Harmadszor: A báli részhez, ezt a számot nagyon ajánlom. :) http://www.youtube.com/watch?v=lrF814OnFQ4 ( Érdemes meghallgatni ;)
A következő rész évad záró lesz! ( Jó suli kezdést, és mindenkinek sok szerencsét, az évre! ;) :D)
A következő rész évad záró lesz! ( Jó suli kezdést, és mindenkinek sok szerencsét, az évre! ;) :D)
Végül pedig: A fejezet alatt, lehetőleg ne egyél, főleg, ha finnyás vagy, és könnyen rád jön a rosszul lét! (De persze ez csak egy tanács!)
Mindenesetre jó olvasást és szórakozást a fejezethez! (A hibákért bocsi. :$)
Puszi Melcsy♥
Itt állva,
és látni Sophie-t, ahogy könyörögve nézz rám, igen elgondolkodtató hatással van
rám. Mert hát az életem során, nem igazán voltam köcsög, vagyis nagyon nem, de
csábítóan hat, ha arra gondolok, hogy meg ismételjem, amit az előbb mondtam.
Szóra nyitottam a számat, de a lány megelőzve engem, megfordult, a fiúk felé
nézve, és zavartan megvakarta a fejét. – Miért, te mit hallottál? – Kérdezte a
lány.
– Áááááá
csak neeeeeem? – Úgy látom… Rikhter tudja, miről van szó. Kéjesen nézett
Sophie-ra, ő pedig szerintem már annyira halálra ijedt, hogy lassan felfog
éledni. – A kicsi Reid Tündér… – Kezdett bele Rikhter. Jaj ne mááááár! Én akartam! – Szerelmes Tacher-be? Háháhááháááá! –
Az már úgy röhögött, hogy könnyes volt a szeme.
– Ez igaz?
Sophie! – A lány Rolf hangjára ugrott
egyet, a fiú nézése komoly volt. Arra számítottam, hogy ki fog akadni, és
kiabálni fog, de helyette… Rolf arcán egy széles vigyor húzódott, majd furcsa
módon, ő is ugyan úgy fetrengett a röhögéstől, mint Rikhter. Erre nem számította,
csak hogy én is majdnem elröhögtem magam, de csak azért, mert látni, hogy az a
kettő, hogy röhög… Hát az valami haláli! – Nem… ez nem igaz! – Mentegetőzött a
lány.
– Szerelmes…
egy halhatatlan… Háháháhááháá! – Rikhter nem bírt rendesen beszélni, végül
lassan felállt, és még nevetve ugyan, de próbált komoly arcot vágni, ez
sikerült kisebb nagyobb sikerrel. – Édes kicsi arany bogaram. Ez nagyon cuki,
meg minden, de nevetséges is. Az, aki szerelmes a Holló várfalain belül, csak
kigúnyolják, és addig szívatják, míg az illető idegileg össze nem roppan. –
Rikhter karba fonta kezeit, majd folytatta. – Ja, és nem csak ez miatt szívtad
meg. – Gúnyosan vigyorgott, Rolf pedig megindult felénk. Van bennem egy fajta
izgulás, mert nem tudom, Rolf mire készül. Viszont, amint Sophie-hoz ért, és
alig öt centire állt meg előtte, kezdtem sejteni. A fiú lehajolt a lányhoz,
becsukta szemeit, majd simán megcsókolta Sophie-t. A testem remegni kezdett, de
ami ez után történt az az volt, hogy miközben Rolf a lányt csókolta, szemeit
kinyitotta, és végig engem nézett. Ez az érzés a csontomig hatolt. Olyan, mint
ha milliónyi darabokra hullana a testem. A fiú még bele is túrt a lány barna
hajába, és közelebb húzta magához, de nem vette le rólam a szemét. Nem tudom
miért, de ez jobban fáj, mint amikor Wilwain megpróbált felfalni.
– Jézusom mi
ez a felfordulás itt? Hiába pofázom el, hogy ez nem… – Kiara jelent meg szó
szerint a semmiből, és kezdet volna a mondókáját, csak hogy egyből
elhallgatott, amikor látta helyzetet. – Mi a…? – Értetlenül nézett Rolf-ra és
Sophie-ra, majd lassan oda jött hozzám. – Hé ribikóka, ezek meg mit csinálnak?
– Bökte meg a vállam.
– Ne nevezz
így egy, kettő, nem látsz a szemedtől?! –
Igen, dühös vagyok. Legszívesebb… megölném mind a kettőt!
Rolf elengedte
a lányt, és rátartian nézett a szemembe. – R-rolf? – Sophie azonnal zavarba
jött, és a szája elé rakta a kezét. – Ch! Ez most komoly? Csak nem szerelmet
érzek e levegőben? – Kiara elröhögte a végét, és tapsolni kezdet.
– Hát
gratulálok! Egyelek meg Reid, de cuki vagy. Kár, hogy a drága Tacher úrfi nem
érez irántad lószart sem! – Most már teljesen elröhögte magát, szinte alig
kapott levegőt. – Ezt muszáj elmondanom a többieknek! – Kiara röhögve indult
meg, de ekkor el fogott egy érzés. Emlékszem
arra, amikor Tara-val beszéltem, és mikor azt mondta, hogy itt sose lesz béke,
valójában bennem akkor kavarodás volt. Én meg akarom teremteni a békét, de hogy
hozhatnám meg, amikor bennem is gyűlölet van? Ha ránézek Sophie-ra, és arra
gondolok, hogy mit tett Rolf, akkor a méreg csak úgy emészti a testem. Soha sem
gyűlöltem az apámat, amiért elhagyott. Sosem gyűlöltem anyámat sem, mert
kidobott. Nem! Tényleg nem! De most, a szívem tele van haraggal, és ölni is
képes lennék.
A sok gondolkodástól megfájdult a fejem, és
szédülni kezdtem. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és elindultam. Neki mentem
Sophie vállának, és Rolf-énak is. Nem néztem rájuk, még csak bocsánatot sem
kértem, csak mentem, előre, amerre a lábam vitt. Végig sétáltam azon a
folyosón, amin végig jöttünk, majd kisebb-nagyobb szobákat szeltem át az egyre
gyorsabb lépteimmel. Futni kezdtem a bajárat felé, neki mentem valakinek, de
nem érdekelt, csak futottam tovább, végül elértem az ajtót, nagy erővel
kivágtam és kirohantam rajta. Egy darabig futottam, majd megálltam, és zihálni
kezdtem.
A kurva életbe! A KURVA ÉLETBEEEEEEE! Annyira tomboltam
belülről, hogy azt hittem meg fogok őrülni. Végül arra jutottam, hogy olyat
akarok csinálni, amit vagy már négy napja nem. – M…mi ez? – Nyomást éreztem a
farzsebembe, bele nyúltam, és amikor kivettem, elképedve néztem a kezemre. Egy
öngyújtó és egy száll cigi. Na várjunk csak! Az előbb ez nem volt nálam, és ezt
akartam csinálni. Rágyújtani! De mégis…
hogy kerül hozzám…? Nem törődve megvontam a vállam, a számba tettem a
cigit, és meggyújtottam. Élvezettel szívtam bele, majd fújtam ki a füstöt.
Olyan érzésem volt, mint aki vagy száz éve nem dohányzott. Áááá igen! Ez kellet
az én lelkemnek! A nikotin csodákra képes. Ahogy ismét bele szívtam, majd
kifújtam, valaki megérintett a vállamat. – Még mindig nem szoktál le? – Amint
tudatosult bennem, hogy ki az, lelöktem a kezét magamról. – Mack hagyjál most,
mert nincs hozzád idegzetem! – Mondtam kissé fennhangon, majd leültem a fűbe.
Ahelyett, hogy ő is elmenne leült mellém. Meg forgattam a szemeim, és az
ellenkező irányba meredtem, majd ismét megszívtam a dohányt. – Nézd, én tényleg
sajnálom. Nem akartalak bántani, csak az indulataim… képtelen voltam
irányítani.
– Ja,
persze! – Fújtam ki a füstöt.
– Heather…
– Mack!
Szállj le rólam! Nem érdekel, érted? Fogd már fel, hogy hagyj békén! –
Valójában most rá is dühös vagyok, és legszívesebb lúgba mártogatnám a fejét,
hogy leolvadjon!
– Oké! –
Sóhajtott, és a lábait nézte.
– Ez azt is
jelenti, hogy menj el! – Néztem rá gúnyosan. Felnézett és felém fordult. Azt
hittem, hogy el akar menni, de helyette… lesmárolt. Azonnal hasba ütöttem, és
ellöktem magamtól, majd villámsebesen felálltam. Még a cigi is kiesett a
kezemből. – Hogy merészelted? Mind azok után, amit csináltál, most nyalizni
akarsz?! – Förmedtem rá.
– Heather!
Nézd, én nem akartam…
– Kuss! A
kapcsolatunk, amíg együtt voltunk, csak hazugságra épült az egész. Végig
hazudtál nekem, te fasz! Mit képzelsz te magadról?! Ráadásul mi az, hogy
összejöttél egy halhatatlannal, és még ő vágja hozzám, hogy ÉN vettelek el
TŐLE! – Gúnyosan,flegmán, és ordibálva vágtam hozzá a szavakat. Az utolsó
mondatomra pedig elsápadt, és tekintette remegni kezdett. – Mi? Te meg ezt
honnan tudod? – Kérdezte értetlenül.
– Onnan,
hogy a drága Sophie-ácska elmondta. Miattad vádolnak te szarházi! – A gyűlölet
ami bennem forrt, még hatalmasabb lett.
– Nézd,
nagyon sajnálom… Én csak…
– Fejezd már
be, ezt a nagyon sajnálom dolgot! Csak azt áruld el, ez így volt? Tényleg ÉN
vettelek el tőle? Vagy ez is csak egy ostoba hazugság?! – Kiabáltam vele, és
lassan már elment a hangom, de iszonyatosan ideges vagyok. Mack pár pillanatig
nézett maga elé, majd felállt, leporolta a ruháját, és a szemembe nézett. –
Igen. Igaz. – Lecsuktam a szemem és egy mély levegőt vettem, muszáj
lenyugodnom. – Két évvel ezelőtt, kaptam egy állást, a közeli állatkertben,
mint gondozó. Egyik este, amikor én maradtam takarítani, különös hangra lettem
figyelmes, ezért utána jártam. A sötétben egy kis fény jelent meg, és én
követni kezdtem. Olyan volt, mint egy szentjánosbogár, ezért a hálóval
lecsaptam rá, és elfogtam. Aztán beszélni kezdett. „Ne bánts kérlek” Nem hittem
a szememnek… úgy nézett ki, mint a mesékben a tündérek. Gyönyörű volt, főleg
azután, hogy emberi mérete lett, és egy igazi lánnyá változott. Elmesélte, hogy
ő egy halhattalan, és hogy vannak rajta kívül mások is. Persze elsőre nem
hittem neki, de aztán megmutatta nekem. Elvitt ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Amikor
kinyitotta nekem rájöttem, hogy igaza volt, tényleg léteznek a halhatatlanok.
Be akartam lépni, de Sophie megállított, azt mondta, ha belépek meghalok, mert
én nem vagyok halhatatlan. Ezután pedig minden nap találkoztunk, egy féléven
át. A lányon éreztem, hogy belém szeretett, én is kedveltem, de sosem
szerettem, csak kihasználtam, mert ezután ismertelek meg téged azon a bulin.
Szóval nem teljesen igaz az, hogy te elvettél tőle, mert igazából én soha sem
szerettem őt. – A kis mesélése után, már kezdtem meg érteni valamit. Mack
szemébe néztem, ami bocsánat kérően nézett az enyémbe. – Már értem. Akkor ezért
öltek meg, igaz? Mert rájöttek arra, hogy te az egyik diákjukkal kavarsz, aki
halhatatlan. Ezért öltek meg, nem akarták, hogy egy ember tudjon erről, és
téged halhatatlanná tettek. Engem is meg akartak ölni, mert szemtanú voltam, de
mint kiderült, én nem vagyok ember. – Mack bólintott, hogy igazam van. Úgy
érzem, totálisan a padlóra küldtek.
– Én tudtam,
hogy léteznek halhatatlanok, de azt nem, hogy te is az vagy. – Mondta. Hátat
fordítottam a fiúnak, mert a düh és a fájdalom, most összegyűlt a szememben, és
végig folytak az arcomon, le a földre. Nem tudom megmondani, hogy mikor sírtam
utoljára, mert az nagyon régen volt. Rikhter…
igazad volt. Tényleg ára van annak, hogy maradok.
– Heather…
én…
– Menj el,
kérlek… – Nem voltam kíváncsi már Mack-re. Annyira
szerettem régen, de sosem kaptam viszonozást. Soha senkitől. Nem tudom milyen
érzés, ha valaki szeret engem, mert még nem fordult elő. Lassan hallottam
Mack lépteit, ahogy távolodik, és vége, elvágták a cérnát. Térdre rogytam és
zokogni kezdtem. Arcomat a kezeimbe temettem, a könnyek teljesen elleptek, még
lélegezni is fájt. – Itt lenni olyan, mint ha egymás utána szúrnák beléd a száz
darab kést. – Egy kéz vándorolt a hátamra, majd az magához ölelt, és szorosan
tartott a karjaiban. Mikor felnéztem, lágyan mosolygott rám. Ezek a szemek,
annyira ismerősek… MI? Jaj ne! Azonnal felismertem a személyt. Ez a vadász,
John! Eltávolodtam tőle, és félve néztem rá. – Nyugi van, nem eszlek meg. Te
szegény pára, mi baj? Hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörű nő, itt kint
sírdogál? Egyedül, és védtelenül. – Kissé elvigyorodott, majd felállt.
– Mit akarsz
tőlem? – Kérdeztem hadarva.
– Hááát…
inkább mondjuk úgy, hogy felkínálnék neked egy lehetőséget.
–
Lehetőséget? – Rosszat sejtek. – Mire gondolsz?
– Ha nem
akarsz itt maradni, ha úgy érzed, túlságosan is rossz itt lenni, akkor gyere
velem. Meg lásd, egy olyan helyre viszlek, ahol nincs fájdalom, és boldog
leszel. – Mosolygott, de volt benne valami… valami gonosz. Csak néztem őt, és
azon gondolkoztam, hogy most mi a fenét csináljak?! Letöröltem a könnyeimet,
majd felálltam.
– Miért?
Miért akarod, hogy minden áron veled menjek?
– Hogy
miért? – Közelebb jött hozzám, és a fülembe súgva folytatta. – Mert neked a mi
oldalunkon kell állnod. A gyermek, aki…
– Kuss
legyen! Túl sokat beszélsz, Cox! – Egy ismerős hang jött a semmiből, elrántott
John közeléből, és az illető mellkasának ütköztem. Bevallom, Rikhter-e
számítottam, de nem ő volt. Rolf! Kikerekedett szemekkel néztem rá. Úgy nézett
John-ra, mint aki mentem kibelezi. Közelebb húzott magához, és az illata
nyugtató hatással volt rám. – Ááá úgy látom tényleg van egy ház őrző kutyája
ennek a tetves iskolának. – Nézett gúnyosan John először Rolf-ra, majd a
Hollóra.
– Inkább
házőrző, mint egy betolakodó. – Jött elő Rikhter, rá nézve Rolf-ra, majd
lenézően John-ra. – Nem mész innen Cox! Sicc az anyád szemit! – Mondta a
mellettünk álló Mardant. Hát ez meg, hogy a fenébe került ide? – Mardant fogd
be! – Szólt rá Rikhter. – Mit akarsz már megint itt? Azt mondtad, hogy békén
hagysz egy darabig, akkor meg mi a faszt szopsz itt? – Kérdezte flegmán
Rikhter, és undorodva nézett a pasira.
– Igazából
nem szándékoztam ide betenni a lábam, mert hányingerem van tőletek, meg a
helytől is, de csak egy üzenetet akartam át adni. – John lassan járkált fel-alá
miközben beszélt, majd mikor megállt Rikhter-e mutatott.
– Rikhter
Tanavar! Holnap egy találkozód lesz, az ifjabbikkal, pontban négy órakor. El ne
késs. – Az utolsó szavaknál elvigyorodott, majd egy füst következtében eltűnt.
Ránéztem Rikhter-e, feje le volt hajtva, keze ökölbe szorítva. Egy kicsit
emelte fel a fejét, és épp, hogy láttam a pillantását, de elég volt ahhoz, hogy
teljesen eluralkodjon rajtam a félelem. Gondolkodási időm sem volt, Rikhter
elkapta a csuklómat, és kirántott Rolf kezei közül, majd vonszolni kezdett,
vissza a Hollóba. – R-Rikhter… e-ez fáj! – Nem érdekelte, csak húzott tovább.
Rikhter szobájáig meg sem álltunk. Mikor berántott a szobába, és bevágta az
ajtót, elfogod egy rossz érzés. A fiú egyenesen a szemembe nézett, tele volt
gyűlölettel, de kéjjel is, ami nem tetszett. Neki nyomott a falnak, és a
kezemet szinte satuba fogta, mozdítani nem bírtam. – Ha nem mocorogsz annyit,
nem fog fájni. – Hangja halk volt, és érdes. A testem remegni kezdett. Letépte
rólam a farmer nadrágot, és a trikót is. – Rikhter, várj! Ne kérlek! – Nem
hagyott időd, durván belém hatolt, majd újra és újra. Engem is elkapott a vágy, ez tény, de akkor is fáj!
Nem sokára
Rikhter „végzett” velem, én összerogytam a földön, mert túl nagy volt a sokk,
ami ért. Ő pedig ott hagyott.
Miért? Miért csak erre kellek a férfiaknak?
Miért… Nem bírtam, megint sírni kezdtem, ma ez már a második, és annyi
történt, hogy fel sem tudom emészteni. Nem tudom mennyi idő telt el, de ott
ültem a hideg kövön, és teljesen magamba zuhantam.
– Hé! Gyere!
– Megragadta a karomat, és felhúzott magához. – Sajnálom, nem akartam. –
Megölelt. – Csak ha dühös vagyok, nem tudok magamon uralkodni. – Ledöbbenve
néztem magam elé. Nem volt rajtam ruha, de nem éreztem magam zavarban. Csak
erre nem számítottam, ez meglepett, Rikhter-től. – Te most… Rikhter… bocsánatot
kérsz? – Kérdeztem.
– Igen, de
nem ismétlem meg még egyszer. – Elismerően hümmögtem egyet, majd viszonoztam az
ölelést. Nem tudom megérteni Rikhter-t,
de nem az, akinek mutatja magát…
– Figyelj… –
Távolodtam el tőle, de nem néztem a szemébe. – Szeretném el kezdeni az edzést.
–Az állam alá nyúlt, hogy nézzek a szemébe. – Biztos? Mert idegileg nem
lesz könnyű, ahogy fizikailag sem. – Kérdezte, miközben gyanakvóan nézett rám.
Bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Rikhter a kezembe nyomott egy pólót, és egy
nadrágot, amit magamra kaptam. – Oké, de
szükségünk lesz, egy zacskóra. – Mondta, majd kihúzta az egyik fiókot és kivett
egyet. – Minek? – Húztam fel a szemöldököm. – Hidd el, szükség lesz rá. –
Kicsit megijedtem, te jó ég, mit fogunk csinálni? Végül is nem sokára megtudom,
de szerintem nem lesz mulatságos, az biztos.
Követtem
Rikhi-t, azt hittem, hogy az edzőterembe megyünk, de helyette a kínzó kamránál
kötöttünk ki. – Miért vagyunk itt? – Néztem értetlenül.
– Mindjárt
megtudod. – Bementünk, és ugyan az a dögszag volt, mint legutóbb. – Na figyelj.
Ahhoz, hogy fizikailag tudjunk edzeni, szükséged van valamire. – Magyarázta.
– És pedig?
–
Kegyetlenség. – Összeráncoltam a szemöldököm. Mit?A kínzó asztal volt
közöttünk, ő az egyik, én a másikfelén álltam.
– Meg kell tanulnod, hogyan legyél kegyetlen. Így ezzel kezdjük. –
Megfordult, le hajolt, és mikor vissza fordult, majd lerakta az asztalra… Na
akkor a zacskót is a szám elé tette, és minden ami a gyomromban volt (jelen
esetben semmi) kijött belőlem. – Már értem… – Köhögtem. – …minek kellet a
zacskó. De azért szólhattál volna… Mit kezdjek ezzel? – Van tippetek mi volt az
asztalon? Nincs? Hát egy hulla, amin félig levolt rohadva a bőr és a hús, olyan
büdös volt, hogy megint rám jött a hányinger,
Rikhter ismét elém tolta a zacskót, én pedig alkottam bele rendesen. –
Nos, a feladat adott. Belezd ki! – A szám kinyílt és tátott szájjal néztem rá.
– Mi van? Te most viccelsz?
– Ééén?
Soha! Belezd ki! – A hasamban ismét kavarogni kezdtek a dolgok. Lassan már nem
lesz, mi kijöjjön.
– De-de…
Fúj!
– Ne
fújozzá! Te akartad, hogy elkezdjük az edzést, hát most elkezdjük! – A kezembe
nyomott egy szikét, és utasítóan nézett rám. – Rajta! – Mondta! Ha tudom, hogy ez lesz, inkább nemet mondok…
– Ne gondolkodjál, csináld! – Szólt rám.
– Jól van! –
Vágtam rá. Fogtam a szikét, majd a halott mellkasához tettem. Kicsi habozással,
de felvágtam. A bűz egyből megcsapta az orrom, és megint hánynom kellet.
Rikhter újra elém tolta a zacskót.
Amikor
felnyitottam a mellkasát, még durvább dologban volt részem. A tüdeje tele volt
alvadt vérrel, és a bordájának egy csont darabja át szúrta a szívet. – Nem
kaphatnék előtte valamilyen kesztyűféleséget? – Néztem rá, és majdnem okádtam,
de most nem jött föl. Rikhter megforgatta a szemeit. – Nesze! – Dobta oda elém.
Megkönnyebbültem. Nem akarok csupasz kézzel hozzá érni. Egyenlőre . Lassan belenyúltam, elvágtam itt is ott is, és kivettem
a tüdejét, teljes egészében. Ahogy
tartottam a kezemben, nem is volt ijesztő. – Nyami, add csak ide! – Nyúlt érte
Rikhter, de én elrántottam előle. – Fúj, bazd meg! Azt ne mond, hogy meg akarod
enni?!
– Szivi, ha
nem tűnt volna fel, démon vagyok. Szerinted mit eszem, csirkét? Na lökd ide! –
Fintorogva, és óvatosan adtam oda neki, de ő kikapta a kezemből, és fél perc
alatt benyomta. – Áááá imádom! Már éhes voltam. Te nem vagy az? – Kérdezte. Én
csak lélegzetemet visszatartva néztem rá, majd így szóltam. – Kérem a zacskót.
– Rikhter unottan nézett rám, majd a kezembe adta, és már tele is hánytam az
egészet. – Szerintem… – Rázott ki a hideg. – szükség lesz még zacsira. –
Mondtam, majd a végén felköhögtem. – Lassan kajára, mert már azt is kihányod,
ami nincs benned. – Húzta fel az egyik szemöldökét. Biccentett a fejével, hogy
folytassam.
A szívet is
kivettem a csonttal együtt, ami áthatolt rajta. Majd sorban szedtem ki a
szerveket, máj, vese, epe, belek, sorba adtam Rikhter kezébe, aki el is
pusztította. Párszor rám jött a rosszul lét, de sikerült visszatartanom. Amikor
már teljesen eltüntetettem (jobban mondva Rikhter tüntette el) a szerveket,
fellélegeztem, mert azt hittem, hogy végre vége. – Nagyon jó! – Nyelte le az
utolsó „falatokat”. – Na jöhet a szeme!
– Mi?!
– A szemét!
Szed ki!
– Azt
akarod, hogy szedjem ki a szemgolyóit?! – Undorodva, és ledöbbenve néztem rá.
– Igen! Sőt,
az agyát is. De először látni akarom, ahogy kiszedett a szemeit. –
Elvigyorodott, és megdörzsölte a tenyereit.
– Rikhter,
te nem vagy komplett!
– Köszönöm!
– Hajolt meg, akárcsak egy úri ember. Bár milyen fura is, de erre
elmosolyodtam. – Ne mosolyogjá’ , a kezed járjon! – Tette karba kezeit. Ch! Barom! Gondolom, hogy hallotta, de
leszarom. Oké! Essünk neki.
A szikével
óvatosan szétfeszítettem a szemhéjat, majd a kezemmel megfogtam a szemgolyót,
és kihúztam a helyéről. A látóideggel együtt jött ki, és nem volt valami
gusztusos látvány. – Fúj! Ugye, ezt nem akarod meg enni? – Kérdeztem
fintorogva. – Nem. Annál sokkal jobb ötletem van. – A vér meghűlt bennem, mert
azt hittem, azt akarja, hogy én egyem meg. Na és azt már nem! Inkább kínozzon
halálra! – Beléd ültetem! – A kezemből kiejtettem a szikét, és kitágult
szemekkel néztem az előttem álló fiúra. – M-mit csinálsz?
– Jól
hallottad, beléd ültetem. – Mikor megismételte, hátráltam egy lépést, a lábaim
pedig kezdték megadni magukat. Szerencsére, a mellettem lévő asztalon meg
tudtam magam támasztani. – Ezt… nem értem… én… – Kezdtem bele.
– Ne aggódj,
nem úgy gondoltam, hogy a te szemed helyére rakom be, ne nézz ennyire
kicsinyesnek. – Mondta, karba tett kézzel. – Akkor hova? – Néztem rá kérdőn.
Rikhter megfordult, és a tarkójára mutatott. – Ide! – Jelentette ki
határozottan. – A tarkómra? Mi a szarnak? Nem akarok úgy kinézni, mint mutáns!
– Szavaimmal ellenkeztem vele, és ez nem tetszett neki. Közelebb jött hozzám,
kikerülve a közöttünk lévő vaságyat, majd az állam alá nyúlt, és mérgesen
nézett a szemembe. – Ne ellenkezz! Vagy azt akarod, hogy megismételjem a testi
érintkezést?! – Nagyon közel volt hozzám, ami megijesztett. Testi…érintkezés…?
– Nem… – Válaszoltam halkan. Az előbb mondhatjuk úgy, hogy megerőszakolt, nem
akarom még egyszer! – Helyes! Na add azt ide! – Nézett a kezemben lévő szemre. Én is néztem egy darabig, nem értettem, hogy
ezzel mit akar elérni, nem akarom, de… ha nem teszem, amit mond… Így van! Most
muszáj, tartanom magam. Nem akarom, hogy valami OLYAT tegyen. – Akkor add
ide! – Nyújtotta a kezét. A fasz ki van már, hogy bele lát a fejembe! Oda adtam
neki szemet, majd elfordítottam a fejem. – Gyere! – Mondta, én pedig duzzogva
követtem őt. Oda mentünk a falhoz, ő
pedig rá tette a tenyerét, és betolt azt. A fal valójában egy hatalmas ajtó,
aminek a túl oldalán… egy orvosi műtő van? – Rikhter, ez meg… – Elképedve
néztem szét, mert tiszta volt. Sehol egy vérfolt, és a tisztaság illat csak úgy
végig áramlott a tüdőmbe. Pont, hogy
átléptem a terembe, a fal bezárult, Rikhter pedig megragadta a karomat, és
húzni kezdett. Fölkapott az ölébe, és a
műtőasztalra tett. A hátamra lelógó hajamat előre rakta, és utasított, hogy
hajtsam le a fejemet. – Mondom, hogy mit csinálok. Ne aggódj. – Nyugtatott, de
valahogy nem tudtam nyugodt lenni. – Ne aggódjak?! Egy hullának a szemét akarod
a testembe ültetni, és még te akarsz engem nyugtatani?! – Felháborodva ültem
ott, és fordultam volna meg Rikhter felé, de ő ezt megakadályozta. Átkarolta a
nyakamat, és az arcomba liheget. – Figyelj, tudom, hogy mit csinálok. Te is meg
fogod érteni, ha készen lesz. Bízz bennem. – A hangja sokkal nyugodtabb volt, mint
szokott. Nem tudom miért, de melegség öntött el. Az egyik pillanatban egy
hidegvérű gyilkos, a másikban pedig egy gyöngéd férfi. Még ha próbálná, sem
tudja letagadni, hogy olyan, mint Rolf. – Bízni? Benned? Szerintem ez
lehetetlen. – Gúnyolódtam vele, de élvezettel. – Köszönöm! – Vigyorodott el,
majd elengedet. Hallottam, ahogy csörög, és kis idő múlva megszólalt. –
Érzéstelenítőt adok, szóval, ez kicsit kellemetlen lesz. – Mondta, majd belém
szúrta a tűt. Aha! Az hittem, hogy ott fulladok meg, nem a hátamba, hanem
tarkómba adta. Hát ezt még annak a picsa Kiara-nák sem kívánom, pedig néha neki
sem ártana. – Így! – Kihúzta a tűt, én pedig meg könnyebbülten fellélegeztem.
Vártunk pár percet, míg nem éreztem, hogy a tarkóm és a hátam zsibbad. Ez idő
alatt, végig szótlanok voltunk, én csak néztem ki a fejemből, és vártam.
Rikhter kezében egy szike, és egy filctoll volt. – Berajzolom, hogy hol lesz a
vágás. – Mondta. A szívem nagyon vert, mert féltem ettől az egésztől. Remegni
kezdtem, de tudtom, hogy most nem lesz baj. Remélem.
– Oké,
készülj, mert megy. – Szólalt meg ismét, majd egy szúrást éreztem a tarkómon,
ami belevágott a húsomba, egészen a csontomig. – Ááááhhhhh!… – Ez… kurvára fáj…
Az alattam lévő lepedőbe markoltam, és próbáltam nem kiabálni. Helyette az
egész testem remegni kezdett, és ismét mardosta belülről a testemet. – Bazd
meg, hogy kurva gyorsan regenerálódsz, így nehéz beléd tenni ezt a szart! –
Dühöngött. Nem hagytam volna szó nélkül, de a fájdalom miatt egyszerűen
képtelen vagyok beszélni. Éreztem, ahogy szétfeszíti a bőrömet, belém nyúl,
megfogja a csigolyáimat, majd a kezébe egy olyan dolgot vett, amitől teljesen
bepánikoltam. Ahogy a fúró behatol a csontjaim közé, az szinte gyémántként
robbant szét. A fájdalom olyan erős, hogy a testem ide-oda rángatózik, és a vér
ellepett. – Édes a fájdalom, ugye? Imádom ezt. Amikor fáj. Heheheheee! – A fiú
kegyetlenül nevetett, nekem pedig beszorult a tüdőmbe a levegő. – És most…
beléd rakom, hogy hátulról is lásd a világot! – Amint ezt kimondta, már csak
egy nyomást éreztem a nyakamban, ezután pedig a fájdalom… a tízszeresére
növekedett. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Azt hittem elszakadnak a hangszálaim, nem
bírom… a francba…! Rikhter elém állt, a testét valamilyen fekete színű aura
vette körül… azt hiszem, a mágia. Tenyerét félém emelte, és ellepett a fekete
mágia ereje. Olyan érzés, mint ha belém csapna a villám, és agyon rázz szinte.
A testem ismét rángatózik, pár pillanat, és abba marad. A tarkóm ég belülről,
és mindenem füstölög, amit már hallok is. Vége!
Érzem, ahogy begyógyul a seb, és a hatalmas energia után fokozatosan enyhül a
fájdalom.
Elkapott a
köhögés, Rikhter kezét pedig a vállamon éreztem. – Tökéletes! – Vigyorodott el.
Lassan hátra nyúltam a kezemmel a nyakamhoz, és ott volt. A szem… a szemgolyó…
bennem van(?)…– Ez a szem, most már a tiéd, a lényedhez tartozik. Most csukva
van, de amikor használni akarod, kinyílik. – Magyarázta, és elvettem a kezemet
a szemről. – Hogyan? Hogyan tudom használni? – Kérdeztem. A fiú közelebb hajolt
hozzám és bele túrt a hajamba. – A
reflexeid jobbak lesznek, főleg egy harc során.
Hátulra is fogsz látni nem csak előre. Bár lehet, hogy ennél többre is
képes, mert tettem bele mágiát, viszont nem tudom, hogy ez milyen képességet
hozott ki belőle, de ez majd úgy is kiderül. – Még nézett egy darabig, aztán
eltávolodott tőlem, és megtisztította a termet, ami elégé úszott a vérben. Csak
ültem magamban, és azon kattog az agyam, hogy ki is vagyok valójában? Mi célból
születtem meg? Az a lény, aki én vagyok, mi? És a hang, ami sokszor megszólal
fejemben, ő is a részemhez tartozik? Ismét megérintettem a nyakamon lévő
szemet, valóban csukva volt. Bár nem értem, miért adott egy ilyen képességet
Rikhter, nekem akart jót, vagy a saját hasznára akarja fordítani? – Hogyan kell
használni a mágiát? – Sok gondolkodás után (még ha Rikhter bele is lát a
fejembe, nem érdekel) tettem fel a kérdést, és a fiú eléggé érdekesen reagált
rá, nem számított erre. – Hááát, hogy is mondjam… kinek hogy. Általában
érzésekkel, deee… inkább egy olyan tudattal, ami tisztába van, az ereje
létezésével. Magyarán, ha te mágiát akarsz használni, akkor ki kell ismerned
önmagad. Hosszú lenne elmondani, és így talán érthetetlen, de ha
megtapasztalod, mondjuk az edzés közben, akkor megérted. – Mondta, és éreztem, hogy
engem néz, de én nem néztem rá. Mikor szóra nyitottam volna a számat, a fejem
lüktetni kezdett, és szédültem, ezért behunytam a szememet, hát ha abba marad,
de helyette, valami érdekeset láttam. Én
voltam és Rikhter, ugyan ebben a teremben ültünk, majd egyszer csak ő oda jött
hozzám, és az ölébe vett, kimentünk a teremből, a falon keresztül, és nem
sokkal ezután -a kínzókamrában ahol voltunk- kinyílt az ajtó, majd Kiara és
Wilwain lépett be rajta.
– Áh! –
Belehasított a fejembe, és feljajdultam, ezzel is kinyitva a szeme. Ez meg mi a
jó büdös franc volt?! Miért láttam magam előtt ezt a „jelenetet”? Olyan… mint
ha egy látomás lett volna. – Hé! Jól vagy? – Jött oda hozzám Rikhter. Megráztam
a fejem, mert nagyon nem voltam jól. Felkapott az ölébe, és elhagytuk az orvosi
műtőt. Várjunk! Ez nekem ismerős! Ismét
a kínzó kamrában voltunk, Rikhi letett, hogy a saját lábamon álljak, és az ajtó
kinyílt. Neeem! Ez nem lehet! Ilyen
nincs. Én… én… Láttam… ezt láttam… én… – Rikhter, hol voltál? Már minden
hol kerestelek?! – Szólt az egyik lány, aki bejött, Kiara. – Fogd már be,
idegesítesz! – Szólt rá a másik, Wilwain. A testem meg bénult. Nem akartam hinni a szememnek. Ez most
tényleg megtörtént? A jövőt láttam? Azt, hogy mi fog történi? De hogyan? – Kussoljatok már! Nem kötelességem
elmondani, hogy hol járkálok, főleg nem nektek. Amúgy meg mi a faszomat
kerestek itt?! – Förmedt a két lányra Rikhter. Én csak lefagyva álltam, és a
torkom teljesen kiszáradt. – Amióta Rolf és az a kis csitri smároltak,
eltűntél, és úgy hiányoltalak. – Mondta nyájasan Kiara, és átkarolta Rikhter
karját. Ő meg csak unott fejjel nézett előre.
– Jó lehet
Kiara ezért jött, de én más ügyben. – Szólt a vörös. Rikhter szemei
felcsillantak és érdeklődve nézett a nőre. Biccentett a fejével, hogy mondja. –
Küldetésen voltunk, és találkoztam valakivel, aki látni akar téged. – A lány
rideg pillantása Rikhter-ből gyűlöletet váltott ki. – Ren! – Válaszolt halkan,
tele haraggal a fiú. – Nyilván John már beszélt veled, hogy találkozni akar, de
volna itt még valami. – Wilwain az átlagnál feljebb emelte a fejét, és
folytatta. – Ren, a vadászok őrzője megszökött, és egyenesen ide tart. Az utam
során titokban ellátogattam a vadászok helyére, és kihallgattam őket. Sikerült
informálódnom arról, hogy Ren azért jön ide, mert alkut akar veled kötni.
– Milyen
alkut? – Szakította félbe a lányt Rikhi.
– Arról,
hogy adj át neki valakit a Hollóból, mert az az illető, hatalmas erővel
rendelkezik, és a vadászoknak szükségük van rá a háborúra, velünk szemben.
Magyarán ezt az erőt, el akarják lopni tőlünk. – Fejezte be a Wilwain. Rikhter
ellökte magától az őt ölelő Kiara-t, és megragadta az én karomat. – Ő kell
nekik? – Nézett bosszúsan.
– Amikor
hallgattam őket, én is arra gondoltam, hogy igen, mert tudom, hogy Heather mire
képes, de nem. – Wilwain szavai engem is megleptek, akárcsak Rikhter-t. –Akkor
ki? – Húzta fel a szemöldökét a fiú. A vörös hajú lány, felsóhajtott, majd
karba tette kezeit, és így szólt. – Sophie Reid. – Egy hangúan mondta ki,
miközben végig a földet nézte. – Reid? Ááh! Szóval a vadászoknak az öngyógyító
képesség kell. Inni akarnak a lány véréből, hogy ha megsérülnek, gyorsabban
gyógyuljanak. Ezek a vadászok tényleg félnek tőlünk, ha idáig süllyednek. Ch!
Beszarik! – Nevette gonoszan. – Köszönöm Wilwain, hogy szóltál. Holnap lesz
találkám az öcsémmel, és már ki is eszeltem, hogy fogom tőrbe csalni. – A sötét
aura, ami Rikhter körül van, komolyan félelmetes. Megfogta a derekamat, és
lefele vándorolva kezével, a fenekemet tapizta. Nem jöttem zavarba, de utálom,
ha ezt csinálják. – Sophie most már hozzám tartozik, mert a tanács nekem
ítélte. Más szóval, ami az enyém, az tabu! – Ördögi vigyor jelent meg az arcán,
de ezt nem sokkal később Kiara megszakította.
– Hogy mi?! Sophie? Sophie Reid? A te
tulajdonod? Ez meg hogy történhetett meg?! – A lány teljesen kiakadt, és
Rikhter nyakába ugrott, ellökve engem. –
Rikhiiiiiiii, ne tedd ezt velem. Én vagyok az, aki a tiéd, senki más. Annyira
hiányzol, főleg éjszakánként. – Nyávogott hangosan. Rikhter először meglepődve
nézett a csajra, majd elvigyorodott. – Hááát, az esti kalandok nekem is
hiányoznak, de mit lehet tenni, ha a tiéd nem hiányzik. – Közelebb hajolt
Kiara-hoz. – Az ágyban olyan vagy, mint egy darab fa, és hozzám képest túl
kicsi a nyílásod. – Mondókáját befejezve rá kacsintott a lányra, akinek az arca
a döbbenettől és dühtől szikrázott. Azt hittem, hogy ott pisilem össze magam.
Kajak így megmondta? Hát ez nagyon durva! De most nem jött össze, hogy
visszatartsam magam. A röhögő görcs azonnal elkapott, és Wilwain sem maradt ki.
Rikhter megfogta a karom, és kimentünk a helységből Wilwain-el együtt,
otthagyva a szende kis Kiara-t.
– Már értem,
hogy miért hasonlítunk ennyire. – Mondta kis mosollyal az arcán Wilwain.
– Ez
természetes. Jelenleg a Hollóban, csak benned bízok, mivel a részem vagy. –
Reagált rá Rikhter. Nagyokat pislogtam.
Része?
Minek? Rikhi rám nézett és elvigyorodott. – Valamit el kell intéznem. Majd
jövök. – Mondta, és előre ment, végül pedig eltűnt a szeme elől. Ketten
maradtunk Wiwain-el. Kicsit paráztam, mert eszembe jutott, hogy ő meg akart
engem enni, és erre visszaemlékezni is fáj. – Hé. – Szóltam feléje félve. – Hm?
– Nézett rám. – Rikhter mit értett az alatt, hogy te a része vagy? – Kérdeztem.
A nő elmosolyodott, majd előre nézett. – Én Rikhter-ből születtem. –
Kijelentésén meglepődtem. Kérdőn néztem rá, de folytatta. – Nem sokkal azután,
hogy Rikhter a Hollóba került, még nem volt ilyen kegyetlen, mint most. De az
idő múlásával egyre keményebb, erősebb, és hidegvérűbb lett. A fájdalmát, ami
benne élt pedig elnyomta, csak hogy… – Tartott egy kis szünetet majd folytatta.
–… ezt nem tudta sikeresen megtenni. Mikor gyakorolta a fekete mágiát, a
gyűlöletből, és a fájdalmából, egy lény született. Az pedig, én vagyok. – Nem
tudom elhinni. Rikhter … fájdalma? – Bár ezt nem kéne neked elmondanom, de
mivel Rikhter a tanárod, jobb, ha tudod. – Kezdett bele ismét. – Mit? –
Kérdeztem. – Rikhter és én, összetartozunk. Olyan, mint ha egy test, kettévált
volna. Az igaz, hogy ha valamelyikünk megsérül, akkor a másik nem érzi azt, de
bármelyikünk is hal meg, a másik fél is kinyiffan. – Magyarázta. – Szóval ha
Rikhter meg halna, akkor te is? – Kérdeztem. – Igen. De fordítva is így van.
Igaz, hogy utálom a démonokat, mert mindenbe beleütik az orrukat, de Rikhi és
én… egyek vagyunk. – Fejezte be egyhangúan. – Miért mondtad el? – Tettem fel a
kérdést. – Erről csak Rikhter és én tudok, és most már te is. Azért mondtam el,
mert úgy gondolom, most már jogod van tudni. De! Ha bárkinek is elmondod, én
magam öllek meg! – Vette föl a fenyegetői hang nemet. – Rendben! – Vágtam rá
határozottan. Ő csak enyhén elhúzta a száját, valami mosolyféleségre. Sosem
gondoltam volna, hogy ők ketten, egyek. Bár ugyan olyan kegyetlenek, mégis,
azon kívül, hogy más neműek, kicsit különböznek. Wilwain-ben van komolyság,
Rikhter-ben is, de mindig visz bele valamilyen marhaságot. – Nekem is dolgom
van, menj, nézz körül a Hollóban, ha van hozzá kedved. – Mondta, és a
platformos tíz centis fekete magas sarkúban elhaladt mellettem. Mi
ütött ebbe a nőbe, hogy ilyen legyen? Nem kedves, hanem normális. Fura, de
mindegy. Haladtam tovább egy magam,
és úgy döntöttem, hogy kicsit körbe járom az épületet.
Olyan
szobákat fedeztem fel, amik még egy öt csillagos hotelben sincsenek. Az
egyiktől különösen el voltam ájulva, mert az egész szobának a falai kék márványból
voltak, a bútorok szintén. De volt olyan szoba is ami kép kockákból állt.
Nagyon érdekes volt, mert a fal, az ágy, a szekrények, mindenen képek voltak. Volt olyan szoba, ami téglalap, volt ami kör
alakú volt. Rengetek olyan helységet láttam, amit még életemben nem. Tantermek
is vannak, valamelyikben kétfős asztalok, valahol pedig három-négyfős asztalok
foglalnak helyet. Az egyik terem teljesen fekete, ablak nélkül, és csak gyertya
világítja meg. A lépcső, ami a következő
emeletre vezetett hatalmas volt, de fel lehetett látni a következő, meg a
következő szintre is, nem volt befalazva, és, ahogy a fények megvilágították
csodálatosan csillogott az egész lépcső rendszer. A Holló kívülről nagyon
ijesztőnek néz ki, de belülről meseszép. Olyan, mint ha nem is a földön lennék,
teljesen magával ragad. A kíváncsiságom hajtott, ezért felmentem a lépcsőn,
kábé vagy tíz percig lépcsőztem, amikor felértem az ötödik emeletre, és még
volt kettő, de már nem mentem tovább, úgy döntöttem, hogy ezen a szinten fogok
körül nézni. Itt is rengetek szobák voltak, még a mosdók különlegesen néztek
ki. Ahogy mentem, és mentem, megláttam egy két részből álló hatalmas ajtót. Aranyból
volt az egész, rózsa mintákkal. Nagyon megtetszett, oda vánszorogtam és végig
simította az újammal. Gyönyörű, de mi lehet mögötte? A kilincsre vándorolt a
két kezem és mind kettő ajtót nagy lendülettel kinyitottam. A lélegzetem is
elállt, amikor megpillantottam a helységet. – Egy bálterem! Aztaaa! –
Csodálkozva néztem végig. Lélegzetelállító. Az arany és a krémszín uralkodott. A
nagy ablakok között oszlopok voltak, és a fények ragyogása hatalmasat dobott az
egész termen.
Nem bírtam
megállni, hogy ne lépjek be, ezért megtettem, és a testem ragyogni kezdett, erre
pedig abszolút nem számítottam. Végig néztem magamon, a rajtam lévő póló és
nadrág amit Rikhter adott még, eltűnt rólam és egy kék, báli ruha borította a
testemet. Kikerekedett szemekkel néztem végig magamon. Mi a? De mégis hogyan? A felső részét gyöngyök díszítették, a
szoknya rész selyemből volt, és egy fehér pántos magas sarkú is volt a lábamon.
Csodálatos.
– A
kíváncsiság érdekes helyre eljutatnak, nem igaz? – Jött a hang. Rémülten néztem
az ajtó felé. Rolf állt neki támasztva az ajtófélfának, enyhe perverz mosollyal
az arcán. Végig nézett rajtam, elvigyorodott és lehajtotta a fejét, majd ismét
rám nézett. – A ruha a terem miatt van. Bárki belép ide, azt a terem
felöltözteti. A szobának ez a képessége. – Mondta, majd ellökte magát a
félfától, és felém jött. A jelenlegi ruha, ami rajta volt, egy öltönyé
változott át. A lélegzetem bent akadt a tüdőmbe. Rolf iszonyat döglesztően nézz
ki, és épp felém tart. A lábaim is legyökereztek, és éreztem, ahogy ellep a
forróság. Úgy fél méterrel előttem állt meg, bal kezét zsebre vágta, a jobbat
pedig maga mellett lógatta. Csak a mellkasát voltam képes nézne, mert zavarban
érzem magam, nagyon. Jobb kezét megemelte és elém tartotta. Én értelmetlenül
néztem, majd felemeltem a fejem, és a tengerkék szemei újra elvarázsoltak. Szája
szélét elhúzta, egy lágy mosoly erejében. – Egy táncot? – Kérdésre a testem remegni
kezdett, és az arcom már javában piros volt. Tánc? Rolf-al? Álmodok, vagy ez a valóság? –D-de… itt nincs zene. –
Válaszoltam dadogva. – Hm! – Mosolygott. – Azon segíthetünk. – Mondta. Kezével
a sarokba mutatott, ahol egy hegedű, és egy hárfa volt. Azok pedig magától
játszani kezdtek.
Kezét
ismét elém helyezte, és kérőn nézett rám. Félénken megemeltem a kezem és
megfogtam az övét. Lágyan magához húzott, kezét derekamra helyezte, és már csak
arra lettem figyelmes, hogy Rolf-al táncolok. A zene teljesen átjárja a
testemet, és szinte elveszek Rolf gyémánt szemeiben, amik lágyan néznek rám. A
szívem úgy ver, hogy ki akar szakadni a helyéről. Amikor meg pörget, és
gyengéden irányít, úgy érzem, nem tudok tőle elszakadni. Végig mosolygott rám, és ez nekem is mosolyt
csalt az arcomra, főleg, hogy irtózatosan zavarba érzem magam. Egy darabig
szótlanok voltunk, mert csak a zene irányított minket. De amikor a fiú még
közelebb préselt magához, a szívem kihagyott egy ütemet, ő pedig szóra nyitotta
száját. – Hogy lehet, hogy egy olyan nő, mint te ennyi mindenen keresztülment,
és mégis itt marad? A helyen, ami tele van kegyetlenséggel? – Kérdezte, de az
arcán végig ott volt a mosoly. – Nem tudom. Valami azt súgta, maradjak. –
Feleltem szintén mosolyogva. – Bevallom, nem gondoltam volna, hogy maradsz,
megleptél vele. – Miért mosolyog így? Nem
tudom normálisan venni a levegőt, ha így néz rám. – De hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem örülök neki. – Ezzel a kijelentésével elvágta nálam a
cérnát. Sosem éreztem magam még ilyen zavarban. Ám ekkor eszembe jutott, az,
hogy Sophie és ő… együtt? Nem tudom hibát követek el vele, de… képtelen vagyok
megállni. – Te… szereted őt? – A kérdésem végére a hangom berekedt, és a fiú
nyakát néztem. Ő csak elnevette magát. – Sophie-t? Dehogy! Csak játszottam
vele. – Válaszolta, majd folytatta, miközben még mindig táncoltunk. – Nem
igazán vagyok az a fajta, aki kimutatja az érzelmeit, de különös, hogy amióta
itt vagy a Hollóban, ez kezd változni. Ha őszinte akarok lenni, akkor ennek nem
örülök, mert a ridegség az, ami jellemez. – Magyarázta. Ezen még jobban
elmosolyodtam. – Tényleg? Én ezt nem vettem észre. – Mondtam elnevetve a végét.
Ő is elnevette magát. Igazából megfordult a fejemben, hogy azt mondjam neki,
hasonlít Rikhter-e, de szerintem azzal csak elrontanám ezt a pillanatot. Ráadásul,
Rolf most bebizonyította, hogy nem teljesen olyan, mint Rikhter. Sosem bántak
velem ilyen gyengéden, mint most, és ez boldogsággal töltött el. Egy darabig
néztük egymást, mindkettőnk arca gyengédségbe árat, és ahogy egymás szemeit
néztük, elfogott egy érzés. Képtelen vagyok magamon uralkodni. Hevesen kaptam
az ajkai után, és megcsókoltam. Meglepődve fogadta, de visszacsókolt. Majd
mikor ráébredtem, hogy mit csinálok eltávolodtam az ajkaitól, és próbáltam
keresni a szavakat, de nem jött ki hang a torkomon. Rolf keze a derekamról az
arcomra vándorolt, és megcsókolt. Bár ázott kutya szaga van, de megcsapott a
rózsa illata is. Vonzott, közelebb bújtam hozzá, és ő is jobban préselt
magához, mélyítve a csókot. Kezemmel átkaroltam a nyakát, majd ismét mélyült az
a csók. Olyan, mint ha vágynék rá. A csókjára, az ölelésére, a mosolyára, de
már az is elég, ha a közelemben van. Utoljára nem tudom, mikor éreztem ilyet. Ez
pár percbe is beletelt, mikor eltávolodott az ajkaimtól, nem mertem a szemébe
nézni. Túlságosan is zavarba ejtő ez az egész. A zene véget ért, elengedett, és meghajoltunk
egymás előtt. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól táncolsz. – Mondtam nevetve. –
Hát, tanúja voltam a világ fejlődésének, így én is fejlődtem. – Mosolygott.
Együtt nevetünk, végül pedig kezével mutatott, hogy menjünk. Ahogy kiléptünk a
teremből a ruhánk is más lett. Rolf-on a megszokott ruhája volt, rajtam pedig,
egy farmer, és egy fehér top. Örülök, mert éreztem, hogy végre van rajtam fehér
nemű is.
Rolf-al
lefele vettük az irányt a lépcsőn. Időnként váltottunk egymással egy-két szót,
és nevetünk is, ám mikor a lépcső legaljára értünk a szívem egy hatalmasat
dobbant. Rikhter állt a korlátnál, és újaival idegesen dobolt rajta. – Te meg
hol jártál? És mit csinálsz ezzel a semmire kellővel? – Szemei dühösek voltak,
az én testem pedig remegni kezdett a félelemtől, mert tudtam, hogy ha erre
rájön, akkor nem fogom megúszni. – Csak szétnéztem a Hollóban, vele pedig
útközben találkoztam. – Hazudtam, de csak Rolf-ot akartam védeni. A legfurább
pedig az, hogy… – Miért nem hallom? – Kezdett bele Rikhter. – A gondolataidat?
Nem hallom, hogy mire gondolsz. Miért nem? – Kérdezte egyre hangosabban és
dühösebben. – Nem tudom! – Vágtam rá, de
feljebb vittem a hangerőmet. Tényleg nem hallja? Egyszer már előfordult, mikor
arra a küldetésre mentünk, akkor sem hallotta azt, amire gondoltam, és most
sem. Nem tudom, miért van, de ennek most hálát adok, különben végem lenne. Rolf
nem szólt semmit, csak némán állt mellettem. – Gyere velem. Fontos! És Rolf!
Kivételesen te is gyere, mert a tanács látni akar, mind hármunkat. – Jelentette
ki Rikhter. Megindult, mi pedig követük őt. Azt hittem, hogy a Tanácstermébe
megyünk, de nem. Egy nagy teremben kötöttünk ki. Nagysága hasonlított a
báltermére, de külsőre sokkal zordabb volt. A Tanácstagok ott voltak, Mack-el,
és Sophie-val együtt. – Végre már, hogy itt vagytok. – Szólt Wren. Nem tetszik
ez nekem. Úgy állnak itt, mint akik már ránk vártak, hogy valamit közöljenek. –
Azért hívatunk ide titeket, mert valamit mondanunk kell. – Folytatta Wren. Gondoltam. – Heather, Mack! Figyeljetek
rám. Rossz hírem van. – A tenyerem izzadt, és nagyon nem jó előérzetem volt. – Most
jelenleg mindkettőtöket Rikhter Tanavar tanít, de! Sophie is csatlakozott
hozzátok az által, hogy őt Heather-nek, illetve Rikhter-nek ítéltük. Rolf,
Sophie már nem tartozik hozzád. – Fordult Wren a fiúhoz. Rolf csak lazán megvonta
a vállát, amire nem csak én, de mindenki meglepődött, még Rikhter-nek sem
tetszett. Sophie-t láthatólag bántotta, és rá volt írva az arcára, hogy
mindjárt elsírja magát. – Viszont így ez túl sok. – Folytatta most Arata. –
Rikhter, Mack, Heather és Sophie. Két újonc van köztetek, a vadászok pedig
rájöttek erre. Valamelyikőtöket meg akarjál szerezni. Tudjuk, hogy Sophie-t is,
de egy régi diákot nem akarunk elveszíteni, ezért Mack és Heather, úgy döntöttünk...
– kis szünetet hagyott, kifújta a
belélegzett levegőt, és így szólt. – Hogy itt és most meg fogtok egymással
küzdeni. – Mindketten kikerekedett szemekkel néztünk Arata-ra, majd egymásra. – Életre-halálra.
Valaki közületek, most meg fog halni, mert inkább itt haljatok meg, mint, hogy
a vadászok rátok tegye a kezüket. – A vér is meghűlt bennem, azt hittem itt
esek össze a sokktól. Megküzdeni, Mack-el?
Miért? Miért alakulnak így a dolgok? – Nem érdekel, hogy meddig harcoltok, csak
kezdjétek el. – Utasított Arata. Mindenki tekintetét magamon éreztem, és Mack
felé fordultam. – Heahter, ölj meg. – Mondta a fiú.
– Mi? De
miért? Nem akarom megtenni Mack. – Válaszoltam. – Képtelen vagyok arra, hogy
újra bántsalak, főleg, hogy megöljelek. Kérlek, ölj meg. – Kérlelt. Nem!
Nem akarom megtenni! Lehet, hogy sok fájdalmat okozott nekem, de akkor sem
akarom. Én… el akarom törölni a gyűlöletet erről a világról, de nem tudom meg
tenni, ha most Mack megöl. Viszont ha én ölöm meg, az még több gyűlöletet fog
szülni. – Gyerünk! Mire vársz még?! – Kiabált rám, amitől megremegtem.
– Mack, én
erre nem vagyok képes. Lehet, hogy gyűlöltelek, de nem akarlak megölni. – Mondtam.
– Heather! Ha nem ölsz meg, akkor én foglak! – Fenyegetett. Lenéztem a földre,
mély levegőt vettem, majd kifújtam. – Rendben. – Válaszoltam egyszerűen. A fiú
arc kifejezése sajnálattal és döbbenettel lett tele, de ez végül eltűnt az
arcáról. Egy kard jelent meg a kezében, ami sárgán világított, és teljes
sebességgel rohanni kezdett felém. Nem tudom, hogy akar végezni velem, mert egy
könnyen nem fogok meghalni, de gondolom, ezt ő is tudja. Becsuktam a szemem, és
vártam, hogy a testem találkozzon a kard élével. Csak vártam és vártam,
kinyitottam a szemem, mert azt hittem megállt, de nem! Mack mellettem haladt
el, és a kardot egyenesen a mögöttem álló fiú szívébe szúrta. –
NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!
Jèzusom!
VálaszTörlésMegint itt abba hagyni? Ejnye-bejnye! :-D
Levagyok döbbenve!
Siess a következővel!
Üdv:Angel Dark
Szuper volt ez a fejezet! :DD
VálaszTörlésAzzal, hogy itt abbahagytad jobban megkínzol, mint Rikhter Heather-t. :p Siess a kövivel, mert megöl a kíváncsiság. :D
:* Puszi!
Zsani... Teljesen egyetértek veled.... És Melcsi szivem.... Nagyon beleéled magad ebbe a kínzósdiba, hogy minket is így kínzól...... Már nagyon várom a kövi részt... Pussz neked :* :)
VálaszTörlés