothadó szaggal. Ettől a hányinger kerülgetett. – Csak nem hányingered van? Ó te szegény! – Beszélt hozzám gúnyosan Rikhter. – Hagy segítsek! – Folytatta. Hírtelen a gyomrom kavarogni kezdett. Egyre jobban és jobban feljött a beleimen keresztül, egészen a nyelőcsövemig, majd egyszerűen a számon át távozott a vörös folyadék. Vért hánytam. – Te… örült… vagy… - Mondtam akadozva, de alig bírtam beszélni a sok vér miatt, ami a számomon át távozott. – Tudod, ezt én dicséretnek veszem. Szóval, köszönöm elismerésed! Kíváncsi vagyok, meddig bírod még! – Vigyorgott a srác. Alig kaptam levegőt és a vérveszteség miatt is szédültem. A fájdalom, amit éreztem, az öngyilkosságra késztetett. Legszívesebben felnyúlnék a szívemhez és kitépném! Egy gyors gondolta játszódott le bennem, hiszen, már nincs veszteni valóm. A tőrök amik bennem álltak és a húsomat szaggatták, nem találtak el fontos szerveket, így csak az elvérzés fenyeget. De nem értem! Ennyi vér hagyta el a testemet és még mindig élek! Hogy lehetséges ez? Nem baj…… akkor majd most! Egy erős mozdulattal elfordultam balra, így a kések végig szabdalták a testemet. Remélem…. eltaláltam egy fontos szervet……. Sötétség borul mindenre…. sikerült…..

- Ne hogy azt hidd, hogy vége! Még mindig élsz! Ébresztő!! – Riadtam fel a hangra. – Mi?! – A ketrec nincs körülöttem és egy ágyon fekszek bekötözött sebekkel. – Meghaltam? –   – Nem! – Mondta az előttem álló fiú. – Azt hiszem alá becsültelek. Jobb vagy, mint gondoltam. – Bólogatott elismerően a fiú. – De akkor… ezek szerint még mindig élek…? – Keservesen néztem az előttem állóra, várva a választ. – Nem! Mert már régen meghaltál, ha jól veszem ki, akkor még gyerekkorodban. Hogy lehet, hogy erre nem emlékszel? – Beszélt hozzám a szőke. – De hogy haltam! Itt ülök előtted! – Mondtam nevetve. – Itt ülsz, de nem emberként! Heather drága, te nem vagy ember, miért nem látod be végre? Hm? Vagy esetleg egy kis segítségre volna szükséged? – Lépet hozzám közelebb kaján vigyorral az arcán. – A tiédre? Soha! –  – Kár! De ha ezt szeretnéd, ám legyen! Mától kezdve, az én rabszolgám vagy! Én akármit is mondok neked, te azt teljesíted. De ha még sem, akkor azt fogod kívánni, hogy bárcsak meg se születtél volna! – A fiú még közelebb jött hozzám és az arcomhoz hajolt. – Hmmm! Csábító hús vagy annyi szent! Fúj! Hogy merészeltem kimondani ezt a szót?! Undorító! Tessék, ezt ajándékba adom. – Nyújtotta felém a kezét amiben egy tőr volt. – Ez meg minek? Mit kezdjek én vele? –  – Ki tudja! Egyszer lehet szükséged lesz rá. – Kacsintott. – És ha nem szolgállak? – Kérdeztem.  – Akkor drágám szenvedni fogsz! Jobban, mint az előbb. – Nézett mélyen a szemembe. – Megmutatom, hogy! – Egy mozdulattal a kezében lévő tört a hasamba szúrta. – Kghhh…. – jött fel újra a vér. – Élvezed? – Vigyorgott a fiú. – Te… nem vagy normális! –  – Ó! Ilyen szépet még sosem mondott nekem senki. Köszönöm! – A kést, ami hasamban volt, megforgatta bennem. Olyan hangosan felordítottam, hogy azt hittem a hangszálaim is elszakadnak. – Hihihihi! – Röhögött fel Rikhter. Elengedte a kést benne hagyva a hasamba, és felegyenesedett. – A tiéd. Húzd ki! – Mondta, én pedig dühösen néztem rá, majd egy mozdulattal kihúztam magamból a tőrt. Éreztem, ahogy a seb gyógyulni kezd, és közben olyan volt, mintha lángra lobbanna a testem. Mintha… erőre kapnék. – Hmmmm! Nem rossz nem rossz! Azt hiszem, neked még hasznát veszem. Most pedig szedd össze magad! Ezranak születésnapja van, megyünk ünnepelni! – Születésnap? Itt még olyan is van? Mi ez a hely egyáltalán? Rikhter egy sötétkék rövid koktél ruhát tett elém. – Arra van a fürdőszoba. Mosakodj meg és öltözz! Ha fehérneműre van szükséged, akkor abban a fiókban találsz. – Mutatott rá. Ez most komoly?! Ez egy kicsit…. erős. Egy olyan hely ami tele van kegyetlenségekkel, még szülinapot is tartanak? Na erre kíváncsi vagyok! Feltápászkodtam az ágyból és a fürdőbe mentem. Levettem a ruháimat és a tükörbe nézve nagyon megijedtem. A testem tele volt hegekkel és olyan tetoválásokkal, amiket ezelőtt sosem láttam. Az egyik tetoválás ami rajtam volt egy kígyót ábrázolt ami egy kereszt köré volt tekeredve. Sosem láttam még! Ez… most került volna rám? Beálltam a zuhany alá és megnyitottam a csapot. Jó eső érzés volt megszabadulni a hozzám tapadt vértől. Mikor végeztem kiszálltam a zuhany alól és magam köré csavartam egy törölközőt. Megszárítottam magam, kinyitottam a fiókot és kivettem belőle egy fekete melltartót és alsó neműt. Majd felvettem a ruhát. Pont jó volt rám. Megtaláltam a hozzá tartozó cipőt is és azt is felkaptam a lábamra. – Kész vagy? – Nézett be Rikhter. – Wáááó! Nagyon dögös! – Vigyorodott el. Ettől kicsit zavarba jöttem, de korrigáltam magam. – Mehetünk? – Kérdezte, én pedig bólintottam, hogy igen. Meg kell hagyni, Rikhter nagyon jól nézett ki fehér ingben, ami hanyagul kivolt felül gombolva és egy farmerban! Végig mentünk egy hosszú folyosón, aminek a végén egy ajtó volt. Rikhter lenyomva a kilincset kinyitotta és elég érdekes látvány fogadott. Mindenki ott volt akit eddig ismertem és olyanok is akiket nem. Az összes tekintett rám szegeződött, majd egy velem nagyságú szőke srác jött oda. – Csááóó! Az én nevem Mardant. – Nyújtotta a kezét felém. Kezet ráztunk. – Heather. – Mondtam. – Tudom! – Vigyorgott a szöszi. Aki még oda jött hozzám az Rala volt, de más nem. – Jól vagy? – Kérdezte miközben a mellettem lévő Rikhterre nézett. – Igen, kösz. – Mondtam kicsit ridegen.  – Emberek emberek idéző jelben!  Köszönöm, hogy eljöttetek! Nagyon megtiszteltetek vele! – Emelte meg a poharát Ezra. – Ma van a szülinapom, legalábbis elvileg. Nem tudom, hány éves vagyok, mert már bele fáradtam abba, hogy számoljam. – Erre a kijelentésére mindenki elnevette magát. – Születésnapom alkalmából egy új diák köszönt be hozzánk! – Mutatott rám. – Egyszer rá emelem a poharam, másodszor pedig magamra. Ja és hogy ne legyek ilyen bunkó, rátok is! – Kacsintott, miközben végig engem nézett, majd ivott a poharából, a többiek pedig követték őt. – Szóval? – Jött oda hozzám az a Mardant vagy ki. – Neked mi a képességed? MI vagy? – Kérdezte. – Tudod, azért vagyok itt mert megállapították nálam, hogy nem vagyok ember, de az, hogy mi vagyok, senki sem tudja. Még én sem. – Mondtam kicsit hülyének nézve a fiút. – Ahaaa! Vagy úúúgy! És mit csinálsz együtt Rikhterrel? . Nézett rám érdeklődve. – Nem hinném, hogy neked ahhoz közöd lenne! – Mondtam kicsit gorombán. – Óhh bocsi! Nem akartalak ezzel megsérteni. – Lesütöttem a szemem és sóhajtottam egyet. – Nem sértettél meg, csak ezzel neked nem kell foglakoznod. – Mondtam. – De most én kérdezek! – Fordultam oda hozzá, ő pedig kérdőn nézett rám. – Mond! Mi ez a hely? – A fiú nézett még egy darabig, majd elmosolyodott. – Hogy mi ez a hely? Hát, ha el kéne magyaráznom, akkor röviden annyit mondanék… egy túlélő próba. – Túlélő próba? Ez meg mit jelentsen? – Néztem rá értetlenül. – Sok szervezet létezik a mi világunkban. Az egyik tanács, amely itt működik a Hollóban. Ők tanítják nekünk a fekete vagy fehér mágiákat. Ők tesznek minket próbára. – Magyarázta. – Tanács? Kik tartoznak bele? –   – Azok akik mind a két mágiával rendelkeznek. Olyanok, mint például Arata, Ezra, Rala, Wren, Aisha. – Miközben sorolta a neveket az illetőkre is mutogatott. – Csak nekik van engedélyük bántalmazni valakit. – Ahogy ezt kimondta eszembe jutott Rikhter. Hiszen ő bántott engem. – És mi van Rikhterrel? Ő miért bántalmazza az embereket, ha lehet így mondani? – Néztem a fiúra kérdőn. – Rikhter? – Nevetett. – Ő is a tanácsba tartozott, egykor. Ugyanúgy, mint ahogy Rolf is. – Nézett rájuk. – És most már miért nem? Csináltak valamit, amitől, kitiltották őket onnan? –  – Így is lehetne mondani. Rikhter megszegte a tanácsok második szabályát. Megkínzott egy embert és fölfalta az iszonyatosan félelmetes lényével. Ez a tanácsnál bűn. – Mesélte, miközben Rikhtert bámulta. Én is őt néztem. Rikhter éppen Ezraval beszélt, vagyis jobban mondva veszekedtek valamin. – Azóta letért a helyes útról és egy kegyetlen démon lett belől, akitől a többség retteg. – Folytatta. – És Rolf? – Néztem a fiúra. – Rolf? Neki nem tudom a pontos okát, de... azt hiszem azért tiltották ki, mert a farkas énjét nem mindig tudja kontrolálni, ami veszélyt jelentett mindenkire nézve. Utána egy jó ideig bezárva tartották, míg nem Arata segített neki, hogy megtanulja használni az erejét. – Beszélt Mardant. – Ők… a tanács bukott tagjai. – Nézett rám a srác. – Hé add vissza! Az az enyém! – Hang után fordítottam a fejem és azt láttam, hogy Ezra és Rikhter egy plüssmacin veszekednek. – Ez mos komoly?! Egy plüssmaci?! – Húztam fel a szemöldökömet. – Öhmm igen. Ezra imádja a plüssmacikat, de nem ölelgetni, hanem megenni, és ezt szó szerint értsd. – Mondta Mardant. Jézusom! Hova süllyednek ezek?! A két fiú egymástól húzogatták a plüssjátékot, itt valaki hátra fog esni. Oldalra pillantva egy ismerős arcot láttam meg, egy szál törölközőben. Azt hiszem Sophie az. – Jézusom! Nem igaz, hogy még zuhanyozni sem lehet, akkor ez a ricsaj! Na elég legyen! – Ment oda a lány a két civakodó fiúhoz. A nagy ellenkezésben Rikhter elvesztette az egyensúlyát és hátra esett, pont a mögötte lévő Sophiera. – Rikhter! Az ég szerelmére! Leszállnál rólam?! – Rikhter megfordult így szembe került a lánnyal. – Nem tetted hozzá, hogy légy szíves. – Mondta kajánul. Szegény lány.  Úgy nézett ki, mint aki leégett. – Hé! El a kezekkel! – Ment oda Rolf és egy erős mozdulattal lerántotta Rikhtert Sophieról. Ezra oda ment a lányhoz felsegíteni őt, de azért láttam neki is megakadt a keze egy- két helyen a lány testén. – Veszed le rólam a kezed, kutya! – Förmedt rá Rikhter Rolfra. – Na ide figyelj te bőregér! Tűnj el Sophie közeléből, különben nagyon megbánod! –  – Azt nem hinném! Mivel képtelenség, hogy legyőzz engem. – Vigyorgott a szőke. – Neeem! Csak közlöm veled, nem te vagy az egyedüli, aki halhatatlan. – Mosolygott Rolf. Hírtelen felforrósodott a levegő és már csak annyit láttam, hogy egy vérfarkas és egy bőr szárnyakkal rendelkező démon egymásnak ront és ontják egymás vérét. – Te sosem változol Rikhi! Ugyanolyan szerencsétlen vagy, mint voltál! – Beszélt a farkas, de nem olyan hangon amilyen Rolfnak van, hanem egy kicsit mélyebb és torzabb hang volt. – Miért? Te talán változtál?! Ugyan már kérlek! Én azért öltem meg a családomat, mert ahhoz volt kedvem. De te csak azért mert nem tudtad, hogy mit csinálsz! – Rikhter szavai nem csak Rolfét, de az én füleimet is sértette. Rolf csak… azért ölt meg őket, mert nem tudta korrigálni az erejét… ez borzalmas! Senki sem csinált semmit, miközben ők harcoltak. Még Arata és Rala sem. De valami megszólalt bennem. Megint az a hang. „ – Gyerünk Heather! Tudom, hogy képes vagy rá! Gyerünk! Mutasd meg mi is lakozik benned! – „ Elég! Hagyd abba! Ettől szétszakad a fejem! „ - Gyerünk! Gyerünk Heather! Vagy hagyod, hogy tovább harcoljanak? – „ Elég! Fejezd be, kérlek! A fejem annyira zakatolt, hogy ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Nem tudom, mit csinálok, a testem önmagától mozdult meg. Futni kezdtem a mindjárt összeütköző farkas és démon felé. – Elééééééég! – Kiabáltam és csak futottam tovább. Egy mozdulattal közéjük kerültem, majd kitárva kezemet feléjük vártam a csapódást. Ha bele gondolok, én is bukott vagyok! Aki elbukott emberként!

A ruha amit Heather (most) visel: